A weboldal 320px-es felbontás alá nincsen optimalizálva.

Kérjük tekintse meg nagyobb felbontású eszközről oldalunkat!
Menü

Két pohár, ha összekoccan

Hagyományok és hiedelmek a világ körül

2017-12-29 | Makai Péter Kristóf


Két pohár, ha összekoccan

Szeretünk ünnepelni: megünnepeljük, ha új munkahelyet szereztünk, ha igent mondott szívünk választottja, ha gyermekáldás elé nézünk, ha jó egészséget kívánunk, ha eljön az új év, ha egy évvel idősebbé válunk, ha nagykorúvá cseperedünk, vagy ha győzött a csapat – egyszóval bármilyen örömünk és sikerünk van, szívesen megkoronázzuk életünk fontos fordulópontjait. Ilyenkor mi sem természetesebb, hogy tósztot mondunk az örvendetes eseményre.


 

“Koccintunk rá?”, kérdezzük, és az igenlő válaszból tudjuk, hogy van mire büszkének lennünk. De honnan jön a koccintás maga? Mióta csilingelnek a poharak és flőték, mikortól csattannak egymásnak kriglik és kupák? És miért tósztot mondunk? Mi a köze az egyszerű, pórias pirítósnak a pohárköszöntőhöz? Íme, minden, amit szilveszter előtt tudni illik a tósztról és a koccintásról!

 

Annyi bizonyos, hogy a pohárköszöntés az ókori népeknél, így a görögöknél és a rómaiaknál is ismeretes volt. Az istenek dicsőségére ezek a népek italáldozatot mutattak be, melyet az ógörögben szpondénak (Σπονδή), latinban libationak neveztek. Az ókori Egyiptomban bort, olajat és más értékes folyadékokat is kiöntöttek a halottak tiszteletére és az istenek jóakaratának elnyerésére. Dél-Amerikában az Andokban élő ajmarák és kecsuák Pacsamamának, a Földanyának áldoztak italok földre öntésével. Japánban a feláldozott ital és a szertartás neve miki: a nagy sintó szentélyekben legtöbbször szakét áldoznak, de ezt a házi szentélyeknél már tiszta vízre is cserélhetik. Azt viszont a múlt homályába vész, hogy mikortól kezdtek el koccintani az emberek.

 

Egyes hiedelmek szerint a koccanás hangja elriasztja az ártó szellemeket. Mások azt gondolják, a középkorban azért terjedt el a koccintás szokása, hogy a házigazda így bizonyítsa be, nem mérgezte meg a vendég poharát. Állítólag a két pohár összeütközésekor ügyeltek arra, hogy a kupákból biztosan átfröccsenjen az ital az egyik edényből a másikba, nehogy a másik fél ép bőrrel megússza. Csakhogy több sebből vérzik ez a történet: egyfelől gondoljunk bele, mennyi ízletes nedű veszett volna ezzel kárba, hiszen ahhoz, hogy sikerrel átvándoroljon a folyadék, színig kellett volna tölteni a kupákat. Másrészt viszont így minden koccintáskor rengeteg bor vagy sör a padlón végezte volna a torok helyett, márpedig annál régen is nagyobb becsben tartották a jó italokat. Ennél jóval valószínűbb, hogy a nagyurak és a viking harcosok még a középkorban is inkább megemelték a poharukat, nehogy egy csepp is kárba vésszen.

 

Jobb helyen tapogatózunk, ha az öt érzékszervünkben keressük a magyarázatot.

 

Mielőtt a pohárköszöntéshez koccintottunk volna, csak a látásunk, a szaglásunk és az ízlelésünk révén részesültünk a közös ünneplés öröméből. A koccintással viszont a fülünk is bevonódik a rituáléba, hallási és tapintási ingerrel is kiegészül az üdvözlő gesztus. A poharak összeérintése pedig szimbolikus közösségbe kovácsolja az ünneplő feleket. Márpedig annál emlékezetesebb lesz egy pillanat, egy rítus, minél inkább bevonjuk az egész testünket. Nem véletlen, hogy ilyenkor igazán fontos a szemkontaktus is.

 

Viszont őseinknél számos kultúrában bevett szokás volt, hogy különféle ceremóniák során a résztvevő felek egy közös ivócsanakot adjanak körbe, és abból kortyolva biztosítsák tagságukat a csoportban vagy egyetértésüket egy döntés meghozatalában. És amikor a közös ivőedényt felváltották a különálló poharak, valahogyan mégis illett emlékeztetni a résztvevőket az egy tálból ivás gesztusára. Ez a pusztai nomád népeknél nagy népszerűségnek örvendett, ahol az italt tartalmazó edénybe magukon sebet ejtve saját vérüket is belecsurgatták az edénybe, és ezt a szokást vehettük át Etelközben mi is. Vagyis végső soron egy tőről fakad a híres vérszerződésünk és a felső tízezer Cristallal való koccintássa.

 

 

Az viszont nem egy becsapós kérdés, hogy honnan származik a tószt szavunk. Ez valóban a pirított kenyér angol nevére, a toastra utal. A pohárköszöntő és a pirítós kapcsolata szintén a régmúltba visz bennünket, mert az ókorban számos rituálé kívánta meg, hogy a vörösborba egy karéj fűszeres, ízesített kenyeret, később ostyát mártsanak. A körbeadott kupából a házigazda vagy a celebráló sámán pedig az utolsó korty után elfogyasztotta a fűszeres kenyeret is. Európa egyes szegleteiben a száraz kenyeret azért mártogatták borba, hogy újból ehető legyen. Azonban arról se feledkezzünk meg, hogy régebbi korokban a legtöbb köznapi bor gyakran igen savas, kesernyés volt, és a borba áztatott száraz vagy pirított kenyér enyhítette a borhibákat, valamint jobban kibélelte a gyomrot is.

 

Akárhonnan is ered azonban, manapság már a világon mindenhol tósztot mondanak és az ivók egészségére kívánják a különféle szeszes italok első kortyát. Lásson ön is világot néhány, ital körüli népszokás ellesésével!

 

Spanyolországban és Mexikóban például a mai napig dívik a doce uvas, azaz a tizenkét szőlőszem hagyománya. Az új év beköszöntekor, mikor elkongatják a harangok a tizenkettőt, az egybegyűltek minden egyes harangkondulásra egy szem szőlőt fogyasztanak el, melyek egy-egy újévi kívánságukat testesítik meg. Mexikóban viszont újévkor a hiedelmek szerint bele kell pottyantani egy aranygyűrűt a pohárba, mielőtt a vendégek egészségére kívánnánk az italt, mert az jó szerencsét hoz, és sok pénzt. Csak nehogy félreértse jövendőbelink!

 

Ukrajnában és Oroszországban viszont szó szerint elfogyasztják a saját újévi jókívánságaikat. Az igazi hagyományőrzők felírják egy papírra, amit kívánnak maguknak, majd az éjfél eljövetelével elégetik a papirost, a hamvait pedig beleszórják egy pohár pezsgőbe, és így isszák meg a kívánságaikat.

 

Az sem mindegy, hogy mivel koccintunk. A legtöbb kultúrában nem illendő vízzel vagy alkoholmentes itallal koccintani. Többnyire úgy tartják, az ilyen spórolás rossz szerencsét hozhat, sőt, halált okozhat. Az amerikai haditengerészetnél például kifejezetten meg van tiltva, mert a babona szerint az, aki vízzel koccint, meg fog fulladni.

 

Mi, magyarok is háklisak vagyunk arra, hogy sörrel nem koccintunk. A legenda úgy szól, hogy az 1848-49-es szabadságharc elbukása után a Habsburg tábornokok sörrel koccintottak hadi sikereik és a magyarok felett aratott győzelmük megünneplésére. Így pedig igaz magyar nem vigad! Még ma is hallani itthon a kocsmákban, hogy “vesszen Haynau”, ha mégis összekoccanna két söröskrigli.

 

Két pohár, ha összekoccan

 

Csak hát az igazság az, hogy a történészek egyáltalán nem találják lenyomatát a sörrel koccintás legendájának, és mint sok más jó sztori, valószínűleg csupán a történelmi emlékezet életben tartására szolgált, amíg szimbolikus jelentést tulajdonítottunk neki. Az utóbbi időkben szintén a legendárium részévé vált, hogy a magyarok fogadalma százötven évig érvényes csak, utána lejár, de valószínűleg csak annyiról van szó, hogy a generációk távlatában végre megszólalt a józan ész. Sérelmi politikánk úgyis talál magának célpontot, ha akar, de legalább a sörivóknak nem kell megtartóztatniuk magukat.

 

Spanyolországba visszatérve, nem kevésbé szomorú sors lesz a jussa annak, aki nem szeszesitallal koccint: a babona szerint hét éven át pocsék szexuális élete lesz. Franciaországban és Németországban még ennél is kevesebb kell ahhoz, hogy lelohadjon a tűz: elég, ha megtörjük a szemkontaktust, és máris lecsap ránk az átok. Csehországban pedig külön, mindenki egészségére kell kívánni az első kortyot, felvéve a szemkontaktust, és közben roppantul ügyelni kell rá, hogy egy csepp se menjen ki a pohárból, illetve arra is, hogy karunk ne keresztezze senki másét pohárköszöntő közben, különben lőttek a házaséletnek.

 

Ausztráliában a pohárköszöntés gyakran rímelős csúfolódásokba megy át, ahol mindenki megkapja a magáét. Szóval senki se csodálkozzon, ha nagyorrúnak vagy nagyfülűnek nevezik egymást a koccintó felek. Náluk ez már csak így megy.

 

Grúziában pedig még egy ennél is szokatlanabb szokással találkozhatunk. Ott a tósztot külön ceremóniamester, a tamada mondja, és egy lakoma során akár harmincszor is áldomást ihatnak a legkülönfélébb dolgokra, kezdetben a barátokra, az élő és elhunyt családtagokra, majd ahogy a hangulat a tetőfokára hág, egyre vadabb dolgok kerülhetnek bele a tamada repertoárjába. De nehogy azt higyjük, a tamada feladata csupán abból áll, hogy kreatív pohárköszöntőket talál ki. A vendégekkel ellentétben neki le kell hajtania a poharat minden köszöntőnél, viszont semmiképp sem részegedhet le, különben oda minden megbecsülése, úgyhogy kétszer is gondoljuk meg, mielőtt tamadának jelentkezünk egy grúz fogadáson! Abból viszont senkinek nem eshet bántódása, ha idehaza újévkor a pezsgőnkkel koccintáskor mélyen a szemébe nézünk a másiknak, és meghitten ünnepeljük 2018-at.


Minitanfolyam

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!