A weboldal 320px-es felbontás alá nincsen optimalizálva.

Kérjük tekintse meg nagyobb felbontású eszközről oldalunkat!
Menü

Széttartó Spanyolország: merre vágtázik a bika?

Ellentmondásos borok engednek bepillantást a spanyol útkeresésbe

2017-10-13 | Makai Péter Kristóf


Széttartó Spanyolország: merre vágtázik a bika?

Jeles napon írom ezeket a sorokat: október 12-én, Spanyolország nemzeti ünnepének napján. Ma volt kereken 525 éve, hogy Cristóbal Colón, azaz a genovai születésű és Valladolidban elhunyt Kolumbusz Kristóf partot ért az Újvilágban, Guanahani szigetén, melyet San Salvadornak nevezett el.


 

Érdekes időket élünk, mert könnyen lehet, hogy ez az utolsó év, hogy a fiesta nacionalt Katalóniával együtt tartják meg a derék spanyolok. A Borkollégiumban is meglehetősen vegyes, széttartó képet mutatott magáról az egyik legnagyobb bortermelő ország, néhány kellemes meglepetéssel.

 

A mesterkurzus kóstolósora küldetést teljesített, legfőbb célja az volt, hogy újraértékeltesse a spanyol borokról idehaza kialakult, kissé sematikus képet. Akár még tíz évvel ezelőtt is az lehetett a képzetünk, hogy Spanyolországból jóformán csak „napszúrásos,” hordóban felejtett borokat kaphatunk – fülledt és lomha, fantáziátlan vörösök smirglis tanninokkal. Ráadásul boraik jelentős része tömegtermeléssel előállított, alacsony minőségű lőre volt, amely olcsóságável hódította meg az európai piacokat.

 

A technikai fejlődéssel és a generációváltással azonban előtérbe került egy üdébb, világra nyitottabb vörösborstílus,

visszatértek a palackokba a gyümölcsök, és komplexitásuk révén új oldalát mutatták meg az országnak. A legutóbbi gazdasági válság által keményen sújtott spanyol pincészetek fele ma válságos állapotban van, ez viszont korántsem jelenti azt, hogy a bortermelés maga haldokolna, csupán azt, hogy a termőterületek csökkennek, ahogy átstrukturálódik az iparág, a minőségi ugrásnak pedig a külföldi fogyasztók isszák meg a levét, a szó szoros és átvitt értelmében egyszerre.

 

Bár az est fókuszában a vörösborok álltak, először három fehérborral kezdtük az ismerkedést. Az első kettő Galícia legismertebb, szinte Portugálián ülő DO borvidékéről, a Rías Baixasról származik, mely többnyire kistermelők által dominált fehérboros régió. Az Atlanti-óceán felől érkező rengeteg csapadékot szerencsére kompenzálja, hogy a kisparcellás szerkezetű gazdaságok a folyóvölgyek meredek domboldalaira települnek, a lugasok pedig megvédik a szőlőfürtöket a túléréstől.

 

Az Albariño de Fefiñanes 2016-ot a pohárba töltve egy hibátlan, ropogós fehéret kaptunk, amelyen érezni az óceáni sósságot. Hűvös karakterű, karcsú szerkezetű, élénk savú albariño ez, amiből legfeljebb a kerekséget hiányolhatjuk. Kóstolóteamünk egyhangúlag nagyra értékelte. Ezzel szemben a Salnes-völgyből származó Pazo Barrantes Albariño 2015-ös tétele már melegebb, lágyabb karakterű bor, melyet három hónap finom seprő után igazán elvárható, selymes textúrája és hosszú kortya tehet vonzóvá. Kár, hogy sok komplexitást nem leltünk benne, aromatikáját sem volt érdemes sokat fejtegetni – nem az albariño szebbik oldalát mutatta.

 

 

A mifelénk kevésbé ismert verdejo szőlőfajtából készített Rueda Viore 2016 az 1890 óta működő Bodegas Riojanas terméke. Nagyrészt nekik köszönhetjük, hogy Rioja mára nemzetközileg jegyzett borvidékké vált, mivel a huszadik század elején ők fogták össze a rioja-exportőröket valódi érdekvédelmi szervezetté, és 1926-ban a pincészet tulajdonosa, a Frías Artacha-család ott bábáskodott a borvidék DO-minősítésénél. Kilencven évvel később a Rueda Viore hozza a verdejo szőlő nevében foglalt zöldes árnyalatokat ízben és illatban. Érezhetően meleg tónus, florális illatok, némi szellőztetéssel szépen nyílik. A kelet-közép európai ízlésvilághoz közel álló, kerek bor, s emiatt közkedvelt lehet idehaza. A második-harmadik kortynál már megtévesztően sauvigon blanc-os jegyeket is mutat, de tisztasága ellenére nem nélkülöz egyfajta keserű lecsengést, ami ennek a bornak az élvezeti értékén egyértelműen ront.

 

Ez után rátértünk az este vörösboraira. Első poharunkba a Casa Mariol Samsó Criança 2010-es tétele került, mely Catalunyából, onnan is a Terra Altáról érkezett hozzánk. Gránátba hajló színe érdekes kontrasztot alkot a merész, letisztult címkével. A Samsó megnevezés ne csapjon be senkit, ez az aragón szőlőfajta a carinyena/carignan helybéli megnevezése. Érdemes tudni róla, hogy kényes, nehéz szőlőfajtának minősül, jó sav- és tanningyűjő, de mindkettő hajlamos az egekbe szökni, ezért a borászoktól komoly odafigyelést igényel. Ez a 13,5%-os alkoholú bor 16 hónapot töltött amerikai tölgyfahordóban, ebből fakadóan először az édesség, a karamelles illat csapja meg az orrunkat a pohárban. Később az érett tercier aromák kerülnek előtérbe, majd kóstolás során az ízében is megjelenik a rum, a lekvár és az aszalt gyümölcsös jelleg.

           

Az Ebano Ribera del Duera Ebano 6 2016-os Riojája ezek után csalódást keltett. Jó-jó, a maga 7 eurós árával a kóstolósor talán legszerényebb bora, de még levegőztetés után sem nyerte el tetszésünket. Hideg áztatással készült, minimális időt, mindössze négy hónapot töltött hordóban, s két hónapot palackban. Gyorsan piacra dobható bornak szánták, és ez meg is látszik rajta. Fülledtségét nem tudja egyhamar levetkezni magáról, illata felejthető, ízében a hordó dominál, és sokkal többet nem is nyerhetünk ki belőle.

 

Utána felüdülést jelent a nagy múltú Descendientes de José Palacios Pétalos del Bierzo 2015-ös, mencíából készített bora. A spanyol Burgundiának is nevezett Bierzo térségében a bor 25 napon át erjedt, majd tíz hónapot érlelődött francia tölgyfahordóban. Hamar közönségkedvenccé vált, frissessége, eleven gyümölcskavalkádja, lendületes, szép savai, határozott, cabernet sauvignonos tanninjai és finom, cabernet franc-t idéző aromatikája étvágygerjesztően vegyül a hordóból érkező fűszeres, füstös jegyekkel. 13 eurós árának köszönhetően nem teketóriáztunk sokat a best buy címkével sem; igazán megéri, és öt év múlva fogja legszebb arcát mutatni.

 

Ezt követően jött személyes kedvencem, a szemtelenül szókimondó elnevezésű Neleman Just Fucking Good Wine 2015. A pincészetről érdemes tudni, hogy a magát egyszerűen csak borúttörőnek tituláló holland Derrick Neleman alapította Valenciában. Borai a manapság igen divatos organikus, biodinamikus gazdálkodás elvei szerint készülnek, sőt, sóhajtásra ingerlően „vegán”-ként értékesíti. Marselonból készült bora a nagy valenciai melegben 14,5 %-osra érett. Már illatában is az étcsokoládé és a konyakmeggy, a földes jegyek vezetik a kóstoló orrát, amihez némi kátrány társul. Később már vegetális, hűvösebb karakter jelenik meg benne. Az új francia hordó megkerülhetetlen, de a legkevésbé sem bántó, sima, aztán visszatér a csokoládé, a dohánylevelek aromája, némi fekete bogyós gyümölcsökkel kiegészülve. Bár a kóstoló végi szavazáson kiszorult a Top 3-ból, valami elkapott ebben a borban, talán az északi technológiai szemlélet és a déli temperamentum egyensúlya miatt.

 

Mellette az Habla de la Tierra 2015 nem fényeskedett. Ez az Extremadurából érkező bor tempranillo, cabernet sauvignon, syrah és malbec házasításából készült, 13,5%-es alkohollal, élénk savakkal, fűszeres, fehér borsra emlékeztető illattal, fiatalságát azonban le sem tagadhatná. A tempranillo hamar a háttérbe húzódik, egyszerűen feketébb, sötétebb íz- és aromavilágot kölcsönöznek neki házastársai. Kár, hogy ezen túl sok mindent nem mondhatunk el róla, még hosszúsága is ellenére vall, az ízét nem kívántam volna ilyen sokáig a szájamban érezni.

 

Az este csúcspontját vitathatatlanul a Bodegas Aldonia borai jelentették.

Rioja a gazdasági válságok ellenére él és virul, sőt, elemében van. A Vendimia 2013 nem éppen az a szokványos Rioja, hiszen inkább a garnacha viszi a prímet benne, és csak 35%-ban jelenik meg a tempranillo. Mindössze 4 hónapot töltött 500 literes tölgyfahordóban, így rögvest előtérbe kerülnek a piros bogyós gyümölcsök. Ám koránál érettebbnek érződik, tercier aromák tömkelege bukkan elő kis faggatás után. Édesség, csokoládé, gombák, egy sodrásnyi dohánylevél. Savai élénkek, fiatalosak, örülhetünk, hogy még felszálló ágban van. Sokakat lenyűgözött. Az Aldonia 2012-es Riojája pedig tiszta garnacha, remek savakkal, példás egyensúllyal, Rioja melegebb arcát mutatva. Az előző tételben is tapasztalt fűszeresség és édes illatjegyek mellett itt komolyabb mélységek nyílnak a borban. Szerecsendióval és kedvenc fűszeremmel, a fahéjjal is bőven töltekezhettem. Eleganciájához semmi kétség nem férhet, a kóstolók egyöntetűen a borsor legjobb tételének választották.

 

Széttartó Spanyolország: merre vágtázik a bika?

 

Halványabbnak, unalmasabbnak tűnt utánuk a Casa Mariol Ull de Llebre Criança 2012-es tempranillója Katalónia Penedès borvidékéről. A jelentősebb tengerszint feletti magasság miatt egy jóval hűvösebb karakterű, petrolosságtól sem mentes szagú bort kóstolhattunk, amit nehezebb értelmezni. Íze tompa és fakó, de már jobban árulkodik Spanyolország melegségéről. Nem győzött meg minket. Ekkor reménykedtem ugyan még, de sejtettem, itt kezdődik a leszálló ág.

 

A sorrendet némiképp felborítva szeretnék hamar túlesni a Parés Baltà három borán, mert ezek ékes példái az organikus gazdálkodás árnyoldalának. Az még csak hagyján, hogy az utolsó borunk, a Priorat Gratavinum 2PiR 2010 egyszerűen dugós volt (béke poraira), a Mas Petit 2010 azonban megbocsáthatatlanul fáradt, illetlenül döglött bor volt, ami fintorgás helyett inkább mosolygást váltott ki a közönségből, míg az Indigena Garnata 2011 kezdettől fogva gyanúsan fülledt, eloxidált szagot árasztott magából. Jócskán a hanyatlás útján járt már, gyömölcsösséget, savakat nyomokban sem lehetett érezni rajta. Sajnáltam a dolgot, igazán tarthatták volna még magukat a mi kedvünkért.

 

Ezek közé ékelve, tizenharmadikként a sorban a Bodegas Juncal D. Los Santos Rioja Crianza 2010-es borát bélyegeztük a klasszikus, régimódi riojának. Az illatában először az istállószag az uralkodó, de hál’ istennek, ízében nyoma sincs. Nagy testű, helyenként gyümölcsös bor, a rossz hordóból adódóan tolakodó, húzó tanninokkal, némi gumival. Amolyan időutazás a múltba, ezzel is emlékeztetve minket arra, hogy milyen hírnévtől próbál megszabadulni a spanyol bortermelői közösség.

 

Akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kialakítani magamban egy egységes, kielégítő képet a spanyol felhozatalról. Mintha egy feldühödött bika két torreádor előtt fújtatna, és hol erre, hol arra öklelne. Ugyanúgy kaptunk fenséges riojákat, amelyek minden tiszteletünket kivívták, mint borzasztó, sürgősen elfelejtendő baklövéseket. Járt a poharunkban friss, üde szokatlanul izgalmas savakkal rendelkező nagyágyú, és aztán fáradt, idejétmúlt borokon kellett átrágnunk magunkat. Egy figyelemre méltó fehér után jött két, mögötte elsápadó, különösebb extrákat fel nem vonultató tétel. A kóstoló mintha maga is hűen tükrözni kívánta volna a huszonegyedik század ellentmondásai között vergődő spanyol bortermelést. Az organikus, biodinamikus gazdálkodás kétélű fegyver ebben a régióban, ahol a borsorból ítélve talán még többekre ráférne a technikai irányú fejlesztés. Az viszont mindannyiunk számára világossá vált, hogy Spanyolországban is új szelek fújnak, és örülök, hogy részese lehettem ennek a kalandnak. 


Minitanfolyam

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!