„Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös…”

…kezdhetném bemutatkozásomat az általam nagyon is preferált Quimby zenekar fenti idézetével. Mert így kezdődött a borral való cseppet sem veszedelmes viszonyom. De ami igaz volt húszas éveim elején, ma már nem állja meg a helyét. Mert (ma már) egyáltalán nem mindegy…

Természetesen, mint legtöbb kortársam anno, én is ittam a (sav)gerinctelen, testetlen, mi több lelketlen borokat, amelyek – velem együtt - nem tudták mi az a terroir. Azonban fátylat a 90-es évekre, a diszkógömbre, meg a Siófok felé éjszaka félúton lerobbanó okkersárga Wartburgra. A felnőttséggel - túl azon, hogy a szolgáltatók előbb-utóbb a csekkeket már a mi nevünkre állítják ki, és a copfunkat sem anyu fonja – együtt jár az is, hogy (jó esetben!) szépen lassan úgymond „minőségi’ borfogyasztóvá cseperedünk.

Kezdeti botladozásaim (vigyázat, mindenki meneküljön: alsópolcos édes vörösek, és sokszor hallott rideg „kérek egy munkatársat az üvegvisszaváltóhoz” - mondatok) után egyszer csak számomra is egyre személyesebb üzeneteket kezdett küldözgetni a palackba zárt nedű. Ehhez is – mint az ember életében minden tanulási és fejlődési folyamathoz – „kijelöltek” számomra egy karmikus útmutató személyt, Nyulasi Gábrielt, akinek vezetésével ma már Az ihatóbb Magyarországért mozgalom www.magyarborkulturaert.hu keretében terjesztjük elszántan a borkultúrát, szervezzük a bortúrákat, járjuk a kóstolókat, a borfesztiválokat. Mintegy varázsütésre feltárult előttem a bor hátterében álló megmagyarázhatatlan spiritualitás, az a fajta lélek, amely a bort nem csak „kémiai vegyületté” vagy egyszerű bogyók megerjedt levévé degradálja, hanem egy másik dimenzióba képes repíteni (és nem elsősorban az alkoholtartalom miatt). Szerintem mindenki érezte már borozgatás közben, hogy átölelné a világot. Na ugye… Működik!

A borhoz társuló hangulatok, érzések beköltöztek az életembe, és köszönik, jól érzik ott magukat, mint ahogyan én is szívesen lakom velük együtt, hiszen inspirálnak, és kreatív energiákat mozgósítanak. A palackokba óhatatlanul „bezáródott” szellem felbontáskor mindig csak egyet akar, teljesíteni a kívánságaimat, amely borfogyasztás alkalmával nem is lehet más, mint élvezni a csodás ízeket, illatokat és érzékelni a világot a maga egyszerű szépségében, csak úgy, ahogy termett vagy éppen teremtetett.

A bor – azon túl, hogy „kiköveteli” magának a megfelelő alázatot és szenvedélyt, egy óriási kaland. Kell hozzá némi bátorság, nyitottság és rengeteg akarat, de hát féltünk-e gyermekként a világ felfedezésétől? Nem igazán… csak önfeledten ugráltunk a csíkos gumimatracról a vízbe. Most sem kell több… és a csoda újra megtörténik!