Ausztráliában, maracujával kezdtem a borkészítést

Ausztráliából jelentem

Azt nem mondhatom, hogy távol a civilizációtól, hisz a világ egyik legdrágább és legfejlettebb országában, Ausztráliában vagyok, de a pálmafa, a papagáj és a medúza itt mindennapi.

(Arról, hogyan és miért került Lídia Ausztráliába, itt olvashat>>)

Queensland állam a Kookaburra madár és a krokodilok hazája. Otthonom most Mossman tanyabokrainak egyike a Shannonvale Tropical Fruit Winery, ahol egy nyugdíjas házaspár az esőerdő mélyén több mint 20 éve készít bort trópusi gyümölcsökből. Egy hétig az ő vendégszeretetüket élvezem. A legközelebbi város 5 km, Cairns mellett a másik nagy turisztikai központ Port Douglas is mindössze 20 km. 

A lakóépület, akár a filmekben, fából készült, ablaküveg és ajtó nélküli, cölöpökön álló építmény, benne egy úgymond amerikai konyhás nappali, ebédlő, amiből nyílik a háziak hálója, fürdő és az iroda. A hideg miatt nem kell aggódni, a rekord legalacsonyabb hőmérséklet a legnagyobb télben 21 fok volt. Nekem a farm egyik csücskében a pálmafák alatt egy saját bejáratú lakókocsi ad hajlékot. Nagyon élvezem.

A borászat udvara

Magyarországon az ausztrál országmarketingben semmit nem hallunk a trópusi gyümölcstermesztésről, pedig Észak-Queenslandnek a turizmus mellett meghatározó bevételi forrása. Érkezésem első napján igencsak kapkodtam a fejem, hogy melyik gyümölcs melyik, és miből is áll a borászat választéka: mangó, lime, maracuja, gyömbér – eddig ismerős, de a mangusztán, a fekete datolyaszilva, a kaffir lime, a komquat és a japoticaba mind új gyümölcsök voltak a számomra.

A gyümölcsök többsége Ázsiából, Braziliából és Mexikóból származik. A kedvencem a fekete datolyaszilva, vagy másik nevén a csoki puding gyümölcs lett! A belőle készült por koromfekete, és egy mese a fagyi tetején! A japoticaba-t úgy is hívják, hogy „szőlőfa”, mert méretében hasonló egy nagyobb szőlőszemhez, és a termés a fa törzsén található. Vastag a héja, így magasabb tannint és savat eredményez a borban, de nem ad igazi testet, inkább a magyar kadarkához hasonlítanám.

Maracuja velőzés

A gyümölcs-borászati eljárás teljes mértékben megegyezik a szőlőből készült nedűével, a különbség csak a gyümölcsből ered. Az alapanyag egy része a saját gyümölcsösből érkezik, de a többséget helyi termelőktől vásárolják fel. A maracuját (angolul passion fruit, fekete a héja, belül sárgás, magokban gazdag gyümölcsvelő) a szomszéd maracujaültetvényéről vásárolják. 

Életem első borának készítése a hét elején kezdődött: passion fruit (maracuja).

Kinevetem magam, hogy nem otthon, és nem szőlőből futok neki ennek a kihívásnak, de így hozta az élet! Számokban: 258 kg gyümölcsvelő, 175 kg cukor, és az eredmény 930 liter bor lesz. Természetesen mindig a kezdet a legnehezebb: kedd – reggel 7-től este 8-ig a korábban lefagyasztott gyümölcsöket daraboltuk ketté, és kanalaztuk ki a velőt. Megtanultam cukorfokot mérni, kiszámoltam, hogy mennyi élesztő, és hogy nitrogént kell hozzáadni.

Jelenleg 18 C-on a hatalmas rozsdamentes acéltartályban dolgozik az élesztőnk. Naponta egyszer mérjük a cukorfokot, és kb. 14 nap alatt az élesztőnek minden cukrot fel kell zabálnia, hogy elérjük a kívánt 12 fokos alkoholt. Nagyon érdekes, hogy 24 óra alatt hogy indult be a forrás, és hogyan változik a gyümölcslé, akarom mondani a borkezdeményünk.

Átkelés az úton még a monszun előtt

Ha nem épp csokilikőrt palackozok vagy címkézek, akkor a környéket igyekszem felfedezni, már ha a 4 napja szakadó monszuneső engedi. Nem túlzok – folyamatosan esik, és nem úgy, mint otthon! Amíg mi otthon mm-ben mérjük az éves átlagos csapadékmennyiséget, itt méterben számolnak. 2 nap után bátorkodtam megkérdezni, hogy mekkora áradás várható, miután a gyümölcsös hátsó részében egy újabb patak keletkezett. Trudie megnyugtatott, hogy ez a patak, ahogy egy kicsit alább hagy a felhőszakadás, néhány órán belül eltűnik. Először néztem értetlenül, és a válasz gyorsan érkezett: a szárazföld az óceán felé lejt, és minden csapadék oda folyik el.

A trópusi éghajlatot néhány fényképpel szemléltetem. A birtok szomszédságában egy nagyobb patak keresztezi a főutat, és a helyiek számára teljesen természetes, hogy autóval átkelnek rajta. Én is ezen keresztül igyekeztem bicajjal átkelni. A négynapos esőzés fokozta az élményt. A csendes patakból hömpölygő folyó lett, de végül a kerékpár és én is túléltem.

Cukornád ültetvény és kisvasút

Az ausztrál turisztikai statisztika szerint észak Queensland legnagyobb esőerdő nemzeti parkját többen látogatják, mint a kontinens közepén a vörös sziklát. Én nem egy szervezett turistacsoporttal, száz dollárokért mentem a dzsungelbe, hanem bicajra pattantam, és 9 km után helyi lakos módjára sétáltam be a nemzeti parkba. Az út mentén végtelen végig hatalmas cukornádültetvények, amelyek mellett kisvasút, rajta hatalmas konténerek. Ezzel gyűjtik be a termést, és viszik a régió egyetlen cukorgyárába.

Az ausztrál esőerdők legelterjedtebb fája a számos alfajt megkülönböztető fügefa, aminek semmi köze nincs az általunk ismert fügebokorhoz, mindössze névazonosság. A mamutfenyőhöz hasonlítható méreteket ölt, és hatalmas felszín feletti, úgynevezett támasztógyökérzetet nevel. Ez is a környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodás példája: a sok eső miatt a talaj könnyen iszapossá, ingoványossá válik, ami nem elég stabil a fa koronájának megtartásához, csupán „támasztékkal” kiegészítve. A fényképen a méretek miatt jómagamat inkább szemléltető eszközként reprezentálnám.

A fügefa támasztó gyökerei

A kirándulás szerencsésen alakult, mert a dzsungeltúra alatt nem esett, de úton visszafelé a 9 km-eres bicajozás nagy részét újabb szakadó esőben tettem meg. Mivel 30 fok van, nem fázik az ember fia, kezdek teljesen hozzászokni.

Érdekes és elgondolkodtató: a koalát, a kengurut, a meleg száraz kietlen tájat mindenki egyértelműen köti Ausztráliához, de a trópusi éghajlatról mintha megfeledkeztünk volna, pedig ugyanazon az égövön és meglehetősen közeli szomszédságában fekszik az indonéz szigetvilághoz.