A jégverte szőlősorok között összefut a könny

Egy borász naplójából

A napokban grúbereztem, a szőlősorok között, majd hátul a kertünkben. Mikor kiszálltam a traktorból, megcsapta orromat a frissen forgatott föld illata. Nagyot szippantottam a levegőből, a sajátos illat a pár órával azelőtt levágott fű aromájával keveredve hihetetlen fűszeres illatorgiát alkotott.

Gomba, föld, zöld fű, vadkapor, lóhere, csalán, margaréta jellegzetes illatfelhői vegyültek egy sajátos, valószínű csak falun fellelhető vidéki parfümmé. Olyan megnyugtató, otthonos volt körülöttem a világ.

Haladunk a munkákkal a szőlőinkben. Embereink a végéhez közelednek a második hajtásválogatással, meg a tetejezéssel (csonkázással). Imitt-amott találtam lisztharmatos fürtöket a legyengült szőlőtőkéken, de egyelőre elhanyagolható mennyiségben. Olyan szép fényesek a szemek, a sárgamuskotály sok tőkén kezd színt váltani! A hárslevelű is hasonlít a tavalyi állapothoz. Sárgászöld szemek mosolyognak rám a szőlősorokból. Csapadékot bőségesen kaptunk az elmúlt hónapban.

Hála Istennek, a jégeső elkerült minket, nem úgy, mint a Balaton környéki barátainkat. Ott van, ahol a termés 50%-a vagy még több is veszendőbe ment. Átérzem a hangulatukat, mert volt már ilyenben részem. Áll az ember a jégverte szőlősorok között, és szemében összefut a könny. Ne gondolják, hogy csakis a kiesett termésen és bevételen jár ilyenkor az ember agya! Sőt! Ilyenkor szerintem egyikünknek sem ez jut elsőre az eszébe, hanem a szegény szőlőtőkék állapota. És az, hogy kibírják-e ezt az évet, jövőre erőre tudnak-e kapni? Mindegyikünk úgy tekint ilyenkor az egy-egy ültetvényen található tőkékre, mint a családtagra, mikor beteg. Aggódás, remény a felgyógyulásban.

Most szombaton még semmi jele nem volt annak a faluban, hogy másnap van a búcsú. Azt hiszem, évtizedek óta ez az első év, hogy nem jöttek a ringlispílesek. Vasárnap kb. 10 sátor lehetett a templom melletti téren. Emberek meg alig járkáltak.

Kár, hogy így megkopott a falu ünnepe. Azt hiszem, máshol is így van ez. Nagyon hasznosak a mostanában szaporodó különböző fesztiválok, de másról szólnak. Nem pótolják az összetartást, a szoros rokoni kapcsolatok ápolását és a szeretetet.

Szinte minden nap eszem kovászos uborkát. Tegnap eszembe jutott, mikor a szőlőben járva a gömbölyödő szemű fürtöket nézegettem, hogy régen készítettünk lisztes uborkát és karácsonyi kovászost is. Mondtam is Katámnak, hogy pár üveggel rakjunk el megint. Uborka, torma, liszt, szőlőfürt van, hát mi lehet az akadálya?

Marcinak ugyan még nem adnak belőle, de karácsonykor már biztosan ehet majd. Egyre több mindent eszik, a mai ebédnél a báránysült volt a kedvence, de úgy tűnik, vichyssoise-t, vagyis póréhagyma-krémlevest is kell készítenünk, mert vendégségben háromszor kellett szedni, annyira ízlett neki.

Marcink tegnapelőtt este leültetett a szőnyegére, hozta a meséskönyvét, mutatta, melyik mesét olvassam. Mondtam neki, hogy a papón nincs szemüveg, ezért nem tudok olvasni. Gondolkodva rám nézett, majd két kezével eltakarta szemecskéit, lefordította magának, amit mondtam. Aztán felment az étkezőbe és mutatta, hol a szemüveg. Visszamentünk a nappaliba, és indulhatott a mesedélután. Marci oldalra billentett fejjel többször ellenőrizte, hogy rajtam van-e a szemüveg… azaz mondhatom-e a meséket.

Augusztusi naptárunkban egyre fogynak a szabad napok. Jönnek bőven vendégek, és mi is megyünk ide-oda. De hát ez így jó, ennek örülök. Mármint annak, hogy nem azon kell gondolkodni, mit is kellene csinálni. Hanem a sokasodó munkák között kell rangsorolni, és a lehető leghatékonyabban elvégezni, ami jön felénk. Ezt szeretem, ez éltet. Ez JÓ.