Mire jó egy nemzeti borstratégia és mire nem

Vita az új nemzeti borstratégiáról és a hegyközségi rendszer átalakításáról

Készült egy újdonatúj nemzeti borstratégia, aminek fő érdeme az, hogy egyáltalán létezik, úgyszólván egyetlen igazán progresszív megállapítása pedig az, hogy az elaprózódott borvidékek borrégiós integrációjára lenne szükség szervezeti szinten is. (Mióta mondjuk már ezt a Balaton kapcsán...) Megint más kérdés, hogy a borrégiós titkárok mennyire lesznek alkalmasak versenyképes régióbrandek kialakítására, és az ehhez szükséges szerkezetátalakítás véghezvitelére, ha – a dokumentum kifejezésével – kinevezik, és nem pályázatban meghirdetett programjuk alapján választják ki őket.

A borrégiós integrációról

Az új stratégia általában kevéssé piacorientált, inkább teoretikus-adminisztratív a megközelítése, marketing-relevanciája pedig a nullához közelít, így arra sem utal, miért prioritás a régiós integráció és a régió-marketing. Pedig az ok egyszerű: mert a borpiacon, ahogy a gasztronómiában és a turizmusban elsősorban a régiók versenyében kell (vagy kellene) helytállnunk – már ha egyáltalán részt vennénk benne. Mert eddig talán Tokajt leszámítva nem régiós kínálattal jelentünk meg. Mivel a stratégia szerzői számára ez a tény vélhetően nem volt evidencia, ezért meglepődve konstatálják a stratégiához mellékelt helyzetelemzésben, hogy miért olyan alacsony átlagáron tudunk exportálni.

Hát kérem szépen pont azért, mert az országmarketing tipikusan a mennyiségi piacnak, a tömegtermékek piacának szól: francia, spanyol vagy olasz héten a nagydisztribúcióban mindig a legalsó polcra pozicionáltan adnak el borokat azzal, hogy az francia, spanyol vagy olasz... Mert a minőségi borpiac a régiós identitásnál kezdődik, és persze minél szelektívebben kap hangsúlyt az eredet (minél kisebb terület nevére épül a marketing), annál magasabb minőségről van szó. Harminc év elteltével ideje lenne a nemzetközi borpiac struktúráját megérteni és (nyilván adottságaink alapján!) ahhoz igazítani az ágazati és régióstratégiát. Nem pedig fordítva... A kommunista tervgazdálkodás pont az ilyen adminisztratív mindenhatósággal kapcsolatos rögeszmék miatt nem működött.

Legnagyobb hiányossága az új stratégiának az, hogy nem foglalkozik kiemelten a közösségi termelési és értékesítési rendszer kialakításával, mint sürgető ágazati prioritással.

Pedig jól működő szövetkezetek vagy hasonló szerveződések nélkül nem lesz itt semmi jó a jövőben sem. Európai és világviszonylatban versenyképes régiós márkák felépítését is leginkább régiós termelési és értékesítési egységek kialakulásától (illetve ezek hathatós támogatásától) várhatnánk. A borágazat nemzetközi játékszabályait a francia és az olasz-spanyol borágazat szerkezetéhez igazodva alakították ki. A hazai borstratégia horizontja viszont még ma is jellemzően megáll a régi Magyarország peremvidékén, Burgenland és Ausztria példájánál. Legalább van hova fejlődni. A sógorok sikertörténetével kapcsolatos sóvárgástól például el lehetne jutni egy sokkal versenyképesebb európai összehasonlításokra épülő stratégiáig is.

Például, ha észrevesszük, hogy közben már a cseh-morva, a szlovén vagy a horvát példák is azt mutatják, hogy szomszédaink csendben elléptek mellettünk. (A grasevina körüli horvát összefogás révén pár év alatt az vált a fajta nemzetközileg elfogadott nevévé és sztenderjévé, amíg mi még mindig a teljesen fals és versenyképtelen olaszrizling névvel próbálkozunk eladni egy olyan fajtát, amelyik se nem olasz, se nem rizling – de ez csak egy szimptomatikus példa.)

Aligha véletlen, hogy mi a BalatonBor esetében egyszerre kezdtünk el foglalkozni ezzel a máig mostohán kezelt fajtánkkal és régiós márkaépítéssel, egyszerre két akut hiányt pótolva, így a siker nem is maradhatott el. Többet nem vártunk arra, hogy valaki felülről és adminisztratív eszközökkel megoldja, hogy készül végre egy stratégia, stb. Ehelyett összefogott a régió borászainak élcsapata, és bevezettünk egy piaci alapon az ebben legkompetensebb szereplők által életképesnek tartott rendszert. Nem meglepő, ha ez a megközelítés sikeres, míg az adminisztratív megoldások jellemzően nem működnek, mert nem is piaci alapon jönnek létre. (Halkan mondom: itt elhangzott egy átfogó megoldási javaslat, ha valaki figyelmesen olvassa a szöveget.)

Európai összehasonlításban és versenyképességi szempontból – különösen egy komolyabb exportstratégia megalapozásához – még borrégióból is túl sok van, és ezek elnevezése is több esetben rendkívül szerencsétlen, sőt, esetenként félrevezető (pl. Pannon borrégió). Sokkal célszerűbb és kevésbé vitatható, könnyen áttekinthető és legalább logikus rendszer lenne a nagy égtájak és főbb vizeink (Duna, Tisza, Balaton) alapján kialakítani egy koherens borrégió nomenklatúrát, Magyarország több évszázados régió-felosztásához igazodva, melynek alapelve ugyanez volt. Az így létrejövő egyszerű és koherens borrégiórendszert legalább egy tengerentúli borkereskedő is egyből megértené, és elvitatni sem nagyon lehetne, hogy miért épp úgy hívják az adott régiót.

Mire jó egy ilyen nemzeti borstratégia és mire nem

Legyünk annyira őszinték magunkhoz és egymáshoz, hogy a felesleges viták elkerülésére tényként rögzítjük: 10-20 oldalban egy nemzeti borstratégia legfeljebb olyan, mint egy borágazati szórólap vagy prospektus. Komolyabban megalapozott és gyakorlati szempontokból legalább valamennyire használható programmá a régiók adottságainak megfelelő specifikus régiós stratégiák rendszerének megfogalmazása révén válhat. Hátha nem kell éveket várni legalább ennek a munkának az elkezdésére.

Félreértés ne essék: nagyon jó, hogy végre a szakmai konszenzus igényén túl egy stratégiát is sikerült felvázolni a borágazatnak, és azt a HNT nyilvános vitára bocsátja, egyeztet több borász szervezettel, stb. De az még rémálmainkban sem jön ugye elő, hogy a most egyeztetésre bocsátott anyagot (vagy ennek később módosított változatát) önmagában irányadó stratégiának lehetne tartani – specifikusan kidolgozott régióstratégiák nélkül! Mert ezzel az erővel a KSH szőlő-borágazatra vonatkozó adathalmazát is lehetne stratégiának tekinteni.

Bízunk benne, hogy mindenki számára egyértelmű: stratégiának definíció szerint csak olyan konkrét programot nevezhetünk, mely legalább az ágazat előtt álló fő alternatívákat olyan pragmatikusan felvázolja, hogy az alkalmas legyen szakmailag megalapozott döntések meghozatalára, és nemcsak országos szinten, a HNT vezetése szempontjából, hanem maguknak a piaci szereplőknek is – ha például egy képzett gazda vagy szakmai befektető jól el tudja dönteni a stratégia alapján, hogy egy adott területen milyen fajtaválasztékot telepítsen, ezzel kapcsolatban a következő évtizedben (vagy lehetőleg egy emberöltőnyi időre) milyen feltételekre számíthat, különös tekintettel a jogi környezetre. Mert a piaci versennyel még csak megbirkózunk valahogy...

Vita a hegyközségek múltjáról és jövőjéről, az átszervezés irányelveiről

Talán a kommunizmus öröksége, hogy a hegyközségekben még legmakacsabb védelmezői is csak valami adminisztratív szervezetet látnak (sajnos idővel azzá is vált), mikor pedig fontos és nagy hagyományokkal rendelkező társadalmi szervezet (lenne) a hegyközség... ha végre végbemenne egy gyökerekig ható rendszerváltás az ágazatban. Hátha egy szép napon legalább tekintetbe veszünk a viták során rendre mellőzött olyan társadalmi-kulturális szempontokat, melyek amúgy valaha gazdaságilag is a fejlődés alapját képezték, és most is így lehetne, ha nem ignorálnánk teljesen ezeknek a szempontoknak még a létezését is. Mégis miről lenne szó? Évszázadok óta a bortermelők a vidéki értelmiség és a vidéki elit meghatározó részét képezik, hegyközségi autonómiájuk a szabad városi polgárokénak felelt meg (többnyire falusi környezetben!), szervezetük pedig a civil társadalom meghatározó ereje volt mindig is. Évszázadokon át.

A HNT ma is a legtöbb tagot tömörítő szakmai szervezetek közé tartozik, talán csak a horgászok 300 ezer főt is meghaladó létszáma haladja meg jelentős mértékben a hegyközségi tagok számát, de a horgásztársadalom sokkal heterogénebb és érdekérvényesítési szempontokból sokkal kevésbé egységes közösség, ha egyáltalán közösségként kezelhető. A szőlész-borász társadalom Magyarországon a legnagyobb egységes érdekérvényesítési potenciállal bíró közösség volna... ha lenne egységes és hatékony érdekképviselete.

Az átszervezés döntő elve ezért ma sem lehetne csupán technikai (adminisztratív), hanem olyan társadalmi szempontokkal is ki kéne egészülnie, melyek a zömmel falun élő gazdák hétköznapjaiban létkérdést jelentenek, de erről még csak felvetés szintjén sem esik szó mind a mai napig. Akkor pedig majdnem mindegy is mi lesz... adminisztratíve és szakmailag. A technikai részt (származási bizonyítványok stb.) jószerivel akármilyen apparátus el tudná látni. Kimondottan hegyközségekre ehhez akkor van szükség, ha (mint az eredeti névben benne is van) valóban közösségként, egyfajta szakmai önkormányzatiság alapján funkcionálnának mint érdekképviseleti szervezet. Ha nem, akkor teljesen mindegy hogyan szervezik át az általuk végzett adminisztrációt.