Egyre többen mondják, a folyóboroké a jövő
De nem azoké a folyóboroké, amiket ezzel a névvel illettünk eddig
2019-09-22 | Geri Ádám
A világban ma az export borok majdnem fele tartályban vagy tömlőben érkezik a rendeltetési helyére. Szakértők állítják, a környezetünk, a sajátmárkás termékeket árusító áruházláncok és a fogyasztók egyaránt profitálnak belőle. De vajon tényleg így van?
Címlapfotó: masvino.ca
Nagy feltűnést keltett, amikor a 2016-os londoni Decanter World Wine Awardson a 2015-ös La Moneda Reserva Malbec lett a kategóriája győztese. Nem is azért, mert egy alig 4 fontba kerülő „versenyző” nyerte a 15 font alatti fajtatiszta borok vetélkedését, hanem mert a bor hatalmas tartályokban, folyóborként (angolul bulk wine) érkezett Chiléből a szigetországba, ahol aztán palackozták. A média természetesen felkapta a témát, sokan a „világ legjobb boraként” emlegették, ami nyilvánvaló túlzás, az viszont kétségtelen, hogy ezeket a korábban lesajnált, „ömlesztett bornak” is csúfolt tételeket már nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Már csak azért sem, mert gyakorlatilag elárasztották a világot: a Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet kimutatása szerint a borok 40 százaléka ma folyóborként kel útra a világban.
A nagy kiszerelésben szállítás tulajdonképpen csak a spanyol viasz újbóli feltalálása. A 20. századig minden bort így juttattak el rendeltetési helyére, az alacsony minőséggel igazán nem vádolható bordeaux-i Chateau Margaux-nál például egészen 1948-ig ez volt a gyakorlat. A pincénél történő palackozást az ügyeskedő kereskedők kényszerítették ki, akik a filoxéra után a minőségi borok iránti keresletet úgy igyekeztek kielégíteni, hogy olcsó lőrét tartalmazó jelöletlen hordókon nagypresztizsű márkákat tüntettek fel. Vagyis a palackozás egyfajta minőségbiztosítási immunreakció volt a borászatok részéről.
Az újabb fordulatnak, a folyóbor újbóli előretörésének elsősorban pénzügyi, környezeti és minőségi okai vannak – írta az új-zélandi iparági tanácsadókat és kereskedőket összefogó Wine Network honlapján már 2012-ben. A reneszánsza éppen ebből a térségből, egészen pontosan Ausztráliából indult. A valuták egymáshoz viszonyított árfolyama, a termelési és üzemanyag-költségek növekedése valamint a vámok jelentősen megdrágították az Európai Unióba érkező importborokat. A folyóborként történő utaztatás legalább a szállítási költségeket képes a felére csökkenteni – áll a Wine Network cikkében. Szakemberek egyébként egyöntetűen 7 fontnál (mai áron 2650 forint) húzzák meg a gazdaságossági határt, ennél drágább borokat ugyanis már ritkán szokott bárkil tartálynyi mennyiségben berendelni.
Fotó: the-buyer.net
Az új-zélandiak által említett másik szempont a környezetterhelés kérdése. A Hulladék- és Erőforrásgazdálkodási Cselekvési Program (Waste and Resources Action Programme – WRAP) nevű szervezet számításai szerint 20 tonnával kevesebb szén-dioxid kibocsátással jár egy hajórakomány bor Ausztráliából Angliába történő szállítása lédigként a palackos változathoz képest. Ehhez jöhet még a újrahasznosítható üvegek használata. A brit kereskedők és élelmiszertermelők 2005-ben írták alá az úgynevezett Courtauld Commitmentet, amiben kötelezettséget vállaltak arra, hogy csökkentik a csomagolásból eredő hulladék mennyiségét, például a visszaváltható üvegek arányának növelésével. Ennek feltétele azonban értelemszerűen a helyben palackozás.
„A folyóbor által a nagykereskedők, viszonteladók, áruházláncok számára lehetővé válik, hogy 100 százalékban a fogyasztók igényeihez igazítsák a kínálatukat” – villantja fel az előnyöket az ügyfél oldaláról Richard Siddle gazdasági újságíró a tavaly első ízben megrendezett International Bulk Wine & Spirits Show kapcsán. „Régen, ha elment egy kereskedő a borászhoz, körbevezették a pincén, megmutatták neki a bortrezort. Az volt a lényeg, hogy a vevő tudjon azonosulni a termékkel, amit készül megvenni. Ezzel szemben ma a felvásárlók megmondhatják, milyen bort készítsenek számukra.”
Éppen ez jelenti a(z egyik) szakmai törésvonalat a két tábor között.
A folyóborként értékesített tételek ugyanis közvetlenül a palackozás előtt még kezelésen (mindenek előtt szűrésen, illetve adott esetben akár szén-dioxid hozzáadáson) esnek át, ám erre a borásznak már nincsen ráhatása. Márpedig sokan vallják, ez a mozzanat még egyértelműen a borkészítés része, mert ilyenkor is számos kérdésben kell döntést hozni, nem arról van szó, hogy csak „áttöltik a bort egy palackba”. Ezen az állásponton van többek között a spanyol Rioja borvidék, ott az eredetvédelmi tanúsítvány megszerzésének feltétele, hogy az adott bor a termelő birtokán legyen lepalackozva. „Legtöbbször a házasítást is az ügyfél végzi, akár különböző borvidékről érkező, tételeket a fogyasztóik ízlésének megfelelően” – teszi hozzá Linzer Sámuel, aki 26 éve főborásza és elnökségi tagja a mintegy 150 borászatot tömörítő, többek között az Aldi és Billa élelmiszerbolt-hálózatokat ellátó Winzerkeller Römersteinbruch osztrák szövetkezetnek.
Fotó: the-buyer.net
Az egész folyamatot nagymértékben a diszkont áruházláncok terjeszkedése katalizálja. Az Egyesült Királyságban a legnagyobb boros forgalmat bonyolító Tesconál és Sainsburynél a termékek ötöde már sajátmárkás, arányuk folyamatosan növekszik. Utóbbi cég például nemrég nagytakarításba kezdett, 20 pincészet borát cserélte le a polcokon sajátmárkásra. Mindez egy új iparág megszületését vonta maga után, a palackozást végző cégek gyakorlatilag megkerülhetetlen tényezőkké, önálló brandekké válnak a láncban. Tökéletes példa erre az angol Lanchester Group: a Lanchester Wines nevű részlegük egy termékfejlesztő ügynökség, sajátmárka építésében és beszállító partnerek felhajtásában segédkezik, és ha ez a fázis sikerrel zárul, készséggel ajánlja fel ügyfelének a Greencroft Bottling nevű palackozójuk szolgáltatásait. Valami hasonlóval foglalkozik az Accolade Wines vállalat is, akik 2009-ben gyakorlatilag a semmiből építették fel Délnyugat-Angliában 12 focipálya méretű telepüket, ahol manapság naponta 720 ezer palackot töltenek meg borral.
Még az Accolade kötelékében szerezte meg a Master of Wine címet Barry Dick, aki a disszertációját éppen a folyóborok két legelterjedtebb szállítási formájának, az ISO-acéltartályoknak és az úgynevezett flexitankoknak az összehasonlításáról írta. Előbbinek az ötlete az 1950-es évekből származik, 1967-ben készültek el belőle az első, nemzetközi szabványoknak megfelelő darabok. A 6 méter hosszú, 2 és fél méter átmérőjű hengeres szállítóeszköz 26 ezer liter kapacitású.
Fotó: vintageroadhaulage.com.au
Az ugyanilyen térfogatú konténerekhez tervezett rugalmas ballonok, vagyis flexitankok befogadóképessége 24 ezer liter. Az amerikai hadseregnél fejlesztették ki őket víz és gázolaj szállítására az 1960-as években, kereskedelmi célú felhasználásával egy évtizeddel később kezdtek próbálkozni. A 90-es években terjedtek el a hőre lágyuló műanyagból készített, egyszer használatos flexitankok, amik nagy előnye, hogy az előző szállításból nem maradhat vissza semmi. „Nem rég hallottam az egyik osztrák kollégától, hogy az ISO-tank nem volt jól kimosva, és mivel előzőleg olajjal volt feltöltve, az egész rakomány bor tönkrement. Az ilyen esetekre szerencsére készülünk, minden rakomány biztosítva van” – mondja a már említett Linzer Sámuel. Másik biztosíték, hogy áttöltés előtt el szokták kérni a szállító cégtől a tanúsítványt, ami igazolja, hogy a tartály ki lett mosva. (Az ilyen malőrök kétségtelenül sokkal nagyobb kárt okoznak, ha a palackos szállításnál történik hasonló, akkor csak a sérült üvegek vesznek el.)
Fotó: i-cont.hu
„A magasabb gyártási költség miatt, illetve mert nehezebben beszerezhetők, az ISO-tartályokban szállítás 30 százalékkal drágább, mint a flexitank” – mondja a Vinoport megkeresésére Barry Dick. Az említett előnyök ellenére a disszertációjához készített kérdőív azt mutatja, a nagy ausztrál exportőrök kedvezőbb véleménnyel vannak az acéltartályokról. Válaszaik alapján úgy gondolják, jobban kontrollálhatók a szállítási körülmények, így a borok minősége jobban megőrizhető.
A kérdőív mellett Barry Dick és az Accolade csapata természetesen tesztelte is a két rendszert. 2013 februárjában egy könnyedebb chardonnay-t indítottak útnak Ausztráliából 8-8 ISO-tartályban, illetve flexitankban. A 60 napos tengeri út után műszeres analízisnek, valamint 71 szakember részvételével vakkóstolónak vetettük alá a 2 tételt, bőven hibahatáron belüliek voltak a különbségek – vonja le Barry Dick a konklúziót. Egyetlen jelentős eltérés a hőmérséklet-ingadozás tekintetében volt (az út során a flexitankban 5 és 30, a ISO-tankban 10 és 25 Celsius fok között változott a bor hőmérséklete), de a tapasztalatok szerint ez sem volt komolyabb hatással a borra. Bár a disszertációban harmadik vizsgált csoportként nem jelenik meg a palackos szállítás, a Vinoport kérdésére Barry Dick elmondta, sok ilyen kísérletben vett már részt, és úgy látja, a szállítási valamint a palackozási technológia fejlődésével elhanyagolhatóvá vált a minőségbeli különbség a pincészetnél palackozott, illetve folyóborként utaztatott borok között.
Vannak, akik továbbra sincsenek elragadtatva a folyóborok újbóli térhódításától. A Dél-Afrikai Köztársaságban ma 275 ezren élnek közvetve vagy közvetlenül a borágazatból (a munkaképes korúak 1,5 százaléka), miközben 25 százalék körüli a munkanélküliség. 2009 és 2011 között 1000 ember vesztette el az állását azért, mert folyamatosan szorul vissza az üveges dél-afrikai borok értékesítése a folyóbor rovására. A folyamat azóta sem állt meg, az akkori 40-ről 61 százalékra emelkedett az exportban az arány. Panaszuk minden esetre meghallgatásra talált: 2016-ban új kereskedelmi megállapodást írtak alá az Európai Unióval, az addigi 50 millió literről 110 millióra emelték a vámmentesen Európába szállítható bor mennyiségét – az adómentesség csak a két liternél kisebb kiszerelésre, vagyis a palackos borokra vonatkozik.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!