Ennyit tud Badacsony?

Különvélemény a Badacsony New Yorkban kóstolóról

2017-04-06 | Vinoport

Egy-egy borkóstolót követően elvétve találkozunk csak olyan beszámolóval, amelyben a szerző éles kritikával illeti a hibásnak ítélt tételeket. Ennek oka nem a hozzáértés, sokkal inkább az elfogulatlanság hiánya - a szakmán belüli érintettség okán kevesen engedhetik meg maguknak a valódi objektivitást. Vegyenek nagy levegőt, töltsenek maguknak egy pohár bort - kíméletlenül őszinte szavak következnek.

Előszóban rólam annyit, hogy az utóbbi időben jelentős összegeket áldoztam arra, hogy tanuljak, és hozzáértővé válhassak a borok világában - értve ez alatt a WSET diploma képzést, és a jelentősebb külföldi kóstolókon, vásárokon, valamint kurzusokon való megjelenést. Egy dolgot bizonyosan sikerült megtanulnom: hogy nem csak nem értek a borokhoz, de nem is fogok soha. Így a sokmillió borszakértő országában minden további szavam egy avatatlan, hozzá nem értő személy magánvéleményeként értelmezendő.

A Tokaji Március kóstolón tapasztaltakat követő cikkeket olvasva, a Badacsony New Yorkban összes borát szorgalmasan végig élve kedvet kaptam egy különvélemény írásához. Azért különvélemény, mert egyetlen cikkben sem találtam konkrét, egyértelmű utalást a tokaji boroknál jelentkező mérhetetlen mennyiségű borhibára. Egy borok területén jártas külföldi barátommal látogattunk el a Tokaji Március kóstolóra, akinek külföldiként vágya volt az aszúk és a tokaji száraz borok teljes minőségi skálájával megismerkedni – hiszen hozzá, illetve az általa látogatott külföldi eseményekre csak kiváló tételek jutottak el eddig. A feladatot minden elvárást felülmúlóan sikerült teljesíteni. A kóstolót követően csak annyit jegyzett meg: „Bár előre mondtad, mire számíthatok, de nem hittem el. Ennyi hibás borral még olasz bio- és organikus borkóstolókon sem volt alkalmam találkozni.”

Ennyit elöljáróban, és akkor lássuk Badacsonyt – továbbra is minden szakértelmet nélkülözve.

Itt természetesen első sorban illene megemlíteni a helyszínt, amely habár fejedelmi, véleményem és az érdeklődők száma alapján kissé szűkös volt, valamint azt a tényt, hogy a biztosított pohár kóstolásra alkalmatlan. Szokásomhoz híven ide is hoztam saját eszközömet. A választásom kis gondolkodás után a Stölzle Experience 01-re esett, amely a badacsonyi borokhoz jó választásnak bizonyult, bár sajnos nem álcázta kedvezően a borhibákat.

A kóstolóról általánosságban szeretnék szót ejteni, majd néhány tételt külön kiemelni. A tételek többségének sikerült járnia a poharamban, bár azt nem mondhatom, hogy az „illatolást” követően mindet meg is kóstoltam. A kóstolót követően pedig számos kérdés merült fel bennem, amelyekre egyszerűen nem találom a választ.

Összesen 12 dugós palackot sikerült „elfognom”, amely önmagában információt nem hordoz, hisz a zsúfolt levegőtlen környezetben egyszer-egyszer a kínáló is téveszthet. Az viszont mindenképpen figyelemreméltó, hogy ezen palackok tartalma nagyrészt már elfogyasztásra került, ami a fogyasztói igényekről mindenképp vet fel dilemmát (bár lehet, hogy ennek csupán a hibákat jobban elfedő pohár az oka). Annyi viszont mindenképp a pincészetek javára írandó, hogy - a tokaji hasonló esetekkel ellentétben - szó nélkül cserélték, és nem hivatkozott senki elfogadható határértékre, komplexitásra, illetve terroárra.

A bevezetőmből sejthető, hogy a hibákat és a csalódást keltő kérdéseket fogom összegyűjteni, melyből az első a borhibák kérdése.

Sajnos a tokaji tételeknél itt rosszabb volt a helyzet. Ott a teljes kínálatból talán ha 8 bort ítéltem illat alapján is megkóstolhatatlannak – ez a hibák olyan kombinációját jelenti, amelyet minél hamarabb szerettem volta magamtól távol tudni –, a badacsonyi borok közt feleannyi termelőre ez a szám 20 körüli. Ezek mellett az egyszerű merkaptánosságra, kénhidrogénességre vagy redukcióra néhány kivételtől eltekintve a legtöbb helyen akadt példa.

Érdekes továbbá a fajták, valamint a fajtaösszetételek kérdése. Sok helyen nem értettem egyes fajták létjogosultságát. Persze tudom én, hogy rossz hasonlítási alap Mosel, vagy Kamptal/Kremstal, de a rizlinget (aka. rajnai rizling) a legtöbb helyen nem tudtam igazán megkülönböztetni az olaszrizlingtől, avagy bármely más neutrális vagy illatos fajtától (a pinot noirtól sikerült, de ott azért segített a szín is). Pedig a rizling vagy akár a sauvignon blanc igencsak karakteres jegyeket hordoz, amely borral kapcsolatos vizsgákon mankót, és sokszor megkönnyebbülést szokott jelenteni a „pass grade”-re pályázóknak. A kóstolt fajtaösszetételekkel – fehér borok esetén – pedig minden esetben az volt az érzésem, hogy nem azért készültek, hogy a fajták előnyös tulajdonságait ötvözve valami jobb születhessen, hanem a külön-külön saját lábon meg nem álló tételeknek is kellett valami mentsvár.

Az élesztő-kérdés pedig maga volt a megtestesült (illat-)köd. Néhol ez sem engedte a fajták közti különbségek megismerését. Több helyütt hosszas fejmosást kaptam, mikor ez irányban érdeklődtem, hisz „másnak még nem volt ilyen problémája”, „mi a fajtajelleg előhozására törekszünk, és nem adunk hozzá idegen aromákat”, „a tételeink spontán erjedtek”. Nos, a teljes hozzá nem értésemre még jobban ráirányítva a reflektorfényt:

Biztos elegendő magyarázat, hogy senki másnak nincs vele problémája, hisz a dugós palackok is „elcsúsztak”?
Ha a tételek spontán erjedtek, nem lenne érdemes szelektált fajélesztőn elgondolkodni?
Ha szelektált fajélesztővel dolgoznak, és nem akarják fajtaidegen aromákkal gazdagítani a bort, nem lenne-e érdemes megfelelőbben szelektálni?

Következzék néhány konkrét kóstolási benyomás a teljesség igénye nélkül, mind a jó, mind a rossz tapasztalatokat érintve.

Kezdem a Fischer Borászattal, amely még az előző, az élesztőkhöz kapcsolódó bekezdéshez szervesen kapcsolódik. Mikor a kóstolást az egyetlen illatosnak vélt tételükkel (sauvignon blanc) akartam kezdeni, részletes tájékoztatást kaptam arról, hogy rosszul tudom, a további tételeik is aromásak (chardonnay, pinot blanc), illetve a chardonnay nemhogy illatos, hanem a világ egyik legillatosabb fajtája. Mikor félénken kételkedésemnek adtam hangot, érdeklődve arról, hogy a fajta őshazájában, Burgundiában is így tudják-e, meggyőző válasz érkezett: igen, és amúgy is az a lényeg, hogy Badacsonyban hogy gondolják. A magabiztosság fontos, hazánkban talán a legfontosabb erény – és láss csodát, a chardonnay tényleg illatos volt (a jegyzetemben a „kirobbanóan, borzalmasan virágos” megjegyzés szerepel). A tartályban érlelt pinot blanc dettó. No comment. Volt egy hordós pinot blanc is, amely nem lett volna rossz, bár az új hordó egy kicsit „túl lett tolva”, de nem volt hibája, és azt el tudom fogadni, hogy van ilyenre piaci igény. A zweigelt igazi meglepetés volt: szép, fűszeres, fajtajelleges, nagyon jó lecsengéssel.

Folytatnám a negatív konkrétumokkal, ahol általános volt a hiba, és ahol a tételek a szaguk alapján nem kerültek kóstolásra: Szabó Családi Pince, Csobánci Bormanufaktúra, NAIK Kutatóintézet (a régi tételek itt érkeztemig elfogytak, csak az újabbakhoz volt „szerencsém”. A jegyzeteim szó szerint: Kéknyelű 2013 – „rettenet”; Olaszrizling 2012 – „dugós”; Szürkebarát késői 2015 – „more than rettenet”.). A Nyári pincénél teljesen értelmezhetetlenek voltak az üvegben lévő folyadékok már illatra is.

A muzeális borok általánosságban nem tartották jól magukat, amely alól egyedüliként kivétel a Szeremley 1996-os szürkebarátja, és ha nagyon-nagyon-nagyon megengedőek vagyunk, akkor a Szent György Pince 1979-es Király furmintja. A többi „muzeális” tétel mellé a „halott” bejegyzés került a füzetembe.

Jöjjenek a végére a kiemelkedő pozitívumok.

Csendes Dűlő Szőlőbirtok, ahol Dóra a birtokvezető, marketingzseniként építi a brand-et. Egy német vagy osztrák kóstolón azt mondtam volna, hogy sztenderd minőség, hisz a borok hibátlanok, fajtajellegesek, de a koncentrációjuk, illetve a fajtajelleg hangsúlyozása még nem a csúcsbor kategória. Itthon, és a kóstoló tapasztalatai alapján viszont Badacsony felső osztály. Mindegyik tétel elegáns, néhol meglepő érdekességgel, viszont meggyőződésem, hogy az élesztő kiválasztásán itt is el kellene gondolkodni.

A számomra eddig sajnos ismeretlen Németh Pincénél a tételek szintén egytől egyig hibátlanok voltak és fajtajellegesek. A 2015 muscat ottonel visszafogott, már-már elegáns, a kéknyelű precíz. Az édes borok szintén figyelemfelkeltőek (a botritiszmentes késői, és a rajnai rizling alapborba áztatott botritiszes olaszrizling is). Mindkettőnél szép cukor-sav egyensúly és harmonikus ízvilág.

A Bencze Családi Birtoknál értettem meg a rajnai rizling és a pinot noir hazai létjogosultságát. Mintaszerűen elkészített borok, osztrák vagy német színvonal. Persze a melegebb éghajlat miatt nem vagyok benne biztos, hogy minden évben sikerül csodát alkotni – a 2015-ös rizling itt is inkább kabinett stílusú –, de a 2013-as rizling abszolút top kategória. A 2015-ös pinot noir szintén. Élesztő aromáktól mentesen…

A Gilvesy Pincészetnél szintén csak szép, precízen elkészített borokat lehetett kóstolni. A rajnai fajtajellege itt a megelőző Bencze borokhoz képest nem volt olyan domináns, de a furmint lehengerlő, és a fajta erényeit tökéletesen tükröző volt. Itt sem volt disszonáns élesztőhasználat.

A VáliBorral általánosságban jó a tapasztalat, tiszta, fajtajelleges tételek, bár nagyon fontos megjegyezni, hogy a kéknyelűjüknek szüksége van egy nap szellőztetésre, hogy az a legjobb formáját mutathassa (ez nem a kóstolón szerzett tapasztalat).

A 2HA szőlőbirtokon már csak a pinot gris volt kóstolható, amely meggyőző volt.

Legutolsóként pedig a számomra legszebb tapasztalás a Szászi Birtok sora, ahol minden tétel nem csak precízen elkészített, hibátlan bor, hanem hozzáadott élesztő aromatikától mentes, kiváló fajtajelleggel rendelkező badacsonyi csúcsbor.

A jegyzetfüzetemet lapozgatva derült ki számomra, hogy a Villa Tolnay Borház borainak kóstolása sajnos kimaradt, de korábbi tapasztalataim alapján bizonyosan a pozitívumok közt lenne a helyük.

Szerző: dfu

Címkék

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!