Chianti
2013-07-25 | Tóth AdriennToszkána legújabb csillagai, Bolgheri, Maremma a tengerpart közelében helyezkednek el, a tradicionális borvidékek azonban a szárazföld belsejében húzódnak. Ismertségénél és méreténél fogva is kiemelkedik közülük Chianti. A szó helyes kiejtése: khianti. A vidéket bortermelő régióként először a tizennyolcadik század elején említik a dokumentumok, 1932-ben azonban újraszabták határait, és kialakítottak benne hét zónát, amelyek közül az egyik Chianti Rufina.
Chianti borvidékként mára egybeforrt azzal a nevét viselő vörös házasítással, amelynek receptjét a tizenkilencedik század közepén alkotta meg Ricasoli báró, aki később az Olasz Királyság miniszterelnöke lett. A klasszikus arányok a következők voltak: 70% sangiovese, 15% canaiolo, és 15% malvasia bianca, azaz – ne lepődjünk meg – fehér malvasia.
A második világháborút követően olyannyira fellendült az érdeklődés e bortípus iránt, hogy a termelők nem tudtak ellenállni a mennyiségi felvásárlás kísértésének, és mivel az óriási kereslet miatt nem jelentett különösebb kritériumot a minőség, az erős lejtmenetet vett.
A hetvenes-nyolcvanas évekre a Chianti olcsó, „spagettibor” kategóriává süllyedt, és ezt nem jó értelemben mondjuk. Az eredményben jelentős része volt például annak, hogy a korábbi 5-10-15% fehérborral szemben, akár 40%-ban is világos héjú szőlő került a házasításban, sőt, nemcsak a mennyisége növekedett, hanem a fajta is megváltozott. A korábbi malvasiával szemben, amely gazdag aromáival járult hozzá a cuvée-hez, egyre inkább a trebbiano került túlsúlyba, amely egy kevéssé jellegzetes, leginkább semleges szőlőfajta, főleg azzal a terheléssel, amellyel ebben az időben termesztették.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hasonló cikkek
Az aszúk tökéletesek, a vörösök többségének kell még egy kis idő
A komplexitás és a hosszúság a legfontosabb
Mesterkurzusok “vájt orrúaknak” a Winelovers Grandon
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!