2016: egy miniszteri biztos személyes élményei

Together in Wine

Mondjuk úgy, rendhagyó visszatekintés az évre. Inkább játékos, mintsem komoly. Apró és megosztható benyomások, őszinte és emberi mozzanatok. Borászokról, szakmáról, rólunk. Arról, hogy valahol összeköt mindenkit ezernyi laza kötelék, ennélfogva sok mindenben azonosak vagyunk. Ezáltal sikeresek is. Közösen.

Ahogy végig gondolom az évet, elsőként az a tavaszi nap jut eszembe, amikor a Balaton vize haragos volt, hullámok csapódtak a partra. Mennyire jó volt betérni Légli Ottóhoz, ahol a kerámiacsempék mögött barátságos tűz pattogott és a frissen megválasztott ágazatvezető lelkesen sorolta a kitörési pontokat. S lám, azóta megalkotta csapatával a borágazati stratégiát és az albizottsági ülésen kiállt a borászok akarata mellett.

Tavasszal jó érzés volt a düsseldorfi Proweinon a Wines of Hungary arculatba öltözött közösségi standon ücsörögni, látni, hogy a kimondhatatlan nevű szőlőfajták címet viselő előadáson fürtökben lógtak a szakértők. Ott ismerkedtem meg a Carpinus borászat egyik óborával, amely számomra az idei évegyik felfedezettje (a másik a Csobánci Bormanufaktúra Pinot-ja). Itt kóstoltam életemben először mákpárlatot a Gedeon Birtok vezetője jóvoltából, emlékszem, micsoda délután volt. Soha annyit még nem nevettünk.

Jó szívvel emlékszem arra a nyári napra is, amikor Jásdi Mesterrel ültünk egy-egy fröccs mellett a teraszon. Órákon át beszélgettünk aktualitásokról, miközben kizárólag az eozin színű vízen siklott szemünk és távoli vitorlások útvonalát kémleltük.

Szintén nyár volt, amikor a Tokaji borvidék egyik idősebb borászával, Szabó Dániellel találkoztam, s a régi időkről mesélt a Sajgó Pincészet irodájában. Közben termékleírás előtti és termékleírás szerinti aszúkat hasonlítottunk össze. Határozottan érezhető volt a generációs ízleléskülönbség a kóstolás során, valahol ekkor értettem meg igazán, a régi és az új világ vitáját. A történelemmel, amelyet a régiek építettek, és a trendek világával, amelyhez a fiatalok ösztönösen vonzódnak.

Vicces emlék, amikor a Balatoni Körös borászokkal egy rendezvény alkalmával a vízparton koccintottunk a Balaton Borral, emlékszem a meglepődött orosz lányokra, akiket a fiúk behívtak a fotózáshoz a vízbe. Azóta is emlegetjük, hogy amikor megérkeztem kisfiammal és kerestem őket a strandon, hiába integettek, én nem ismertem meg őket fürdőgatyában.

Emlékszem még, ahogy Szepsy Pisti rövidgatyában ült velem szemben egy budapesti kávézóban és kezet adott arra, hogy elvállalja az Országos Borszakértő Bizottság tagságát. Milyen nagy öröm volt nekem, hogy a tagok között tisztelhetjük, mennyit izgultam, vajon elvállalja-e.

Egy kissé szomorúbb élmény, amikor Koczor Kálmi mutatta az étterem oldalán, hogyan végezte ki a jégverés a falat, micsoda károk keletkeztek szőlőben és épületben egyaránt. Láttam rajta azt a végtelen szomorúságot, amely csak azok szemében tűnik fel, aki valóban két kezük munkáját látják tönkremenni. Az épületen belül viszont már büszkén mutatta a könyveket, amelyek raklapra csomagolva előző nap érkeztek. Idén 20 éves a Borrendek Szövetsége, s ennek emlékét őrizték a kötetek.

Emlékszem, Dóri éppen bag in boxokat töltött, amikor megleptük a pince magányában, és a szokásos kedves mosolyával üdvözölt bennünket. A teraszra éppen külföldi turisták érkeztek a Borkiválóság Könyvvel a kezükben: egy bizonyos bor miatt jöttek. Nagyon büszke voltam! Úgyszintén hasonló érzés töltött el, amikor Szászi Endre mesélte: annyira jól sikerült a Prowein kóstolózóna, amelyre egyébként nem is akarta a Rózsakőt kiküldeni, hogy van külföldi megrendelése.

Az elmúlt évekhez képest idén többet voltam a Tokaji borvidéken. A Sárga Borházban mindig olyan jó leülni, hiszen olyan, mint a hollywoodi utca. Ha híres borászokkal akarsz találkozni, akkor itt a helyed, egy igazi találkahelye a szakmának.

Az idén azonban számomra Tolcsva lett a világ közepe. Új szomszédai lettünk Bacsó Andrisnak, aki annyira elképesztően kedves ember. Egyszer szüret közepén egy ládát kértünk kölcsön tőle, s másfél órás borkóstoló lett belőle. Megmutatta a kísérleteit, az újra kiadott könyvet, amely régóta a szívügye. És persze a 2015-ös Mandolást is, amely szerintem az alapokat jelenti. Pedig nem egy borászt láttam már szüret közepén, mit mondjak, egyik sem volt ennyire higgadt és lelkes a vendégek láttán.

Kamocsay Ákos Junior idén lett negyvenéves. Szép kis társaság gyűlt össze a Juniborászok bárjában, a DiVinoban. Ákos nem hozta el az eseményre a legendás szelfibotját, ellenben jó volt látni, mennyiféle borértő barát gyűlt össze az asztalnál.

Itt találkoztam először Fiáth Attilával, aki csípős kritikával robbant be az ősz folyamán a borvilág életébe. Az tény, hogy teljesen igaza van abban, hogy ki kell mondani bizonyos dolgokat.

Az emlékek között kutakodva, eszembe jut Sümegi úr a Hajós-Bajai borvidékről. Amikor találkoztunk, éppen nem volt rajta legendás svájci sapkája, viszont lelkesen avatott be a titokba: alapvetően öt dolog kell az igazi bajai halászlé elkészítéséhez. Azt is elárulta, hogy mit jelent számára a tradícionális borászkodás, s miért nem hisz a trendek vég nélküli követésében.

Légli Gézáról csak egy rövid szösszenetet említenék, mégpedig azt, hogy élőben sosem ismerem meg sapka nélkül. Virtuális térben tréfálkozunk néha, ugyanúgy, miként a somlói Balogh Zolival, akit nyers őszinteségéért tisztelek a leginkább. Aki ismeri vehemenciáját, tudja, miért vagyok büszke, amikor egy virtuális csatában igazat adott nekem.

Ha már a humoros vonalon vagyunk, eszembe jut Áts Karcsi, akivel Tarcalon két ciginyi időtartamú beszélgetésre összefutottunk. Elmondta ismét az ősi bölcsességét: az a jó bor, amely cigi mellett is jó bor. Ezen aztán mindig jókat nevetünk. Vicces jelenet volt az is, amikor Balatonfüreden Dobosi Győző borász barátunk babakocsiba pakolta a Borkiválóság könyveket és úgy indult haza „édesgyerekeivel”.

Idén Molnár Petiéké lett az Év Pincészete díj, nagyon kellemes csapat gyűlt össze az átadóra. Kékessy Dezső szellemesen állapította meg, hogy borászatból kisebb vagyont lehet csinálni. Majd hozzátette a tőle megszokott huncut mosollyal: nagyobb vagyonból…

Bai Edit borásszal az 1956-os borokat palackoztuk át. Talán nem titok, hogy éppen második gyermekét várt, és ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt erőt és energiát nem sajnálva robotolta végig az előkészítés időszakát és a laboros napot. Nagyon tetszett, ahogy kihívásként fogta fel az egészet, amilyen szakszerűséggel nyúlt a kérdésekhez, és hogy előtte hetekig tervezte a precíz kivitelezést.

A Nemzeti Borvagyon tolcsvai pincéje, ahol az 1956-ost is tároljuk, egyébként egészen lenyűgöző hely. Egyszer Romsics Lacival, a Csányi Pincészet vezérével majdnem eltévedünk a labirintusában, s nagyon örültem, hogy jó helyismerettel már képes vagyok megmutatni a kijáratot. Egyébként maga a pince egykilométeres, szűk folyosókkal és csodálatos borokkal. A pincemester Gárdosi Laci bácsi, aki név szerint ismeri az összes palackot. Sokszor eltervezem, hogy el kellene mennem egyszer csak úgy, mint egy turista. Leülnék a pince oldalába és egyszerűen csak gyönyörködnék a tájban: látni a Rákóczi-kastélyt, a tolcsvai templomokat, a dűlőket, völgyeket és lankákat. Ott van a Szirmay-Waldbott kastély is a közelben, ahol beleszerettem egy fantasztikus esküvői menübe 1907-ből. Látnátok micsoda borokat párosítottak az ételekhez! Nem nyugszom, amíg nem főzzük le a menüsort a gasztronómus barátaimmal, persze jófajta borokkal párosítva.

Létezik egyébként az országban még egy fantasztikus pincelabirintus, az egri. Az egykori pincemesterrel, Pelle Bélával jártuk be a hajdani Egervin romjai alatt lévő rendszert. Majdnem öt kilóméteren át, hatalmas pinceágakkal, legalább akkora borkészlettel, mint a tolcsvai.

Milyen gyönyörű volt az október, amikor Badacsonyban Laposa Bence teraszán a Nagy Imre emlékére rendezett szüret kezdete előtt ettünk néhány falatot. A nap sütött, a levegő meleg volt, a Balaton csodálatos, mint mindig. Az embernek kedve lenne ilyenkor megállítani az időt. Eszembe jutott egy nyári beszélgetés, amit a Kunsági borvidéken a Kökény és fiai Pincészet vezetőjével folytattam. Ő mondta nekem, hogy vannak az életnek olyan borai, amelyek sosem térnek vissza. Az idő és a helyszín alkalmas volt merengeni kicsit ezen a múlandóságon.

S hogy a női vonalról is ejtsek néhány szót,

hiszen éppen elegen vagyunk a szakmában, hogy külön bekezdést érdemeljünk. Ott van például Sárdy Dia, aki soha ki nem fulladó lelkesedéssel és igazi kutatói érdeklődéssel fordul minden téma irányába. Amikor meglátogatom, lelkesen mutatja kedvenc zugait a laborban, a borkísérleteket. Van egy óriási parafatáblája, amelyen nagy és kisebb borászok telefonszámai vannak. Kívülről sorolja, ki mennyi ideig húzza el az almasavbontást és milyen borstílusok vagy tradíciók éppen a meghatározók.

Gálné Dignisz Éva egy borrendi rendezvényen olyan csodálattal beszélt a családjáról, arról, hogy mit jelent együtt dolgozni és élni a szeretteivel, hogy már-már a meghatottságig fokozta a közönség egyébként is áradó tiszteletét.

Garamvári Judit pedig a pezsgő világába olyan szakszerűséggel vezetett be, hogy az ember úgy érezte ez a világ legkönnyebb mestersége. Látszott rajta az a lelkesedés és viszonyulás, amely kizárólag egy nőre lehet jellemző. Nem könnyű egy hagyományt tovább vinni.

Ugyanilyen jó beszélgetés volt Dúzsi Ilonkával, aki arról mesélt, mennyire fontos a zenei nevelés a gyerekek életében, a ritmus és az hangok világa milyen hatással van a fejlődésre. Ámulva és tisztelettel hallgattuk a többgyermekes sikeres édesanya szavait.

Ott van Sopronból Pfneisl lányok egyike, akivel egy perc után máris a gyermek témánál vagyunk, de hát korosztályos sajátosságunk, hogy a bornál egy kicsivel előbb van a családban betöltött szerep.

Mesélhetnék még Herczeg Ágiról, aki ugyan nem borász, de szakértői lelkesedéssel oktatja diákjainak a bortudását, Tóth Adri, aki volt elég bátor és saját cégét, ezzel saját álmait igyekszik megvalósítani, vagy éppen Peller Ágikánk, aki állhatatosan szervezi nekünk a VinCe rendezvényeket, Bánlaki D. Stella, aki több más között három portált is főszerkeszt.

Ott van Gál Helga, aki évek óta viszi a külügyi vonalat, noha kormányzati környezetben kevés a levegő, ennélfogva nem kis misszió az, amit vállal. Emlékszem, egyszer meglátogattuk Csiszár Alíz hegybírót, akinek a férje, Péter csopaki borász. Alíz anyukája is a hegybírói irodában volt éppen, elképesztő mennyiségű levelet borítékoltak a termelők részére. Akkor döbbentett meg, hogy a hegybírók mennyire erőn felül vállalnak, s mennyi lelkesedés és áldozatvállalás kell ahhoz, hogy működjön a rendszer.

És fel sem bírom sorolni, a borásznőket, mint Csetvei Kriszti móri édesanya, Szőllősi Ági, aki nagy örökséget visz tovább, Debreczeni Mónika a sikeres üzletasszony, Berecz Stephanie és a fagyival is kísérletező Bárdos Saci, szintén Tokajból a csupaszív Béres Meli.

Na és a hegybíró lányok, asszonyok. Mi nők mindig is összekacsintásban vagyunk. Egymást biztatjuk, panaszkodunk vagy éppen ötletelünk. Szerintem egyébként kijelenthető, hogy a nők felelősek úgy általában véve a minőségért. Hogy miért mondom ezt? Az emberiség korai időszakában a férfiak a termés mennyiségéért voltak felelősek, a nők pedig azért, hogy ebből a termésből a lehető legjobb ételt vagy italt tegyék az asztalra. Ez a szerepfelfogás tetszetős a mai vonal újragondolásában is.

De hogy a mederben maradjak a visszaemlékezések tekintetében,

az idei évből eszembe jutnak még fontos gesztusok, önzetlen felajánlások. Kalocsai Laci barátunk a Dereszlától, aki a Prowein igazgatójának látogatására első szóra küldött egy eszenciát ajándékgyanánt. Az a számos borász, akik a gyermekrajz-pályázatunkat végigizgulták és rengeteg ajándékkal támogatták annak sikerét. A villányi Hehl, a soproni Vincellér Borház, Tornaiék Somlóról, Vargáék a zánkai Lídia Borházból, akik sosem sajnálják a közösségi kezdeményezésekben való részvételhez az időt, energiát.

Fantasztikusak voltak a Borkiválóság díjátadók. Óriási élmény, amikor a „nagyágyúk” együtt ünnepelnek velünk. Amikor meglapogatja a vállamat Bokszi bácsi, amikor Garamvári Vencel vagy Konyári úr Budapestre utazik, hogy személyesen vegyék át a díjat. Öröm látni, hogy Kató Andris csapata, a Terra Hungarica mozgalom idén szintén sok sikert könyvelhetett el. Jó érzés volt Karner Gabi díjának átadásakor a közönség ovációját hallani és látni, ahogy boldogan fényképezkedik a csapat az elismerő oklevelekkel.

Az albizottsági ülések is megannyi izgalmat jelentettek. Font Sándor nagy rutinnal és higgadtsággal vezeti ezeket. Egyébként a legtöbbször nem is a parlamentben értem őt utól, hanem jó gazda módjára éppen traktorozott vagy metszett, amikor telefonoztunk. Kecskeméten egy jó kis beszélgetésen vettünk részt a borászokkal, ott jegyezte meg, hogy lassan húsz éve dolgozik az ágazat ügyeiért, s talán most először érzi biztatónak az alakuló helyzetet.

A Mátrai borvidéken dolgozik Nyilas Jani bácsi, aki számomra az emberöltőnyi tapasztalatával, a nagyon konzervatív elveivel az egyik magyarázata annak, hogy a hagyományokat miért is érdemes továbbvinni. De itt alkotnak a Mátrai Tőkések is. Szecskő Tomival éppen a Millenárison volt egy jó beszélgetésem arról, milyen kemény munka a borvidék brandjének megteremtése, ismertségének növelése. Aztán eszembe jut még Benedek Peti, akivel szövetségben egy rendezvényről az angolokat is megszégyenítő angolossággal távoztunk.

Egyébként év végére esett a HNT fennállásának 20 éves évfordulója. Egy elegáns és méltó ünnepség, a korábbi és a jelenlegi szereplők egy része felvonult a vörös szőnyegen. Próbáltam elhelyezkedni a hallgatóság közepén Kamocsay (HillTop) Ákos mellett, számítva a szarkasztikus humorára, amely kimeríthetetlen tárháza a jó kedvnek. Végül az etikett úgy diktálta, hogy az első sorba szólítottak, amit iskolás korom óta nehezen viselek. Ugyanis az első sorban jól kell viselkedni. Szünetben Heimann Zoli udvariasan köszöntött, mindkettőnkben ott volt a büszkeséggel telt tisztelet. Régi és új borvidéki vezetők, hegybírók, az MSZBSZ vezetője szerényen meghúzódva egy kávé mellett, és ki tudja mennyien, mindenkivel csak néhány szóra jutott az időből.

Az adventi időszak

szép eseménye volt a nagyköveti borkóstolónk. A hajós-bajai Koch Csabi elkészítette a Diplomata bort. Elképesztően klassz ötlet, hiszen a Diplomata szüretet nála rendeztük idén és a hazánkba akkreditált nagykövetek által szüretelt chardonnay-ból egy csodás adventi ajándék lett. Egy igazi nemzetközi kézműves bor, amely a Together in Wine nevet viseli. A kóstolót hagyományosan az OBB elnöke, Horkay Andris tartotta, aki nemzetközi közegben van igazán elemében. Andris egyébként nagyon elkötelezett szakértő, akinek hitéből, kitartásából és kompromisszumos megoldásaiból nagyon sok erőt lehet meríteni.

Jó érzéssel gondolok a távolabbi barátainkra is. Könnyfakasztó nevetések forrása, amikor Balla Gézával egy-egy régi disznóvágás vagy borvacsorák emlékét idézzük fel. Maurer Oszkár magvas gondolatai a borvidékről, ahol él és dolgozik, örök optimizmusa és emberszeretete, na és Bott Frici Super Granuma, erősen beégnek az ember lelkébe.

Végül az emlékezést a Pannon Karácsony egyik beszélgetésével zárnám. A szekszárdi Vida Péterrel közös nevezőként megtaláltuk Balogh Béla Végső valóság c. könyvét. Beszélgettünk az univerzumról és a hitről. Arról, hogy valamiben hinni annyit jelent, mint gondolatban felépíteni vagy "megteremteni", aztán kitartani a gondolat mellett, és kételyek nélküli teljes belső bizonyossággal tudni, hogy a kívánt eredmény előbb-utóbb a fizikai világban is megjelenik.

Ezen gondolatok mentén köszönöm meg azoknak, akik elolvasták a visszaemlékezést és kívánom, hogy az alcímmel összhangban 2017-ben találjuk meg a közös hitet, tartsunk ki a gondolatok mellett és reménykedjünk annak fizikai megjelenésében. BUÉK.