Gumicsizmában a kenguruk földjén

Barossából jelentem

Az utazás az évek alatt szorosan összekapcsolódott a borok iránti rajongásommal. A munkáltatóm idén jóváhagyott egy 7 hetes fizetés nélküli szabadságot, én pedig a távoli Ausztráliába indultam.

Dél-Ausztrália a földrész legszárazabb állama, a legtöbb őslakossal. Fővárosa, Adelaide a közeli borvidékek kapuja, fellegvára! A város történelme miatt is büszke magára: ez volt az első ausztrál település, amelyet nem bűnözőkkel kezdtek el betelepíteni, hanem a gazdag német és angol telepesek kitartó munkájának a gyümölcse. Ottjártamkor, hét hetes szabadságom alatt vendéglátóim is lelkesen mesélték, hogy ők a hetedik skót és német generáció.

A város a szakszerű tervezésnek köszönhetően egymásra merőleges utcákból áll, hasonlóan, mint New York. A történelme egyszerű: az angol gazdag nemesek 1 font / hektár áron több száz hektár földet vettek. Igen ám, de a földműveléshez nem sokat értettek, és a száraz pusztában a bankár tudás nem sokat segített. A nemesség oly' nagyon panaszra fogta, hogy III. William királynak főhetett a feje, hogy mit tegyen. Végül kedves sziléziai felesége, Adelaide türingiai hercegnő oldotta meg a problémákat. Ő gondolta ki, hogy ahelyett, hogy a kiváló lutheránus német parasztgazdák tovább bajlódnának a katolikus üldözéssel, örömmel szállnának hajóra Hamburgban, egy szebb otthon reményében. A város ezt követően kapta az Adelaide nevet.

Jó, hogy Barossa!

Adelaide után egyértelmű volt, hogy az első állomásom Barossa. Barossa borvidék nevét Adelaide alapítójának, a maláj születésű, de angol állampolgárságú William Light ezredesnek köszönheti. William Light a franciák ellen a spanyol hadsereg szolgálatában, a spanyol Cádiz város szomszédságában, a barrosai csatában szolgált. Amikor megérkezett az új kontinensre, és meglátta a 27 km hosszú és 8 km széles völgyet, az a spanyol vidékre emlékeztette, ezért némi betűjátékkal a spanyol hon után nevezte el (Barrosa vagy Barossa).

A régió hét települést ölel fel. Többségük hihetetlen mód tükrözi a betelepülők gyökereit, például a skót Greennock, a német (a mai Lengyelország területéről származó sziléziai) Seppeltsfield, a híres Seppeltsfield bor nagyhatalom otthona, a német Tanunda, vagy Penfoldsék otthona, a német Nurioopta. Utóbbi település eredeti neve Kaiserstuhl volt (a császár trónja németül), de a második világháború szégyene után Nuriooptára keresztelték. Ez az őslakosok nyelvén találkozóhelyet jelent. A vidék legkeletibb falva a skót felföldi falvak mása, Angaston.

Barossa az ország legöregebb borvidéke, amit nem pusztított a filoxéra, így itt több helyen is találkozhatunk több száz éves szőlőtőkékkel. A mediterrán éghajlat, a völgyekben megszoruló forróság, az 500 m magasság lankáin húzódó ültetvények mind-mind a nagy testű borokat eredményeznek. 

A gazdagon étcsokis, fűszeres és gyümölcsbomba shirazok – és nem a francia stílust megtestesítő syrah-k – innen indultak világhódító útjukra.

A vidék legnagyobb borászatai az előbbiekben említett Penfolds, a Seppeltsfield, Peter Lehmann, Wolf Bass vagy a Yalumba. Az ő elegáns, és meglehetősen költséges, és gyakran kevésbé ügyfélorientált birtokaik helyett ismét a kicsik nyomába eredtem.

Valóra vált álom: shirazon a csizmám

Első állomásom a Two Hands Wines volt. A két befektető az 1999-es kezdetektől a stabil angol és amerikai piacra építette borászatát, és így néhány év alatt a siker mámorában, és az abból származó zöldhasúakban fürdőzhetett. A kulcs: kiváló minőség, és a terroir-t kimagaslóan tükröző dűlőszelekciók. 

Borászuk lelkesen vezetett körbe, és nem kellett nagyobb élmény, mint hogy az olasz gyakornokokkal együtt csizmát húzhattam, aztán mehettem shirazt lapátolni a konténerekbe. Az álom megvalósult. A lábam alatt a kedvenc szőlőfajtám vére folyt!

Később a kóstolón azonos évjáratú, azonos eljárással készült borokat kortyolhattam, és a feladat az volt, hogy képes legyek megkülönböztetni, hogy az adott épp a Barossa völgyéből, vagy az egyik hegyvonulat gerincéről érkezik. Néhány száz méter magasság radikális különbségeket mutatott.

Ismerős-idegen fajták, távozóban

Tscharke-nál a meglepetést a savagnin fajta okzota. A borászat és a család története egyezik a régió emblematikus történelmével. Johann Gottfried Tscharke 1860-ban szállt hajóra Hamburgban abban a reményben, hogy az új földön jobban boldogul majd. A náluk termő savagnin, a fehér szőlő első írásos emlékei a 16. századból, a tiroli Traminer faluból származtathatóak, de a DNS-vizsgálatok alapján Ausztráliába a spanyol bevándorlók hajóin került. A Tscharke savagninje egy szuperszáraz, extra minőségű furmintra emlékeztetett. Szívemet melengette, amikor a borász lelkesen érdeklődött Tokaj iránt, és papírra vetette a furmint nevet.

Eldertonék száz éves tőkéivel nem tudtam eltelni. Ezen felül itt a shirazok terroir jegyei mellett az érdekességet a rizling, és a francia marsanne-rousanne páros hozta. A rizling a talajt tökéletesen reflektáló mészkőbomba, szuperszáraz, hordó nélkül, acéltartályból. A kóstolóteremben dolgozó alkalmazott töredelmesen bevallotta, hogy soha nem kóstolt a klasszikus német rizlinget, és el sem tudja képzelni más stílusjegyekkel.

A francia „lányok” hat hónapig francia hordóban voltak, és a klasszikus vanília mellett tömény körtében úsztak. Kellemes csalódás volt, a borászat kedvence, mégis feladják az apróbb parcellát, mert a helyi piac ezt a fajtát nem ismeri, és eladni lehetetlenség. A borászt idézve: "A pinceajtóban szétlocsoljuk!"

A fehér vonalon a klasszikus francia Chablis stílusban készült chardonnay a fejőstehén – elnézést, a marketing szakmában az a termék, ami a pénzt hozza a konyhára. A repertoárt három shiraz zárta, amelyek ékes keretbe foglalták Barossa három trendjét:

1. Eden Valley-hez hasonló tengerszint feletti magasság, köves talaj, 12 hónap másodtöltésű amerikai hordóban, majd egy kis francia fa levezetésnek.
2. A klasszikus Barossa agyagos talajról, 20 hónap amerikai hordóban.
3. Az északi skót Greenock 256 méter magasságban fekvő kvarcos, vasércben gazdag területe fehér borsot és sok-sok kékáfonyát eredményezett.

Úton hazafelé az ország legrégebbi német falujával, Bathony-val ismerkedtem meg. Belegondolni is szédítő, hogy a Föld egy másik szegletében, a német parasztházak árnyékában kenguruk hűsölnek, a helyi pubban Bratwurstot esznek, és a falu apró temetőjében valamennyi sírfelirat német ajkú lakosra utal. Egy pillanatra én is elcsendesültem, és leróttam tiszteletem azon hamburgi telepesek előtt, akik egy szál nadrágban érkeztek meg az ausztrál pusztába, és építették meg az első utat, fúrtak kutat, építették ki a villamoshálózatot, és szüretelték le az első saját szőlőtermésüket.

A mai európai politika sok mindent ad- és vesz a mindennapjainkban, de e vörös föld szegletén állva bátran állítom, hogy az angol bankárok a német földet túró parasztok nélkül biza éhen haltak volna.