Családi történet Szekszárdról
Németh Jánosnál jártunk 1. rész
2010-10-09 | Vizi CsengeAz első Budapesten megrendezett Borok és borászok Szekszárdról elnevezésű rendezvényen ismerkedtünk meg vele. Szimpatikus fiatalembernek tűnt, és mikor borairól és pincészetéről kérdeztük, szívélyesen mesélt. Aztán úgy döntöttünk, szekszárdi bortúránk első állomása hozzá vezet majd. Ahogyan elindultunk a hegyre Németh Jánossal, már láttuk, hogy szomorú időszakot tud ő is maga mögött ebben az évben. A tőkék között még állt a víz, a szőlőszemek is kezdték magukat megadni, de János itt sem hazudtolta meg magát, mosolyogva számolt be múltról, jelenről és jövőről.
Németh János pincéje most kapott teljesen új ruhát, ugyanis szeptember közepén mutatták be kicsiknek és nagyoknak a feldolgozójukat és az igazi vidéki hangulatot árasztó vendégfogadó épületüket. A kilátásra azt mondani, hogy pazar, nem túlzás. Sőt! A vendégek számára készült kóstoló terasz egyedi fabútorokból áll, amelyek közvetlenül a szőlősorok mellett bűvölik el a betérőt. Látogatásunkkor szinte az egész család ott segédkezett az épületek körül, egyikük mosogatta a különleges zománcedényeket, másikjuk rendezgette az új épület belsejét, de akadt olyan is, aki korához méltóan csak apa ölében vagy épp a traktoron érezte jól magát.
Jánossal először a pincészetükről beszélgettünk. „Egészen a törökök megszállásának végéig mehetünk vissza a pincészet történetében, ugyanis ekkor telepítették vissza az embereket Szekszárdra. Ekkor az 1800-as években járunk, Szekszárd is csak ezután lett megyeszékhely. Nagy- és dédszüleim rakták le az alapköveket.. Az édesapám anyukájának a családjáé volt ez a birtok, ami az apáról fiúra szállás elvén öröklődött. Így mi vagyunk a negyedik vagy ötödik generáció, akik ezzel foglalkozunk. Mindenki rakott hozzá egy kicsit az elmúlt pár száz évben.”
Most ért el odáig a pincészet, hogy megjelenhettek palackos boraikkal a piacon, ami kb. 3 éve zajlik, azóta elkészült honlapjuk és új címkéket terveztek. A szőlőben is elvégeztek néhány radikális változtatást a régi eljárásokhoz képest hozamkorlátozás, metszés, zöldszüret, kiválasztották a fajtákat, de azt is el kellett dönteniük, hogy melyik dűlőbe milyen szőlőfajtát telepítsenek. Így jelenleg 6,5-7 hektáron gazdálkodik Németh János és családja, ehhez még 2-3 hektárról fel is vásárolnak termést. Ez olyan 4-500 mázsa közötti feldolgozott szőlőt jelent a pince számára.
„Régen folyóborként értékesítették a szüleim és nagyszüleim a feldolgozott termést, amit legfőképp a Balaton déli partján adtak el. Amikor a szüleim megvették az első Dáciájukat, azután már azzal hordták a „veresbort” a Balatonhoz. Akkoriban elég jó ára volt a bor literjének, így tehát üzleti szempontból is megérte nekik. A hozadékát pedig mindig visszaforgatták a borászatba.
Az első palackos boraink 1996-ban készültek el, borzasztó címkével, és hát megízlelve érezhető, hogy akkor még nem volt hozamkorlátozás sem. Jókat mosolygunk, ha egy ilyen palackból kikerül a dugó. Az elmúlt 10 évben mi irgalmatlan nagyot fejlődtünk, amihez hozzájárul a jó évjáratok adta előny is. Ahogyan az ellenkezője is igaz egy olyan évben, mint ez a 2010-es lesz.”
János és családja vállalja az évjáratbeli különbségeket, persze nem is kötelezi őket egy kereskedő sem arra, hogy minden évben hasonló minőségű, 30 000 palack bort tegyenek le az asztalra. Kivitelezhetetlen is lenne ez egy ilyen kis pincészet esetén, Magyarországon, ahol az időjárás irgalmatlan nagy spektrumban mozog. „Ha van egy olyan év, mint ez is, folyóborként kell megpróbálni eladni a ’termést’, és esetleg meg lehet próbálkozni rozé vagy siller készítésével. Ráadásul nagyon fontosnak tartom egy-egy pincészetnél kapható bor esetén, hogy a különböző évjáratbeli különbségek az árakban is látszanak. Bár a nagyszüleim nem voltak pénzügyi szakemberek, ők úgy tartották, hogy nem baj, ha egy évjárat a bankban van, egy a hordóban, egy pedig a tőkén, akkor fenn lehet maradni. A régi családi gazdaságok valamilyen szinten önellátóak voltak, nem haltak éhen, ha este bezárt a bolt, hanem egy évig is képesek voltak megélni a begyűjtött táplálékból: volt kolbászuk, szalámijuk, lekvárjuk, mézük, gyümölcsük és természetesen állataik.”
Amint szépen lassan elindulunk a pince mélyébe, szó esik arról is, hogy János miként is került a szőlő közelébe, hogyan őrizte meg a szakma iránti szerelmét és milyen út vezetett ahhoz, ahol ma épp állnak. „A szüleimmel sokat küzdöttem kamasz koromban, ugyanis közöltem velük az általános iskola végén, hogy én nem vagyok hajlandó Szekszárdon gimnáziumban tanulni. Ők azonban arra vágytak, hogy egy rendes szakmát tanuljak. Engem nagyon érdekelt a szőlő, szinte minden rokonomnak volt szőlőterülete, szerettem oda kijárni, ott nőttem fel. A szüleim dolgoztak a tőkék között, én meg serénykedtem mellettük.”
Bár János élvezettel vette ki a részét a szőlőben és a pincében zajló munkából, többször is megkapta osztálytársaimtól azt, hogy de rossz neki, mert míg János a szüleivel minden hétvégén kimegy a szőlőbe dolgozni, addig a fiúk rúgják a bőrt a panelek között. „Ekkor én - csak úgy magamban - mindig megjegyeztem, hogy hát jobb ott nekem kint a levegőn, ami máig is megmaradt.”
Végül Tolna megyében, a Lengyelben található Apponyi Sándor Mezőgazdasági Szakiskolában kezdte meg tanulmányait főhősünk, ahol hároméves szőlészeti képzésben vett részt, majd végül mégis leérettségizett. „Ezután főiskolára mentem, de ezt az édesapám már nem élhette meg, 1999-ben meghalt. Ekkor jött a fordulópont a pincészet életében. Azelőtt a nagybátyám kertészmérnökként dolgozott, az állami gazdaság főszőlésze volt Szekszárdon. Szüretkor a szűk család mindig együtt dolgozott. Mára ez széthullott. Amikor apa elment, akkor épp szüret után voltunk, a pince meg tele borral, el kellett dönteni, hogyan legyen tovább.”
Jánost csakis a szőlő és pince érdekelte, és úgy döntött, folytatja a borászkodást. Azonban az már rögtön látszott, hogy ezt főállásban nem lehet csinálni. Így elment egy burkolatokkal foglalkozó céghez dolgozni. Ez egy viszonylag kötetlen munka volt, nagyon sokat kellett autóval közlekednie. Ez alatt a 3-4 év alatt utazásai során megismert elég sok embert, aminek kapcsolati tőkéjét még ma is tudja kamatoztatni.
Majd Pakson egyik barátjával közösen egy szőnyegboltot nyitottak. „Ezt a mai napig is csináljuk, amúgy teljesen autodidakta módon készült, mi festettük ki, mi rendeztük be. És itt éltem át többször is azt, hogy a kitartás a munkában mennyire fontos, és a kapcsolati tőke ereje is megmutatta, nem szabad elzárkózni a világ elől, hiszen akár egy nem várt utazás is hozhat egy olyan új dolgot, amely továbbrepít, tovább emel. Volt olyan, aki a régi ismeretségből újra feltűnt, és mondjuk két hordó borral távozott.”
János az ő üzleti részének bevételéből kezdte fejlesztgetni a pincét. Az első palackos borok is még csak 8 éve, 2002-ben kerültek ki kezei közül, amikor is 500 palackot töltött le. Ezeket címke nélkül adta el egy budapesti srácnak, akivel teljesen véletlenül futott össze Szekszárdon. „Mindig jött 50-60 palackért, amiből aztán szépen lassan gyűlt a pénzünk, így építkezni kezdtünk. Aztán tavaly meg kellett látnunk, hogy a teljes pincét így igen hosszú idő alatt lehetne csak felújítani és a tervezett részeket megépíteni. Átgondoltuk, és egy komoly döntést hoztunk: az egyik bankkal megállapodást kötöttünk, így készülhetett el pincénk új ága, és voltunk képesek a felújítási munkálatokat is befejezni kora őszre.”
Ekkor már kifelé tartottunk a hűvös, mély, pár száz éves téglákból épült pincéből, ahol néhány hordós tétel kóstolása után belevágtunk a szőlőfajtáik és boraik portfóliójának feltárásába. Közben megérkezett a legifjabb családtag is édesanyjával: János két éves kisfia már most szívesen nézegeti a boros szaklapokat, dugókkal játszik és örömmel veti bele magát a szőlősorok közti dagonyába…
A folytatásban ezekről ejtünk szót!
Ha értesülni szeretne a magyar és nemzetközi borvilág híreiről, jelentkezzen Primőr hírlevelünkre!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!