A weboldal 320px-es felbontás alá nincsen optimalizálva.

Kérjük tekintse meg nagyobb felbontású eszközről oldalunkat!
Menü

A leglassabban érő olasz szőlőfajta

Interjú Hebenstreit Ádámmal 2. rész

2015-03-16 | Tóth Adrienn


A leglassabban érő olasz szőlőfajta

A Drop Shop vezetőjével, Hebenstreit Ádámmal egy campaniai pincészetről, a Feudi di San Gregorióról készített interjúnk második részét azért is érdemes elolvasni, mert alaposabban megismerkedünk olyan szőlőfajtákkal, mint a falaghina, a greco di tufo vagy a különösen hosszú tenyészidővel bíró aglianico, amelyek a délolasz tartományon túl máshol jellemzőek.


 

Cikkünk első részéhez kattints IDE!

 

Korábban már utaltál arra, hogy izgalmas, ritka fajtákkal foglalkoznak. Mit tudhatunk ezekről?

 

A borvidék legfőbb négy fajtája, a greco di tufo, a fiano, a falanghina és a coda di volpe egyaránt fontosak számukra. Utóbbi kettőből készül például jelenleg a pince alapbora a Lacryma Christi Bianco. A coda di volpe jelenléte azért érdekes ebben a borban, mert ez egy komoly savgyűjtő fajta, melynek népszerűsége korábban abban állt, hogy a dűlőházasítással készülő boroknál együtt telepítették, nevelték, szüretelték a savát elveszíteni hajlamos, viszont szép aromákat mutató falanghinával.

 

Mára viszont a falanghina nemcsak e cuvée részeként, hanem önállóan is megjelenik a portfólióban. E fajta nevét onnan kapta, hogy támrendszereként sokáig gyümölcsfák szolgáltak, melyre a Feudi birtokon még ma is találhatunk egy-két matuzsálem példát.

 

Alapvetően egy illat- és ízintenzív fajta. A falanghina abból a szempontból is izgalmas, hogy ugyan szinte teljes Dél-Olaszországban jelen van, mégis teljesen más bort ad Campania különböző termőtájain.

 

Egy helyi pestisjárványnak volt köszönhető, hogy a lakosság az Amalfi partjáról a hegyekbe költözött, és a szőlőt ott elültetve döbbentek rá, hogy a korábban parthoz közeli, alacsony fekvésekben termesztett szőlőfajta mennyivel magasabb színvonalat produkál nagyobb tengerszint feletti magasságon. Mióta ez a felfedezés megfogalmazódott, a minőségorientált pincészetek a falanghinát jellemzően a legmagasabb dűlőkbe telepítik.

 

A leglassabban érő olasz szőlőfajta

 

A greco di tufo talán Campania legismertebb és legfontosabb fehér fajtája. Ez a fehérszőlő-fajta kifejezetten kedveli a vulkanikus eredetű talajt – neve is utal erre –, és aromatikájában fontos szerepet tölt be az ásványosság. A Feudi Greco di Tufo bora acéltartályban érik egyhónapos finomseprős érleléssel; a fajtaboraik sorában jellemzően ez a legszikárabb, a leginkább maszkulin.

 

A fiano di avellino szintén egy ősi szőlő, amely hajlamos a rothadásra, érzékeny a betegségekre. A greco di tufóhoz hasonlítva ez is egy aromatikusabb fajta, jellemzőek rá a sárga húsú gyümölcsös jegyek. Ugyancsak fontos erénye ezen a déli fekvésen, hogy általában jó savkészlettel bír.

 
Érdekesség, hogy a címkéjükön elsősorban a fenti szőlőfajták nevét viselő borokon túl a pincészet dűlőszelektált tételekkel is megjelenik. Beszélnél ezekről is részletesebben?

 

A pince kitűzött céljait semmi tükrözi jobban, mint az ezen fajtákból készülő dűlős borok, ahol az ősi fajta egy ősi termőhelyről mesél. Imádjuk ezeket a borokat.

 

A Serrocielo a legmagasabban fekvő dűlőjük, és az elmondottak alapján ugye nem meglepő, hogy itt kiemelten a falanghinával foglalkoznak. A naturista szemlélet jegyében természetesen itt sincs fajélesztő, sem hordó, van viszont egy, az alapboroknál hosszabb finomseprőn tartás.

 

A Pietracalda talaja vasban és magnéziumban kiugróan gazdag, így a címkén is vörös szín különbözteti meg a palackot. A technológia hasonló a Serrocielóhoz.

 

A Cutizzi kétségkívül a Drop Shop kedvence! A dűlő egy olyan vidéken található, ahol régen külszíni fejtéssel ként bányásztak, a bánya rekultivált területén húzódik ma a szőlő. A kénre való utalásként kapta a címke a sárga színt. A 100%-ban greco di tufóból készült Cutizzi burgundiai érlelési potenciállal rendelkező, csodás szerkezetű bor.

 

 

A pincészet helyi kékszőlő-fajtákkal is foglalkozik, melyek ezek?

 

Az aglianico az első számú kék szőlő a régióban. Valószínűleg görög eredetű fajta, és az a különlegessége, hogy Olaszországban a leghosszabb tenyészidőszakú a vörösbornak szánt fajták közül. Az elsők között virágzik, és tanningazdagsága miatt szüretére csak novemberben, sokszor már hóban kerül sor. Könnyen belátható tehát, hogy esetében kritikus a megfelelő termőhely, művelési mód és a terméskorlátozás megválasztása.

 

A bor aromatikáját fiatalon a kömény és az ánizs jellemzi, a palackozás után főként ezek a fűszeres jegyek a dominánsak, idővel azonban megmutatja érettségbe hajló gyümölcsösségét is. Ha pedig hosszan a palackban tartjuk, bőr, csokoládé és egy komplett herbárium fejlődik ki benne.

 

A leglassabban érő olasz szőlőfajta

 

Nem véletlen, hogy a szaksajtó előszeretettel hivatkozik a fajtára mint a „Dél barolójára”. Ezzel együtt az utóbbi pár évben az aglianicótól hangos a borszakma, Olaszországon belül és nemzetközi szinten is egyre több rajongója van ennek a rusztikus, szofisztikált, elegáns és a nagy barolókkal együtt évtizedekig érlelhető fajtának. 

 

Az aglianico is több formában van jelen a Feudi-borokban. A Rubrato egy mérsékelt alkoholtartalmú, tartályban és hordóban egyaránt érlelt könnyedebb vörösbor, mondhatjuk a mindennapok aglianicójának is.

 

A Taurasi Campagnia első számú vörös DOCG bora, 100%-ban aglianicóból készül, és fogyasztása 4-5 éves korától igazán izgalmas. A Feudi Taurasi bora nagyméretű nyitott fakádban erjed, majd másfél évig érlelődik francia hordókban, hogy végül az érlelését a palackban töltött kilenc hónappal fejezze be. Tartalmas elegáns bor, húst vagy szivart kíván.

 

A leglassabban érő olasz szőlőfajta

 

Ha már beszéltünk róla, itt is mondjuk el, hogy az egyik legöregebb aglianico ültetvényükön találtak három tőkét, amelyek kilógtak a sorból. Azt lehet tudni róluk, hogy valószínűleg az aglianico régi leszármazottai, de közük van a ma Észak-Olaszországban elterjedt teroldego és refosco fajtákhoz is. Mint kiderült, e 3 tőke az utolsó élő példány a fajtából. Mára 4 hektárjuk van, és a Sirica nevű borukat ebből a fajtából állítják elő.

 
Egy olyan pincészetről beszélünk, amely ősi tudáshoz, inspirációhoz igyekszik visszanyúlni, mindezt pedig 300 hektáron valósítja meg. Ilyen méretek mellett valószínűleg nem működnek egy az egyben a római palotakertekben alkalmazott módszerek. Hogyan tudják ezt áthidalni, miként egyesíthető a múlt és a jelen?

 

Számomra a Feudi di San Gregorio a legjobb példa arra, miként lehet az ősi tradíciót a jelen tudásával úgy ötvözni, hogy abból valami extrém jó süljön ki. Egy példa: ültetvényeik állapotát folyamatosan monitorozzák, melyhez két módszert használnak. Az egyik részről adva van egy XXI. századi ultramodern számítógépes rendszer, amely a szőlőkben kihelyezett eszközök segítségével kommunikál a szőlővel, közel 30 paramétert monitoroz minden pillanatban.

 

Ugyanakkor emellett a csúcsmodern felszerelés mellett ugyanolyan fontos egy speciális alkalmazottjuk személye. A legidősebb kolléga egy 97 éves néni, aki ezek közt a dombok közt született, mindig is ott élt a szőlőben, ismeri az ott lezajló folyamatokat, neki már a természet sem tud túl sok újat mutatni. Tudományos értelemben nem tudja pontosan, miről van szó, de a gépeknél előbb meglátja, ha történik valami a szőlőben. Zseniális a pince: tisztelet az ősöknek, a termőhelynek, a hagyományoknak, és mindez a jelenkor legmagasabb minőségi elvárásai szerint!



Minitanfolyam

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!