Johannes Brahms
Zeneszerzők és boraik 1. rész
2014-08-14 | Fejérvári Gergely
Az voltunk mi egy időben a németek és az osztrákok számára, ami Spanyolország a franciák számára: egy tüzes nép a szomszédból. Ha megnézzük Brahms munkásságát, vonzalmát a magyar népi és cigányzene felé, bizony, helytálló ez a megállapítás.
Egy alkalommal egy megszállott borrajongó vette a bátorságot, és elhívta magához Johannes Brahmsot, hogy a népes vendégsereggel együtt végigkóstolja legendás gyűjteményét. A sokadik hordó és sokadik pohár után megérkeztek egy polchoz, amin porlepte palackok sorakoztak. Látszott, hogy régóta készül erre az alkalomra, hiszen megállt, és ünnepélyes, már-már teátrális mozdulattal a borokra mutatott, és így szólt: „Íme, az én gyűjteményem Johannes Brahmsa!”.
Fokozandó a várakozást, ráérős mozdulatokkal törülgette le a palackról a bort, élvezettel szagolgatta az üvegből kihúzott dugót, és csak ezek után töltött a társaság nagyra becsült tagjainak – először természetesen a világhírű zongoristának. Minden szem az ifjú Johannesre tapadt, aki nem zavartatta magát: szagolgatott, kóstolgatott, megjáratta a szájában a kortyot tízszer, húszszor is akár, és csak nagy sokára engedett meg magának egy sejtelmes „hm”-öt.
A véleményt már szinte őrülettel szomjazó házigazda nem bírta tovább, rákérdezett, hogy mégis hogyan ízlik a bor, az egész gyűjtemény ékköve. Brahms ismét hagyott magának jó fél perc gondolkodási időt, majd fel sem nézve így szólt: „Mutassa inkább Beethovent!”
* * *
Johannes Brahms 1833. május 7-én látta meg a napvilágot Johann Jakob Brahms második gyermekeként, Hamburgban. Bár ekkor semmi jel nem utalt arra, hogy a meglehetősen szegényes közegbe érkező ifjú később kiterjedt európai és magyar kapcsolatokra tesz majd szert, ez szerencsés véletlenek egész sora folytán mégis így történt.
Persze tudjuk, hogy a szerencse azokat támogatja, akik maguk is sokat tesznek érte. Az ifjú Brahms hétesztendős, amikor Wilhelm Cossel zongoratanárnál kezd órákat venni, de közös munkájuk nem tart sokáig, mert a pedagógus, felismerve a gyermek kiváló adottságait, átengedte őt korábbi nagyszerű mesterének, Eduard Marxsennek.
Hannes – ahogy ismerősei és családtagjai hívták őt – valódi csodagyereknek bizonyult: tanulékony volt, elhivatott, és persze elképesztően tehetséges. Könnyű neki, mondhatnánk, hiszen zenészcsaládba született, ám a Brahms családban a muzsikálás nem művészi önkiteljesedést, hanem megélhetést jelentett csupán.
Ez a mentalitás Johannes Brahms életében is nyomot hagyott, hiszen a kiváló mesterektől vett órák mellett a hamburgi kikötő bárjaiban és lebujaiban játszott, ahol nem éppen az igényes zene kedvelői gyűltek össze. A dokkok legénysége az ételek és italok terén is sajátos ízléssel bírt, így a később valódi ínyenccé váló Brahms is előbb ismerte meg az olcsó rumok és likőrök ízét, mint a kiváló pilseni sörét vagy a rajnai borokét.
Ám miközben látszólag azonosult az őt körülvevő közönséges világgal, titkon ki is szakadt belőle. Mikor az unalomig ismert tánczenéket és dalokat zongorázta, kottatartójára könyveket rakott ki, és míg ujjai szinte automatikusan kopogták a népszerű dallamokat, szelleme már egy másik világban merült el. Olvasott, komponált, dallamokat rögzített, így amikor hajnalban a fizikai fáradtságtól már szinte alélt volt, lelkiekben mégis felfrissülten tért haza.
* * *
Azt a kitörést, amit szerencsés véletleneknek tulajdonítunk, Brahms leginkább a hazájukból messzire vetődött magyaroknak köszönhette – legelsőként is Reményi Edének. Reményi Görgei Artúr hegedűse volt, és ezen „bűne” miatt az 1849 utáni megtorlások elől menekülve emigrálni kényszerült.
Hamburgban találkoztak, és az akkor 17 esztendős Brahms nagy hatást gyakorolt a kiváló magyar virtuózra. A szakmai elismerésből személyes szimpátia, abból pedig őszinte barátság szövődött – Reményi 1852-ben európai koncertkörútra hívja a fiatal zongoristát, aki örömmel hagyja maga mögött az egyre kevesebb inspirációt jelentő hamburgi közeget.
A két férfi barátságában nemcsak két nagyszerű személyiség, hanem két különböző hangszer, zenei kultúra, habitus és életmód is találkozott: mindkettejüket alakította a másik zenei és művészi karaktere. Brahms belekóstol a magyar népi és cigányzene dallamvilágába, és első hallásra szerelmese lesz a ritmusos, tüzes muzsikának.
Európa legkülönbözőbb pontjain járva Reményi rendre megtalálta emigrációban élő magyar barátait, akik megkóstoltatták az ifjú zongoristával a hazulról magukkal cipelt és féltve őrzött somlói és tokaji borokat. Aki pedig szerelmese lesz a forró hangulatú magyaros dallamoknak, hogyan tudna ellenállni egy zamatos juhfarknak, furmintnak vagy aszúnak?
Brahms kissé nyers kikötői ízlését napról napra formálták az Európa-szerte megízlelt ételek, italok és hétköznapok: a magyarok ekkor még a kontinens igazi világpolgárai voltak – amit ők nem láttak, hallottak, ízleltek, azt nem is volt érdemes. Reményi barátsága ajtó volt számára az újra, a nagyvilágra.
* * *
Ám Reményivel való megismerkedése nem a végső, pusztán a legelső lépcsőfoka volt Brahms útkeresésének. Életének következő nagy állomása a Joachim Józseffel való találkozása volt. Joachim a hannoveri király első hegedűse volt, és mint ilyen, óriási tekintéllyel rendelkezett.
Ő Brahmsot már nem pusztán zongoristaként, hanem zeneszerzőként ismerte meg: igen nagy tetszéssel fogadta a fiatal komponista esz-moll scherzóját, olyannyira, hogy az ekkor Weimarban élő Liszt Ferenchez is elküldte egy szívélyes hangú ajánlólevél kíséretében. Liszt nagy örömmel fogadta, hiszen mindig is szívén viselte a tehetséges muzsikusok és alkotók sorsát, sokan az ő átiratainak és koncertjátékainak köszönhetően váltak ismertté. Brahmsszal való viszonyát azonban beárnyékolta egy apró konfliktus, amit az azóta széles körben elterjedt anekdota is megőrzött.
Történt ugyanis, hogy Johannes Brahms Liszt meghívására egy nagyobb társasággal együtt a komponista házában vendégeskedett. Ezen apropóból Liszt őszinte lelkesedéssel kérte, hogy játssza el néhány alkotását, ha arra megfelelő hangulatban van. Brahms a megtiszteltetés ellenére és a társaság megrökönyödésére kijelentette, sajnos ő bizony nincs abban a hangulatban.
Fiatal barátját féltve Reményi is megpróbált a lelkére beszélni, de hajthatatlannak bizonyult. Liszt ekkor az asztalhoz lépett, felmarkolt néhányat Brahms kéziratai közül, és azt mondta, ha amaz nem, hát majd ő eljátssza azokat. Híréhez méltóan első látásra tökéletesen és nagy átéléssel játszotta el a keze ügyébe kerülő scherzót, ráadásul olyan értő műbírálattal is illette egyidejűleg, hogy Brahms nem tudott hova lenni az örömtől.
Még néhány darab meghallgatása után a társaság arra kérte Lisztet, hogy adja elő nekik valamely saját művét is. Ő leült, és egy éppen akkor elkészülő szonátáját kezdte zongorázni, amit különösen kedvelt. Mikor pedig egy olyan részhez ért, ahol méltán számíthatott a közönség elismerő tapsára, felnézett, és döbbenettel konstatálta, hogy Brahms egy kényelmes fotelban ül, és alszik… Liszt még befejezte az előadást, ám többet nem szólt Brahmshoz.
Cikkünket holnap ITT folytatjuk.
Palackfotó: The Wine Country
A cikk forrásául D. Slugen és Zuzana Vitálova Zene és bor című kötete szolgált.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!