„A világ szőlőtermesztése és borkészítése fordulóponthoz érkezett”
Kiáll az új szőlőfajták mellett a Magyar Szőlőszaporítóanyag Termesztők Szövetségének elnöke
2018-09-26 | Geri Ádám
A hazai fogyasztóközönség még idegenkedik tőlük, ám a toleráns hibrid szőlőfajtákkal igenis foglalkoznunk kell, mert ha nem lépünk, komoly versenyhátrányba kerülhetnek a magyar szőlő- és bortermelők – állítja egy a napokban nagy port kavart cikk kapcsán Molnár Ákos, a Magyar Szőlőszaporítóanyag Termesztők Szövetségének elnöke, a Szent István Egyetem címzetes egyetemi docense. A soproni Vincellér borászat társtulajdonosaként arról is beszélt, a klímaváltozás hogyan befolyásolja a borvidék névjegyének számító kékfrankos sorsát.
A napokban mi is beszámoltunk róla, hogy hosszas kutatómunka után francia szakembereknek sikerült a lisztharmatra és a peronoszpórára jóval kevésbé érzékeny, így kevesebb vegyszerrel megvédhető fajtákat előállítaniuk. Genetikai beavatkozásról van szó, a hevesebb vérmérsékletű ellenzők egyszerűen a „szőlők Frankensteinjének” nevezték az új szőlőket. Mi az igazság?
Erős túlzásnak tartom a hasonlatot. A szőlő genetikai állományába az ember már akkor belenyúlt, amikor elkezdte nemesíteni, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy kiszelektálta a magasabb cukortartalmú és intenzívebb ízvilágú egyedeket. A cél az volt, hogy az ember számára hasznos tulajdonságokat erősítsük, ezzel párhuzamosan viszont bizonyos tulajdonságok, így például az ellenállóképesség, óhatatlanul gyengültek. Így amikor felfedezték Amerikát és onnan behurcolták a lisztharmatot, a peronoszpórát és a filoxérát, az európai szőlőt és a termelőket ez teljesen felkészületlenül érte, a következmények pedig katasztrofálisak voltak. Ezekre a kihívásokra idővel többféle válasz adódott. A filoxéra problémáját a termesztéstechnológia változtatásával oldottuk meg, ma amerikai szőlőfajokból származó alanyokra oltjuk az európai fajtákból telepített ültetvényeket. A másik két kórokozó ellen idáig jobbára vegyszerekkel védekeztünk, azonban néhány évtizede már adott a lehetőség, hogy a növények ellenállóképességét nemesítéssel javítsuk. Azt gondolom, hogy a világ szőlőtermesztése és borkészítése fordulóponthoz érkezett. Az elmúlt 100-120 évben egyértelműen uralkodó volt a vegyi védelem, mert költséghatékonynak és hatásosnak bizonyult, ám egyre inkább látjuk a hátulütőit. Egyrészt a kórokozók is folyamatosan mutálódnak, ellenállóbbá válnak, így egyre újabb és újabb kemikáliákra van szükség. Eközben az évről évre szűkülő szerkínálat és a fenntartható fejlődés iránti jogos elvárás is fokozza a pincészetekre nehezedő nyomást. A szőlészet-borászat túl nagy ökológiai lábnyomot hagy, és az egyre tudatosabbá váló vásárlók ezt nem nézik jó szemmel. Az egyik járható irány az ökológiai és biogazdálkodás. A másik alternatíva lehet a szőlőnövényben található hatalmas genetikai erőforrások mozgósítása, új fajták létrehozása, amiket kisebb ökológiai lábnyommal, olcsóbban lehet előállítani, így versenyképes termékek készülhetnek belőlük.
A mostani hírek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy itt a génállományba nyúltak bele. A génmódosításokkal kapcsolatos legkomolyabb aggály az szokott lenni, hogy még nagyon fiatal ez a tudomány, nem is igazán tudjuk, hosszú távon milyen hatással lesznek az így előállított termények a szervezetünkre.
A klasszikus génmodósított növények (GMO) esetében sokkal keményebben nyúlnak bele a természetbe, ezáltal valóban olyan folyamatok jöhetnek létre, amiket még nem minden esetben tudunk lekövetni és kézben tartani. Amiről a szőlő esetében szó van, azok ártalmatlan, többszáz éve alkalmazott keresztezéses eljárások, amelyeket a viharos gyorsasággal fejlődő molekuláris genetikai módszerekkel célzottan tudunk kivitelezni. Tehát nem úgy kell elképzelni, hogy valami teljesen más élőlény DNS-ét ültetik őrült tudósok titkos laborokban a szőlőbe. Itt a keresztezés más szőlőfajtákkal, vagy a szőlőfajokkal történik. Sok észak-amerikai szőlőfaj létezik, ami nagyon jól ellenáll a lisztharmatnak és a peronoszpórának. Az európai Vitis viniferával való többszöri visszakeresztezés után létrejöhet egy olyan új fajta, ami nem teljesen, de sokkal jobban ellenáll az említett kórokozóknak – ezért hibás a rezisztens elnevezés, ezek „csak” toleráns szőlőfajták lesznek –, miközben a genom legalább 90 százaléka továbbra is megegyezik az európai borszőlőfajtáéval. Tulajdonképpen azt az egy-egy szakaszt emeljük át egy másik szőlő genetikai készletéből, ami az ellenállóképességért felel.
Mivel az említett észak-amerikai szőlőfajok legtöbbször direkttermők, szintén gyakori érv, hogy ezekben a hibrid fajtákban a direkttermő ízek is megjelennek, amiknek a mai közízlés szerint semmi helyük a borban.
Ez a régebbi hibrideknél egy létező probléma volt, a direkttermő ízekkel tényleg nagyon eltért a bor ízvilága attól, amit megszoktunk. Ez volt a baja egyébként jónéhány első generációs magyar hibridnek is, amikből rengeteget telepítettek anno itthon, mert ezt gondolták jó válasznak az olcsó olasz asztali borok dömpingjére. Valóban ellenállók, sokkal kevesebb vegyszert kellett használni, de a belőlük készített bor nem igazán felel meg a minőséggel szemben támasztott mai elvárásoknak. Viszont az újabb, molekuláris genetikai vívmányokat használó eljárások eredményeként a világban az ezredforduló óta folyamatosan jelennek meg a minőségi bor előállítására is alkalmas, ellenálló új fajták. Ma azokban az országokban, ahol komolyan foglalkoznak ezzel, például a franciák, olaszok, már harmadik-negyedik generációs fajtákat vonnak termesztésbe. Nem hogy érzékszervi úton, de műszerrel se mutatható ki a direkttermőből származó ízanyag. Nem véletlen, hogy ezekben az országokban már inkább arról szól a vita, hogy egy merlot-ból többszörös visszakeresztezéssel készülő új fajta termését szabad-e továbbra is merlot borként forgalomba hozni.
Még egy ellenvetést hadd tegyek: vegyük a furmintot, amely a mai ismereteink szerint Tokajban őshonos, azért olyan, amilyen, mert a tokaji körülményekhez alkalmazkodott. Ennek megfelelően ez a fajta közvetíti legjobban a származási helyének jellegzetességeit, a terroirját. A laborban létrehozott szőlőknél hiányzik ez a többszáz év együttfejlődés.
Ez részben igaz, viszont tudomásul kell venni, hogy bizonyos külső körülmények miatt, és az legyen a klímaváltozás vagy egy új kártevő, folyamatosan változik a környezet és erre válaszolva a fajtaösszetétel is. A fajtaszerkezet, amit hazánkban most látunk, egy pillanatfelvétel. 150 éve más szőlőfajták domináltak, míg bizonyos fajták, mint a zweigelt, müller-thurgau, Irsai Olivér még nem is léteztek. És valószínűleg 150 év múlva is más fajták fogják uralni a Kárpát-medence fajtatérképét. A változás bekövetkezik, ha akarjuk, ha nem; a bezárkózás egyetlen eredménye az lesz, hogy versenyhátrányba kerülünk. Most éppen a felmelegedés hozza a változást, új kártervők, kórokozók jelennek meg, ezeknek a kihívásoknak meg kell valahogy felelni. Ez nem azt jelenti, hogy el kell dobni a régi fajtáinkat. Sőt! A mi szakmánkban nagyon fontos a hagyományok, a régről hozott szőlő- és borkultúra fenntartása, ápolása. De mindig lesznek olyan szegmensek, ahol a jó minőségű, hétköznapi fogyasztásra alkalmas, jó ár-érték arányú borokat fogják keresni, és ezekre jó megoldást jelenthetnek az új szőlőfajták. Ne legyenek kétségeink, hogy ezek be fognak törni a piacra, hangzatos nevekkel, dizájnos címkékkel, erős marketinggel, és akkor majd foghatjuk a fejünket, hogy erre a kihívásra nem készültünk fel.
Hol tartunk most ebben a versenyben, mi egyáltalán Magyarország álláspontja a kérdésben?
Magyarország pár évtizede olyannyira világelső volt, hogy a nemrég államilag elismert új olasz fajták döntő többségében a biancát keresztezési alapanyagként használták fel. A rendszerváltozáskor azonban az állam kivonult erről a területről, azóta gyakorlatilag nem foglalkozunk vele, márpedig a folyamatos innovációhoz koncepcióra és komoly erőforrásokra lenne szükség. Emberi erőforrásban jól állunk, de az állam és az egész ágazat összefogására szükség van az anyagi háttér megteremtéséhez. Azokban az országokban, ahol ennek a kérdésnek a jelentőségét helyén kezelik (Franciaország, Olaszország, Ausztria), a komoly erőfeszítések komoly eredményeket szültek. Franciaországban három régióban már szerkezetátalakítási támogatás mellett lehet telepíteni az új fajtákat.
Ha az új fajták beválnak, hatalmas hátrányba kerülünk. Egyrészt versenytársaink még olcsóbban tudnak termelni, másrészt ezek mind fajtaoltalom alatt állnak, hiszen a nemesítők tudják, micsoda hatalmas genetikai kincs van a birtokukban. Vagy maguknál tartják, vagy csak iszonyatos pénzekért lesznek hajlandók megosztani a tudást. Harmadrészt nyilvánvaló, hogy ezek a fajták az ottani ökológiai feltételeknek megfelelően lettek nemesítve, ha meg is szerezzük őket, nem tudhatjuk, hogyan fognak viselkedni a mi körülményeink között, ezért is van szükségünk saját fajtainnovációra. Persze még nem tudjuk, hogy ez az irány lesz-e az üdvözítő, ezt majd az idő és a piac dönti el, de a változásokban a lehetőséget kell látni, nem szabad félni. Elég a mi borvidékünk, Sopron példáját említeni. Sokakban az a képzet él, hogy a kékfrankosnak hatalmas hagyományai vannak nálunk, pedig a filoxéra előtt döntően fehérboros vidék volt ősi magyar fajtákkal. Aztán a körülmények, elsősorban a vörösbor akkori magasabb ára, úgy hozták, hogy a hangsúly áttevődött a kékszőlőkre.
Ha már Sopron: a borvidék ma valóban egyet jelent a kékfrankossal. Az október 3-i Winelovers Wednesday – Soproni Borok Kóstolójára például szinte biztosan minden borász hoz legalább egyet belőle. Az előző gondolatot folytatva, mondjuk éppen a klímaváltozás miatt, egyszer vége lesz Sopronban a kékfrankos-korszaknak?
Kétségtelenül egyre szárazabbak és egyre forróbbak a nyarak, de emberi léptékű távlatban gondolkodva nem érzem veszélyben a soproni kékfrankost. Én a klímaváltozásban is inkább lehetőséget látok, a szőlőtermesztés északi határának eltolódásával új fajták jelenhetnek meg. A 90-es években mindenki bolondnak nézte az egyetlen embert, aki elkezdett hazánkban shirazt ültetni. Az illetőt úgy hívták: Gál Tibor. Ma látjuk, mennyi helyen van shiraz, és már tőlünk északabbra, Szlovákiában és Csehországban is megjelent. Másrészt az is követendő, amit az osztrákok csinálnak. Nekik már van kutatóműhelyük, ahol a fő fajtáikból, zöldvelteliniből, zweigeltből, kékfrankosból igyekeznek toleráns fajtahibrideket létrehozni. Bár még a furmintnál se tartanám ezt ördögtől valónak, de ha a top borok esetében esetleg nem is, a nagy mennyiségben készített, jó ár-érték arányú boroknál mindenképpen kellene ezzel foglalkoznunk. Nem dughatjuk homokba a fejünket, az egész hazai szőlész-borász társadalomnak fel kell ismernie a téma fontosságát, össze kell fognia időt és energiát nem kímélve. A változásokra reagálni kell, felelősséggel tartozunk a környezetünkért, a következő generációkért és törekednünk kell a fenntartható fejlődésre. Kétségtelen, hogy komoly lemaradásban vagyunk, de összefogással nem behozhatatlan a hátrányunk, sőt a legújabb tudományos módszerek alkalmazásával akár a külső sávból is előzhetnénk!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!