Kékfrankos vs. blaufränkisch: mitől más?
Egy fajta, két történet
2019-04-09 | Geri Ádám
Nagyon hasonló adottságokkal és történelmi háttérrel teljesen más utat jár be a kékfrankos az osztrák-magyar határ egyik és másik oldalán. Miért alakult ez így? Hogy kerülhet mégis soproni szőlő osztrák pincébe? Különbözik-e a soproni kékfrankos a pár kilométerrel odébb készített burgenlandi blaufränkisch-től? És persze a fő kérdés: melyik a jobb?
Magyarország vs. Ausztria
Tény 1: a kékfrankos az első számú szőlőfajta Magyarországon, az össz termőterület több mint 10%-án, 7 ezer hektáron van ültetve, a kékszőlő területeink majdnem 40%-át teszi ki.
Tény 2: a blaufränkisch-t Ausztriában a 45 ezer hektárból 2800-on termesztik, ezzel a kék fajták között a második, összességében a negyedik legelterjedtebb.
Tény 3: a világ a fajtát blaufränkisch-ként ismeri, például az angol wikipédia szócikknek is ez a címe.
Sopron vs. Burgenland
Tény 1: hazánkban a kékfrankos legnagyobb területe Sopronban van, a borvidék szőlővel betelepített 1800 hektárából 1140-en (más források szerint 875-ön) termesztik.
Tény 2: a blaufränkisch-t közvetlenül a határ túloldalán, Mittelburgenlandban 1198 hektáron termesztik, ez az ottani szőlőterületek 55%-a.
Tény 3: Sopront előszeretettel nevezzük a kékfrankos fővárosának, Mittelburgenland „Blaufränkischland” neve azonban bejáratottabb a világban. (Jóval kevesebb angolnyelvű „kékfrankos” bejegyzést dob ki a google, mint „blaufränkisch”-t.)
Garger vs. Nador
A kékfrankos fajta eredete a mai napig nem tisztázott egyértelműen. „A fajta egy elmélet szerint egészen a 9. századig, Nagy Károly (768-814) uralkodásáig nyúlik vissza” – olvasható a tavaly kiadott Kékfrankos Borkiválóságok könyvében. A vélekedés alapja, hogy a frank uralkodó (akinek a birodalma Franciaországtól a Duna vonaláig terjedt) egy reformja keretében a fajtákat két csoportra osztotta: az értékesebbnek gondolt „frank”-ra, illetve a birodalom keleti részein elterjedt „hun”-ra. Előbbibe került a kékfrankos. Más magyarázatok a Balkánt illetve Ázsiát (egészen pontosan a Kaszpi-tengert) is beveszik a történetbe, egy 2016-ban publikált német kutatás azonban állítja, a megoldást sokkal közelebb kell keresni. A DNS-vizsgálatuk alapján a kékfrankos a hunszőlő (Gouais blanc, Weisser Heunisch) és a Blaue Zimmettraube véletlenszerű keresztezéséből jött létre. A vizsgálatot végző kutatók emiatt az alsó-stájerországi származást valószínűsítik, mivel mind a hunszőlőnek, mind a Zimettraube-nak Közép-Európában vannak a gyökerei.
Nem képezi vita tárgyát, hogy a fajta az Osztrák-Magyar Monarchiában már jelentős szerepet játszott. 1837-ben írja Johann Burger a Szisztematikus osztályozása és leírása az osztrák szőlőkben előforduló fajtáknak című művében: „Klosterneuburgban Fekete vaskónak, Baden környékén Morvainak, Langenloisban Fekete muskotályosnak – habár semmilyen muskotályíze nincs –, Sopronban pedig Burgundinak hívják.” De horvát neve is ismert: Crna Francovka (fekete frankos) és Moravka. Mindez arra utal, hogy a Monarchia ezen részein szinte mindenhol előfordult.
Sopron-Burgenland egységét jól szemlélteti Karl Fürst 1847-es feljegyzése, amiben arról számol be, hogy a petőfalviak (ma Pöttelsdorf, Ausztria) és a borbolyaiak (ma Walbersdorf, Ausztria) a soproni dűlőkből szerzik be az akkor még burgundinak is nevezett fajta szőlővesszőit. (1875-ben a második Német Borászkongresszus egyébként rendet tett névügyben és Blaufränkischként véglegesítette azt.)
Az első világháború utáni trianoni döntés az egybefüggő borvidéket kettévágta, a két „fél” különutassága és a Blaufränkisch felemelkedése azonban jóval később vette kezdetét. Ausztria igazából csak az utóbbi 30 évben fedezte fel magának a fajtát, 1989-ben alakult meg például a Mittelburgenland Kékfrankos Szövetség (Verband Blaufränkisch Mittelburgenland). Ez éppen egybeesett a magyarországi rendszerváltozással, vagyis a körülmények elvileg adottak voltak, hogy a két ország, de legalábbis a két szomszédos borvidék esetleg közösen tűzze zászlajára a kékfrankos ügyét.
„Édesapámnak sikerült kijárnia, hogy az 1938-ban Margitbányán, mostani nevén St. Margarethenben alakult Winzerkeller Römersteinbruch szövetkezetben is fel lehessen dolgozni soproni szőlőt és utána soproniként eladni” – meséli Molnár Ákos, a 2008-ban elhunyt Molnár Tibor, a soproni Hegyközségi Tanács egykori elnökének a fia. A szövetkezet honlapján a mai napig olvasható, hogy a 2008-as borvidékbővitésnek köszönhetően a magyar tagok száma 84-re nőtt. „Magyarországon akkoriban 60 forint volt egy kiló szőlő felvásárlási ára, míg Ausztriában 120, innen jött a gondolat, ami aztán a két ország közötti megállapodásban öltött testet” – meséli az ötletgazda Linzer Sámuel, aki 26 éve főborásza és elnökségi tagja a Winzerkeller Römersteinbruchnak. Jelenleg 44 magyar és mintegy 100 osztrák taggal működik a szövetkezet, a borokat Németországba, Szlovákiába és Ausztriába, elsősorban áruházláncoknak értékesítik, akik aztán maguk palackozzák.
Winzerkeller Römersteinbruch. Fotó: wordpress.com
Ennél az egyedi esetnél komolyabb együttműködések azonban végül nem születtek. A legfőbb akadálya az volt, hogy miközben Ausztriában az 1985-ös glikolbotrány után a teljes megújulás érdekében a gázra léptek, nálunk a rendszerváltás és az állami borkombinátok bedőlése gyakorlatilag visszaküldte a startvonalra a borágazatot. Márpedig – ahogy Molnár Ákos fogalmaz – „az osztrákoknak nyilván eszük ágában nem volt a szegény szomszéd gondjait a vállukra venni”.
Ausztria tehát saját magának kezdte felépíteni a fajtát. 2002-ben bevezették a termőhely-specifikus osztrák borok klasszifikációját, a DAC rendszert, 2006-ban a vörösborok közül elsőként a kékfrankosok megkapták a Mittelburgenland DAC besorolást (2009-ben pedig az eisenbergiek, vagyis a vas-hegyiek is). Két kategória létezik: a gyümölcsösebb, nagyhordós klassik és a sokszor barrique-ban és hosszabb ideig érlelt reserve. A szabályozást megtámogatta egy átgondolt, alapos bormarketing, és hamarosan megszületett a zöldveltelini mellett Ausztria második legfontosabb exportbora, a blaufränkisch. „Tökéletes és manapság igen kedvelt elegye az inkább közepes testnek és a frissítő aromáknak, miközben precízen kifejezi a terroirok közötti árnyalatnyi különbségeket is, legalábbis Ausztriában" - írta egyszer a fajtáról Jancis Robinson Master of Wine, a világ egyik legjelentősebb borszakértője.
„Amikor még lett volna esélyünk ebben a versenyben, Magyarországon inkább a világfajtákat fogyasztották az emberek,
talán azért is, mert a kékfrankost kissé lejáratta a szocializmus. Akkoriban az elkészített kékfrankos borok stílusát is inkább a világfajtákhoz próbálták itthon igazítani, Szekszárdon nekem is kicsit fűszeresebb, vastagabb borokat kellett készítenem. Ausztriában ezzel szemben azt mondták, a kékfrankos legyen kékfrankos, nem baj, ha kicsit huncutabbak a savak, és inkább a gyümölcsök és a közepes tanninok dominálnak a hordó mellet, de legyen fajtajelleges” – emlékszik vissza Kis-Gadó Dániel, az osztrák Pasler pincészet borásza, aki előtte a Szekszárdi borvidéken dolgozott. Persze azt se felejtsük el – teszi hozzá –, hogy a fajta az egyik legnagyobb európai borimportőr Németországban is kedvelt, és már csak a közös nyelv miatt is jobb esélyekkel indul náluk egy blaufränkisch.
Linzer Sámuel az idei ProWeinon Düsseldorfban
„A kékfrankos Ausztriában sokáig másodhegedűs volt a zweigelt mögött, miközben voltak borászatok, akik nagyon szerettek vele foglalkozni, és kifejezetten ezzel a fajtával próbáltak kitörni, megmutatni magukat például a nemzetközi színtéren” – fedi fel a belső késztetés okait Rainer Garger bécsi üzletember, a Nador boros projekt kiötlője.
A projekt története egyfajta orvosi lónak is tekinthető, ha arra keressük a választ, mit tudnak a kékfrankos borok a határ egyik illetve másik oldalán. Rainer Garger édesapja 1956-ban disszidált Ausztriába, míg az egyik testvére itthon maradt. Rainer 2001-ben éppen egy a vaskeresztesi rokonoknál tett kirándulás során határozta el, szőlőt vásárol. A vaskeresztesi Wanzer és Voller dűlőben található szőlőjét unokatestvére Garger Imre műveli, aki maga is rendelkezik szőlővel a településen és készít abból a saját pincéjében borokat. A Nadorhoz szüretelt szőlőt viszont Burgenlandban dolgozzák fel, majd a bort ott érlelik, a palackon mindkét nyelven szerepel a szőlőfajta neve.
Rainer Garger és Garger Imre. Fotó: garger-pince.hu
„Ha a családom máshonnan származna, valószínűleg nem Vaskeresztesen veszek szőlőt. Viszont fordítva is igaz: a családi kötődés kevés lett volna, ha nem top területekről van szó” – magyarázza Rainer Garger, miért döntött úgy, hogy Vaskeresztesről szeretne – ahogy egy interjúban fogalmazott – bejutni a legjobb kékfrankost készítő pincészetek elit körébe.
Garger Imre elmondta, unokatestvére területeit ugyanúgy műveli, mint a sajátját, rokonának nincsenek speciális kívánságai. Valami mégis más odaát, és ezt egy a véletlennek köszönhető kísérlet is megerősítette. „2017-ben annyi merlot-t szüreteltem, hogy egy részét átvittük feldolgozni oda, ahol a Nador borok készülnek. Az alapanyag tehát száz százalékban megegyezett, az érlelés is, mert az újra nálam történt, mégis két különböző bor született” – meséli. A feldolgozásnál jelentkező különbséggel kapcsolatban a bogyózógépet említi: „Unokatestvérem egy jóval kíméletesebbet használ, amiben nem törnek össze annyira a szemek, ezért az én boraim például tanninosabbak”. Ebből természetesen nem vonható le általános következtetés, hiszen itthon is sokan a kíméletesebb technológiát alkalmazzák. Az viszont bizonyos, hogy Rainer Garger az átlagnál tovább, évjárattól és dűlőtől függően 18-30 hónapig érleli a bort, sokszor új hordókban, amiket aztán évekkel később éppen Imre vesz át, mert ő viszont csak használt hordókkal dolgozik. A kékfrankosaiknál amúgy a kiindulási pont is némileg más, a Nador dűlői meredek déli lejtőn vannak, 1-2 héttel korábban indul a szőlő vegetációja, másrészt a (burgenlandihoz hasonló, csillámpalásabb) talaj mineralitása jobban megjelenik a borokban.
A Vas-hegy osztrák oldala. Fotó: wineaustria.com
Más Burgenlandban (is) dolgozó magyar szakemberek az osztrákok precizitását emelték ki. Nagyon szigorúan veszik a hajtásválogatást, a terméskorlátozást, szüretkor csak a teljesen egyforma és tökéletes fenolos érettségű fürtök kerülhetnek a zúzóba. Azt is hozzátették, hogy Sopronban mind többen követik ezt a vonalat, így egyre közelítenek egymáshoz stílusban a borok.
Ezek után némileg meglepő, hogy a megítélésük viszont nagyon más. Az említett Nador tavaly óta nevez magyar versenyekre, ahol tendenciózusan rosszabbul szerepel, mint a Garger borok, miközben a mértékadó osztrák Falstaff bormagazin zsűrijétől rendre 90 fölötti pontokat kap.
Fotó: Benkő M. Fanni
„Teljesen legitim, hogy országonként, régiónként változik a bírák borokról, ízjegyekről alkotott véleménye” – mondja Rainer Garger, miközben ő is megerősíti, közeledést lát a stílusok tekintetében a határ két oldalán. Mint elmondta, nem az osztrák ízlés magyarázza a Nador borok hosszabb érlelését, ő egyszerűen úgy látja, a dűlőiről szüretelt borok így mutatják meg legszebb arcukat. A Winelovers Kékfrankos Áprilist megelőző teszten egyébként Garger Imre 2015-ös Kékfrankos válogatása az 5. helyre futott be, a zsűritagok „fajtajelleges, gyümölcsös, fűszeres borként” jellemezték. (A helyezettek listáját ebben a tesztről szóló részletesebb beszámolóban ismertettük.)
A történet mindazonáltal egyáltalán nem lefutott – véli Kis-Gadó Dániel –, „a potenciál megvan a magyar kékfrankosokban a hasonló nemzetközi sikerhez”. Szerinte tudnak olyat, amit az osztrák változat nem. „Míg egy Blaufränkisch inkább a pinot noirral veszi fel a versenyt a nemzetközi piacon, addig egy szekszárdi kékfrankos a jövőben ringbe szállhat akár egy cabernet franc-nal is, megfelelő marketingstratégia mellett.”
Mindezek igazságáról magunk is meggyőződhetünk, ha ellátogatunk április 13-án a Winelovers Kékfrankos Április Nagykóstolóra, ahol Kis-Gadó Dániel Pop-up kurzus keretében mutatja be a Pasler tételeit, míg Garger Imre a saját borai mellett elhozza unokatestvére borait is.
Címlapfotó: www.wine-partners.at
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!