Madeira: a hajósok erősített bora

2026-02-19 | Vinoport

A Portugáliához tartózó Madeira szigete az Atlanti-óceán északi részén fekszik a portugál partoktól 1000 kilométerre, Észak-Afrikától pedig hozzávetőlegesen 750 km-re. Csak 1419-ben fedezték fel. A madeira, azaz az itteni bor világhódító története a 16. században indult: az itt megálló hajósok szívesen vittek egy-két hordó itt termelt bort magukkal a hosszú utakra.

fotó: vinodelvida.com

Az óceánból kiemelkedő sziget talaja igen termékeny, részben mert vulkanikus eredetű, részben pedig azért, mert a 15. század során a szigetet borító sűrű erdőket felégették, hogy legyen hely a legelőknek.

Ha a térképre pillantunk, nem nehéz belátni a sziget stratégiailag fontos helyzetét. Felfedezését követően viszonylag hamar az Afrikába, Indiába tartó hajók fontos megállóhelye lett. Az itt megálló hajósok szívesen vittek egy-két hordó itt termelt bort magukkal a hosszú utakra, ezek azonban nem mindig érkeztek jó állapotban a célállomásra, ezért aztán alkohollal próbálták meg stabilizálni. Ez a gyakorlat azonban csak a 18. század közepe táján vált általánossá.

Már a 17. században észrevették azonban, hogy azok a madeirai borok, amelyek hosszabb időt töltöttek a hajókon trópusi vidékeken, lényegesen finomabbak voltak, mint amelyek a szigeten érlelődtek. Innentől megkülönböztettek vinho da roda és a vinho canteiro borokat. A előbbiek vettek részt „körutazáson”, így aztán a tengeri utaztatás az érlelési folyamat részévé vált egészen az 1900-as évekig.

A sikeres exportot azonban már a 19. század közepén megtörte a lisztharmat megjelenése, a filoxérajárvány pedig szabályosan romba döntötte. A megoldás itt nem a szokásos volt: az amerikai fajták és hibridek nem rezisztens gyökéralanyként szolgálnak, hanem ezekkel helyettesítették hagyományos fajtáikat.

Érdekes azonban látni, hogy bár már a 17. században több mint 30 „szállító” volt a szigeten, a 21. század elejére számuk hatra csökkent. Az olcsóbb, alapmadeirát ma főleg Franciaországba, Németországba és a Benelux államokba exportálják, és leginkább konyhai alapanyag lesz belőlük. A magasabb minőségű madeira fő piaca továbbra is Nagy-Britannia, az USA és Japán.

A szigeten nem egyszerű a szőlőtermesztés, hiszen az ültetvényeket általában az északi és a déli partszakasz mentének lejtőin találhatjuk, szűk teraszokon, vörös vagy szürke bazalton. A éghajlat meglehetősen párás, szubtrópusi jellegű, az éves középhőmérséklet 19 °C. Ezen a földrajzi szélességen szőlőtermesztés csak nagyobb tengerszint feletti magasságon képzelhető el. A sziget hegycsúcsain az éves csapadék mennyisége eléri akár a 3 ezer mm-t is, míg sík vidékeken csak 650–700 mm.

A filoxéravészig négy hagyományos fajta: a sercial, a verdelho, a bual és a malvasía (malmsey) uralta az ültetvényeket. Ezek helyét akkor az amerikai fajták, mára pedig elsősorban a tinta negra mole vette át; a termőhelyek mintegy 80–85%-án ezt termesztik. Sokan lenézik ezt a szőlőfajtát (fekete és lágy, mint a jelentése mondja), pedig korrekt bort lehet belőle készíteni, még ha eltarthatósága nem is vetekedhet a helyi „nemes” szőlőfajtákéval.

A klíma nem kevés gondot okoz a termelőknek. A magas páratartalom és az eső miatt a gombabetegségek valamint a szürkerothadás állandó veszélyt jelentenek, így bár az újabb telepítéseknél magasabb kordont használnak, többnyire a latada névre hallgató alacsony támrendszer látható az ültetvényeken.

Amikor a szőlő beérkezik a présházhoz, szemrevételezi, refraktometerrel megmérik cukorfokát és a készítendő bor stílusa szerint osztályozzák a termést. Egészen az 1970-es évekig lábbal taposták a szőlőt és faprést használtak. Az EU-támogatásoknak is köszönhetően csak egy-két termelőnél maradtak meg a muzeálisnak számító eszközök.

Madeira: a hajósok erősített bora fotó: danigongoozler.wordpress.com

A préselés után megkezdődik az erjedés, amely lehet teljes vagy részleges az elérendő eredmény, azaz a tervezett bor cukorszintjének függvényében. Az erjedés megállítására 96%-os, szőlőalapú párlatot használnak. A malvasiához az erjedés megindulásakor, a boalhoz és a veldelhóhoz körülbelül 4 nap elteltével adják hozzá a brandyt, a sercialt azonban csak egy hónap elteltével erősítik. Ennek megfelelően négy bortípus készül: száraz, félszáraz, félédes és édes (dry, medium dry, medium rich és rich). Minden bornak meglehetősen magas az alkoholtartalma. Az édesség végső szintje a vinho surdo – 20%-ra erősített, nagyon édes szőlőlé – hozzáadásával állítható be.

Az erősítést követően megkezdődik a bor érlelésének szakasza két, egymástól eltérő melegítési módszer szerint: az egyik az „estufagem”, a másik pedig a „canteiro”. Az egyszerűbb borokat 13–14 °C-on, az érleltebbeket 15–16 °C-on szolgáljuk fel. Két okból is szükséges lehet a bor dekantálása: egyrészt az évek alatt üledék képződhet benne, másrészt pedig a régebben palackozottaknál a magas savszint miatt illó aromák fejlődhetnek benne.

A madeirában primér aromákat nem fedezhetünk fel, sokkal inkább tercier illatokat, mint: fenyő, eukaliptusz, aszalt gyümölcsök, csokoládé, narancshéj, kávé, dohány, kókusz, karamell, tea, méz, pirított cukor, tölgy, bors, vanília, szegfűszeg, curry, szerecsendió, fahéj.

Minden madeirában találunk maradék cukrot, 20 és 60 gr/l között, de ezt a megfelelő sav egyensúlyban tartja. Lecsengése kifejezetten hosszú, ami a bor életkorával csak fokozódik.

Címkék

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!