Ötszázaléknyi esély
Alkonyi Lászlót kérdeztük 1. rész
2015-06-06 | Tóth Adrienn
Valószínűleg szinte mindenkinek, aki a borok világában dolgozik, megvan a víziója arról, hogy merre kellene tartani a hazai boroknak, a hazai borkultúrának. Persze vannak olyan gondolkodók is, mint például Alkonyi László, aki az átlagosnál is határozottabb elképzelésekkel bír ebben a kérdésben. A Borbarát révén a hazai borírás meghatározóvá váló alakja ebben az interjúban végig követi azt, hogy milyen út vezetett a magazin megalapításához, majd annak megszűnéséhez, és sorra vesszük könyveit, térképeit is, az általuk kifejezni kívánt üzenettel együtt.
Magyar és történelem szakon kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat, mellette szociológiát hallgattam a Közgázon. Később teljesen átmentem a közgazdaság-tudományi egyetemre. Idővel azonban rájöttem, nem vagyok sem lobogó szakállú szociológusnak, sem tanárnak való. Mindegyik megközelítéssel gondjaim voltak. Míg történészként veritkálisan láttuk a világot, addig a közgazdaságtan horizontálisan láttatta. Mindkettőből hiányzott valami számomra.
A ’90-es évek elején kezdtem el a tőzsdéről írni. Ekkor indult minden, izgalmas időszak volt. 1995-re számomra egyértelművé vált, hogy rossz úton haladunk, az országot szétszedik, és feléljük a jövőnket. Állandó vitáim voltak a gazdasági újságíró kollégáim nagy részével, de akkor sem tudtam másként látni az ország helyzetét.
Számomra nem az jelentette a fő kérdést, mennyi pénz jön majd be az országba, hanem, hogy mennyi alkotó egzisztenciát tudunk megtartani. Meggyőződésem, hogy olyan emberekkel lehet magasra emelni egy országot, akik álmodni tudnak, generációkra előre akarnak tervezni, és ezért hajlandóak tanulni, fejlődni. Ekkor hoztam meg azt a döntést, hogy a továbbiakban nem veszek részt a tőzsde életében. Nem akartam 1% haszonért mások torkának menni.
Merre indultál el ekkor?
A magam eszközeivel azt szerettem volna elérni, hogy állítsuk meg a társadalom leépülését, és minél több alkotó egzisztenciát őrizzünk meg vagy segítsünk megszületni. Újságíróként dolgoztam korábban is, ezért egyértelmű volt, hogy újságot szeretnék csinálni, de olyat, amelyikben a legkisebb is győzhet a legnagyobbal szemben, ha jobbat csinál. A bor tökéletes eszköz volt ehhez, hiszen magához emel mindent, ami érték, legyen szó történelemről, hagyományról, természetről, tudományról, egyénről vagy közösségről. Egész életet, kultúrát tud szervezni.
A kérdést az jelentette számomra, hogy abból a mítoszból, amit a múlt emlékeiből táplálunk, felépíthető-e élő, fejlődni képes kultúra. Számomra az írás célja az, hogy kimondjon dolgokat, hogy a valóságot építse a tudatunkban, és ennek az elképzelésnek megfelelően működött a Borbarát is. Nekünk, magyaroknak nincs más esélyünk, mint olyan társadalmat építeni, amiben jó jobbat csinálni, amiben a jobb, a tisztességesebb, az okosabb és a szorgalmasabbb előbbre jut, mint a hitványabb, a tisztességtelen, a buta és a lusta.
Tudom, hogy ennyire nem könnyű leegyszerűsíteni a kérdést, de valamiképpen megfogalmazható egy kiindulópont?
A ’60-as, '70-es évekig a bor fogalma viszonylag egységes jelentéssel bírt az egész világon. Az egyediség kultusza volt a meghatározó, a fajtát, a termelőt, a termőhelyet, az évjáratot fejezték ki a borok. Az eltelt évtizedekben azonban lassan egy új jelentéstartalom is megszületett a bor szó mögött: az újvilági boré. Ennek már nem volt köze az egyediséghez, sokkal inkább az számított, hogy olcsó legyen, és könnyen érthető. Egy szó, két jelentés.
A nem is olyan távoli jövőben valószínűleg eljutunk odáig, hogy a világ borainak 95%-a az újvilági ethosz jegyében születik, és csak 5%-nyi olyan bor marad, amelynek értékei az egyediség kultuszát, s benne az alkotó, jobbat kereső ember szerepét is megőrzik.
Ezzel kapcsolatban láttam meg a felelősség kérdését. Biztos voltam abban, hogy akár a magyar borászat megszűnését is jelentheti, ha ezt a helyzetet nem mérjük fel pontosan. Az ugyanis egyértelmű számomra, hogy Magyarország hagyományai és természeti adottságai nem teszik lehetővé, hogy az Újvilág borászati gondolkodásával versenyezzünk.
Számunkra nincs más esély, mint bekerülni az 5 százalékba, őrizni az egyediség kultuszát, s olyan borkulturát felépíteni, amely elég értékes a világ számára ahhoz, hogy annak sajátos törvényeit elfogadja, borait pedig keresse. Tudtam, hogy mindehhez időre és rengeteg energiára van szükség, a Borbarát pedig arról szólt, hogy minél több emberhez eljuttassa ezt az üzenetet.
Úgy gondoltam, az írás nem működhet piaci alapon, nem lehet, hogy csak az szerepeljen, aki fizet. Ezzel az alapállással indultunk, és visszanézve kicsit csalódás, hogy mindez nem volt itthon fenntartható. Ma nagyon vékonyka valós teret látok a bor témájában a tévedések kimondására, a közösségi érdekek képviseletére: aki ezt teszi, fél év alatt kiírja magát a szakmából. Ezért nem hibáztathatjuk a világot, sajnos ebben nagy felelőssége van a rendszerváltó borászoknak is.
A magazin mellett könyveket is írtál. Milyen témákról szóltak ezek?
Ahogy a Borbaráttal, a könyvekkel is az volt a célunk, hogy a saját elvárásaiknak megfelelően előbbre toljuk a szekeret, hogy valóban borkultúrát teremtsünk – amelyhez tudtuk, hogy csak alkotó embereken át vezethet az út. Az első könyv, a Szabadság Bora például fontos volt abból a szempontból, hogy kimondja: létezik hamisítás Hegyalján. Ezt a kötetet Michael Broadbent borszakírói pályáról való leköszönésekor a világ legjobb boros könyvei közé sorolta.
A Birtokok és Boroknál a huszonkét borvidék önálló kezelése helyett hat borrégióban gondolkodtunk; úgy véltük, jobb a kevés, de színes, mint a sok, de érdektelen. Ebben a kötetben nem a borokat, hanem a pincészeteket értékeltük, ami több konfliktushoz vezetett.
2000-2004 között készült el a Dűlőmitológia, amely kötetben Tokaj kapcsán már egyértelműen a dűlők és a száraz borok álltak a középpontban. Akkor ez óriási felháborodást váltott ki, de ha ma valaki csak minimálisan is jártas a borvidéken zajló folyamatokban, tanúja lehet annak, hogy az idő minket igazolt.
Vannak a borvilágban közhelyekként emlegetett fordulatok, amelyek azonban a gyakorlati értelemben mégsem élnek. Például Tokaj kapcsán gyakran hivatkozunk az első dűlőbesorolásra, de szerintem ez akkor lenne valóban hiteles, hanem nem mindössze egy múltban elért eredményként emlékeznénk meg róla, hanem képesek lennénk azt átültetni napjainkba.
Akkor és ma is úgy látom, hogy Hegyalja problémáit a történelmi dűlőbesorolás életre keltése nélkül nem lehet megoldani. Ha mégis, hát ezerszer nehezebben, mint a besorolással. Ez azonban a legérzékenyebb kérdés, amit jól mutat, hogy amikor az első ilyen jellegű térképem megjelent a Tokaj – Iránytű Borkedvelőknek című könyvemben, rögtön kitiltottak néhány helyi pincéből.
Ezt követően azonban nem egy újabb könyv, hanem egy újabb térkép következett.
Valóban, Bél Mátyás és Matolai János 1730-as besorolása alapján 2012-ben készítettünk egy térképet. A cél az volt, hogy képi reprodukciója szülessen meg a korábban csak írásban lejegyzett besorolásnak. Abból indultam ki, hogy zérópontként szükség van erre, hogy azután működő kultúraként képesek legyünk időről időre revízió alá vonni a megállapításait. Ettől válna valóban élővé a besorolás – hogy erre egyáltalán képesek vagyunk. Persze, sok-sok beszélgetésen át lehet csak eljutnia idáig az egész borvidéknek, hiszen számos téves beidegződés él a klasszifikációval kapcsolatban. Ilyen tévedés például az is, hogy a besorolás az aszútermés vagy az aszúborok alapján történt.
Azt hiszem, még sok év szükséges ahhoz, hogy felismerjék a termelők, milyen különleges, egyedülálló értéket utasítottak el a klasszifikáció eldobásával. Nem a személyes küzdelmek, támadások okoznak nekem problémát, hanem az a tudat, hogy milyen értetlenül tud állni Hegyalja borászata saját sorsa előtt. Hatalmas esélyt engedünk el, és mindig a 24. óra 60. percében kapunk észbe.
Ha az akkori énednek tanácsot adhatnál, le- vagy rábeszélnéd a térkép elkészítésére?
Nagyapámnak volt a szavajárása, csak a lehetetlennel érdemes foglalkozni, a többi unalmas. Vannak dolgok, amelyeket meg kell tenni. Hogy ez a klasszifikációra is igaz, azt egy cambridge-i utazás alkalmával tapasztaltam meg, ahol Demeter Zoltán a saját borait mutatta be, én pedig általában a tokaji száraz bort.
A borok persze szépek voltak, de ott ez megszokottnak számít. A kérdés sokkal inkább az volt, hogy mi lesz a borvidékkel, ha az azt ma fenntartó, előre vivő borászok már nem lesznek. Milyen lesz a borvidéki kultúra jövője? Lesz-e folytatás, új hősök, akik hajlandók áldozatot hozni, vagy működik-e valamilyen rendszer is, ami felemeli a tehetségest, a kitartót, a szorgalmast? Mindez nagyban megerősítette bennem a klasszifikációs kérdés fontosságát, hiszen ez maga a rendszer, amit olyan sok borvidéken hiába keresnek.
A Bél Mátyás által felállított besorolás alapul vétele egyúttal a szlovák tokaji kérdést is megoldaná, hiszen e történelmi személy, bár a szlovákok körében hősi elismerést élvez, nem tekinti a hozzájuk tartozó területeket a borvidék részének.
Milyen úton indultál el a klasszifikációs rendszer mai korba való integrálása kapcsán?
A térkép csak az első lépés, a zérópont lett volna. Ezt követően el kellett kezdeni a dűlők katalogizálását, vagyis a mintegy 700-750 dűlőnév és a hozzájuk tartozó adatok rendszerezését. Ahhoz, hogy értelmezhető, bemutatható kultúrává váljon a termőhellyel kapcsolatos ismeret, mindezeket az információkat rendezni kell. Évek, évtizedek alatt így válhat kanonizálttá a terroir kapcsán megszerzett tapasztalat. Ez hosszú munka, de el kell kezdeni valahol. Hatalmas adatbázis gyűlt össze. Hogy ez működhet-e? Azt csak akkor lehetne megmondani, ha végigcsinálnánk. Sajnos én nem tudtam végigmenni ezen az úton, mert a térkép megjelenése nagyon sok kaput bezárt előttem.
Cikkünk második részéhez kattints IDE!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hasonló cikkek
A Top 100 legjobb bor közé már csak aranyérmesek kerültek
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!