A kutyaugatás nem hallatszik az égig, avagy nekünk Mohács kell!

válasz a korábban megjelent vitaindító cikkre

2011-04-21 | Tóth Adrienn

A Vinitaly magyar részvétele kapcsán Kardos Gábor (Szeremley Birtok) azon füstölög, hogy az országnak valójában nincsen sem országimázsa, sem borstratégiája, sem bormarketingje, következetes meg végképp nincs. Az írás gondolatébresztő, néhány kérdésben meglehetősen határozott véleményt képvisel, ugyanakkor érdemes e gondok-problémák másik aspektusát is megvilágítani, a kérdéseket másképp megfogalmazni.

A cikk válaszra, hozzászólásra ingerelt, de hát az emberfia általában lusta, főleg, ha nem egy-egy mondatos „beszólásról” van szó, meg tudja, hogy nem szeretik a játékosok, ha a partvonalról okos dolgokat kiabálnak be a kibicek… De az elmúlt napon, napokban olyan élmények értek, amelyek hatására rossz előérzeteimet legyűrve klaviatúrát ragadtam. A napokban megjelent, a világ borait taglaló bortankönyvünk kapcsán – újságírói kérdésekre válaszolva – nekünk is módunk volt néhány, e tárgykörhöz kötődő kérdést végiggondolni.

A sors pedig úgy hozta, hogy éppen most olvasom Jásdi István Szerenád a szőlőben című nemrég megjelent olvasmányos és rendkívül tanulságos könyvét. De tegnap történt az is, hogy a Kardos által szidott közösségi portálon felfedeztem egy 1904-ből való new yorki szállodai itallapot, ahol egymás után következnek a bordeaux-i és magyar borok (!) és ez is érdekes következtésekre ad lehetőséget.

Talán az is sorsszerű, hogy tegnap akadt a kezembe az újságosnál az igen népszerű, nagy példányszámú Der Feinschmecker német nyelvű magazin 2011. első negyedévi különszáma „Wein aus Österreich” címmel, amely 218 A4 méretű oldalon hirdeti a sógorok borászati sikereit: színes, szagos kiadvány profi fotókkal, címekkel, hasznos információval, utazási tippekkel. Éppen a nyári szabadságok tervezésének időszakában…

Nos, nézzük sorjában. Hosszú út vezet oda, hogy egy ország méltó módon jelenjen meg a világ nagy szakkiállításain, vásárain. A hangsúly a méltó módon van és nem a megjelenésen. Ez ugyanis az ómega, nem az alfa… Örömteli, hogy egy-egy birtok, jó néhány magyar szakember, és még több, a „slepphez” sorolandó kísérő évről-évre eljut Düsseldorfba, Veronába, Londonba vagy éppen Bordeaux-ba, de ha ez annyi vizet sem mozgat meg a magyar borok külföldi megjeleléséhez, mint egy vízbe dobott kavics, akkor kár a pénzért, az erőfeszítésekért.

Ahogy a bor sorsa általában – és tegyük hozzá: jó esetben – a szőlőben dől el, úgy a magyar bor külföldi megjelenése, megméretése az itthoni megjelenés, eladás függvénye, s a kép e téren, finoman szólva vegyes, őszintén szólva pedig elkeserítő. Nem tudtam ellenőrizni, hogy igaz-e a szám, de a Bor Hírlap friss száma szerint a tavalyi esztendőben mindössze 2,3 millió hektoliter magyar bor termett, és még az idén további 2301 ha szőlőt vágnak majd ki, pénzért. Lehet, hogy nem kár ezekért a táblákért, de azt borászaink már érzékelik, hogy milyen nehéz is lesz visszatelepíteni a most elvesztett szőlőterületeket.

Ha az idén – adja a jó Isten – egy millió hektoliterrel több, és tegyük hozzá, ínyünkre való bor teremne is e kis hazában, a túlnyomó többségének itthon kell elfogynia, az exportra kerülő tétel csak hab a tortán vagy pántlika a kalapunkon. De borstratégia ehhez kell igazán, nem a külföldi megjelenéshez, az majd csak sokadik következmény. Mert Trianon sok mindenre magyarázat: az ország területének kétharmada oda lett, míg a szőlőterületek túlnyomó többsége itt maradt.

Az, hogy az első háború után – mint olvashatjuk a Jásdi-könyvben – a Ranolder-birtok immáron nem szállított bort Stájerországba, Bécsbe, Pozsonyba, még pedig igen jó áron, mint az előtt, adottság, mint ahogy az is, hogy az utódok inkább már csak a zalaegerszegi kocsmákat vehették célba. Bár a csopaki rizling a nagy válság idején is 55 fillért ért literenként, szemben a balaton-melléki bor 18 fillérjével, ez azonban lényegesen elmarad a veszprémi püspök által érvényesíteni tudott áraktól.

És hol vagyunk már a fentebb említett new yorki Waldorf Astoria szálloda itallapjának 1904-ből származó adataitól: Château Lafite, 1878, 8,50 dollár, míg a villányi vörös 3,25, a „somlyai imperial”, 1868, 2,50, a „tokay aszu” pedig 5,50. Ezekkel az árarányokkal ma is kiegyeznénk. Kíváncsi lennék, hogy a Park Avenue luxusszállodájának borlapján ma milyen magyar italok szerepelnek, mondjuk, jó esetben, egy tokajin túl? A közelmúltban olvashattuk, hogy a világ tíz vezető étterméből négyben volt magyar bor, kizárólag tokaji, s egyben Szepsy mester nedűjét rendelhették, a többiben csak külföldi tulajdonban lévő tokaji pincészetek borait.

Vajon Ausztria-Magyarországnak volt-e borstratégiája, bormarketingje? Vagy elég volt a több évszázados hagyomány, a hírnév és a kiváló minőség? Látva ezeket az adatokat (tokaji-Lafite másfélszeres szorzó), elgondolkodik az ember azon, hogy a külföldiek miért is keresik ma a magyar borokat a hypermarketek, vagy, ritkán a borszaküzletek alsó polcain? Miért is lehet a borértők, szakírók első megjegyzése, miért mondhatja, írhatja azt Jancis Robinsontól Chris Kissackig (Bordoktor) vagy Jamie Goode-ig mindenki azt, hogy a minőségi magyar borok, különösen is a vörösek, túlárazottak?

Lehet, hogy ma már más a magyar borról alkotott kép, mint volt ez a múlt század elején? Nagyon is meglehet. Ezen lehet megsértődni, vállunkat megrántani, lehülyézni a szakírót (néha akár lehet tényleg hülye, igazságtalan is), de ez helyzetünkön nem javít, sőt! Ehhez, ennek megváltoztatásához azonban már nem csak egy jó borstratégia, de egy megalapozott, következetes, egyszerű, nemzetközi szinten is jól érthető bormarketingre is szükség van. S ehhez tényleg nem elég az EU-s rendezvényeken felszolgált obligát magyar bor, még ha az igen kiváló is…

Jásdi István könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy „a bakháton művelt tőkéről 21-22 klosterneuburgi fokkal szüretelt szőlőből készült 13-14 volumenszázalék alkohollal erősek a szárazra erjedt borok…”. A kocsmárosok azonban már akkor úgy tartották, hogy akár harmadrész vizet is elbír a csopaki. Na, helyben vagyunk. Több szempontból is.

Miért is jár még ma is gyakorta (sajnos, nem elég gyakran) sikerrel a vám-kommandó pancsolt, szőlőt sohasem látott szeszesital nyomát kutatva? Miért is foglalkozhat – sajnos későn, és nem elég hatékonyan – az Országgyűlés borász család fia vezette bizottsága azzal, hogy mi módon, mi célból is érkezhet az országba 30 ezer literes tartálykocsikban bor országon kívülről? Hogyan is működik a szőlővel, borral kapcsolatos adminisztráció, ha, mint tudjuk, követhető kell legyen a szőlő útja a tőkétől a palackig?

Fontos, hogy régi dicsőségünket visszaállítsuk, jó lenne, ha a magyar bor elfoglalhatná méltó helyét Európában és világban, és erre áldozni kell pénzt, nem is keveset. De amíg busz számra érkeznek az emberek az egri Szépasszony-völgybe, amíg dr. Lőrincz György St Andrea Pincészetétől csak pár lépésre lévő panzióban félédes „merlotot” (így, „t”-vel) szolgálnak, szolgálhatnak fel – és ennek keletje van – és 2 literes petpalackban viszik az ottani borokat, mint a cukrot, amíg az egyik TV csatorna gasztronómiai műsorában kabernet frencet (t-vel, e-vel és c-vel a végén) kínálhat a séf az ételhez, amíg az ország számos pincéjében higiéniai problémákkal, ecetszaggal találkozunk, amíg egyes hegyközségek vezetői egymást puccsolják, s amíg feltűnően magas termésátlagok mellett törnek ott lándzsát, nem pedig a mindenek felett álló minőség mellett, amíg nem halljuk meg az idők és a szakemberek szavát, hogy 15% alkohol fölött egy bor csak nagyon különleges körülmények között és ritkán lehet elegáns (még ha esetleg egyensúlyos is…), illetve hogy egy bor inkább épüljön a komplexitásra, az egyediségre, mint a koncentrációra és a mindent elfedő új tölgyfa hordóból származó ízekre, addig talán meggondolandó, hogy mire is költsünk a nagy kalapból.

Amíg sok kisvendéglőben kétséges, hogy a ház bora (ha van ilyen) honnan is származik és milyen minőségű, amíg az éttermek, vendéglátóhelyek csak a 2-5-szörös szorzót ismerik a borok árazásánál, addig ne próbáljuk exportálni a megmaradó mennyiséget, mert úgysem sikerülhet. Amíg a Strausswirtschaft, a Buschenschank, Heuriger évszázadok óta létező, s 1946-ig még Sopronban is működő intézménye jelentős előnyt biztosít a szomszéd államok borászainak, addig megfontolandó, milyen formában jelenjen is meg a magyar bor külföldön.

Élenjáró borászataink, családi pincészeteink látható sikerei, a szép kóstolóhelyiségek, panziók, éttermek, a saját feldolgozógépek, palackozók (kölcsönözhető, mobil eszközök még a láthatáron sem), a budapesti belvárost mostanában elárasztó vinotékák, borbárok, bisztrók teltházas látványa ne homályosítsa el tekintetünket, s a kizárólag a pénzről szóló borfesztiválok, nagy rendezvények szalonspicces vagy részeg közönsége se. Ez nem a valós állapotokat tükrözi: jó, hogy vannak, a divatokra, a jó értelemben vett borsznobizmusra lehet számítani, de ez csak a jéghegy csúcsa.

Itt 3-4 millió hektoliter bort nem lehet eladni, főleg olyan árakon. Nekem nincs ellenemre, ha egy pár hektáros családi pincészet közvetlen fellépésével, eltökélten, fiatalos lendülettel akár a közösségi portálokon építi baráti- és ügyfélkörét. Lájkoljanak csak minél többen. Adjon el minél több bort a pinceajtóból, a közvetítők által rátett sáp nélküli áron. Mindenki jól jár! Azért a nagykereskedőknek is lesz még mit a tejbe aprítani. Nem kell mindenkinek a multik vinotékáinak alsó polcaira törekednie. Persze, száz hektárokkal már nehezebb a helyzet.

Amíg ezen a helyzeten tudunk valamelyest változtatni, marad az irigykedés a szomszédok sikerei láttán. Addig a színes magazint lapozgatva mélyen elgondolkodhatunk a dolgokon. Ja, és még valami: a szomszéd tehene is dögöljön meg. Nekünk Mohács kell?

A vitaindító cikk ITT olvasható.

Sánta Zoltán vendégszerző
Borkollégium

Címkék

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!