A napokban elhunyt Malya Ernőre emlékezünk
Retrospektív a reduktív borok hazai úttörőjéről
2020-10-08 | Geri Ádám
Diplomatának készült, mégis a Kertészetin kötött ki, ahol aztán megalkuvást nem tűrően dolgozott a magyar borok modernizálásán. „Megvilágosodásában” egy borverseny játszott kulcsszerepet. Nem sokon múlott, hogy hátat fordítson az Irsai Olivérnek, ami által neve végképp fogalommá vált a szakmában. A kedvenc fajtája mégsem ez volt. Malya Ernőre emlékezünk.
„A Nyakas Pincészet borait alighanem minden borértő ember szívesen kóstolja, mégis a kiváló termékek mögött álló tanárembert, Malya Ernőt kevesebben ismerik, mint magát a márkát. Ez a szelíd borember inkább az egyetemen tanítja a reduktív borkészítés tudományát, vagy ha kint van a töki birtokon, akkor szívesebben foglalatoskodik a pincében, mint hogy nyilvánosan szerepeljen.” Az elitbor.hu „borászlexikonjának” első idevágó bekezdése tökéletesen leírja, milyen ember volt a napokban 84 évesen elhunyt Malya Ernő. Az újkori magyar bortörténelem egyik legnagyobb hatású borászának a nevét talán kevesen ismerik, alkotásait, a Nyakas Pincét és a Nyakas Irsai Olivér bort annál többen.
S hogy miért e „szelíd borember” háttérbe húzódása? Talán legjobban akkor értjük meg, ha őt magát olvassuk, azt, amit Dlusztus Imrének mondott a Magyar Borászok című könyvsorozat neki szentelt kötetében: „Engem higgadt elemző emberként szoktak jellemezni. Sokszor kérdezték, honnan jött az életszemlélet, miért is lettem ilyen. Talán édesapám példája int mértékletességre. Ő Főmolnár volt Tótkomlóson, aki ugyanolyan sokat dolgozott, mint paraszti őseink és nagyon korán 56 évesen hunyt el. Meg is fogalmaztam magamban, hogy odáig minden rendben van, hogy az ember szereti a szakmáját. Ebből következően az is rendjén való, hogy az elvárásokat elsősorban saját magunk számára kell megfogalmazni. De ennek arányában kell állnia a teherbíró képességgel és ésszerűséggel.”
Malya Ernő 1936-ban született a Békés megyei Tótkomlóson, apai ágon tót családba. Az általános iskolát szülővárosában végezte el, középiskolába már az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumba járt be. Diplomata pályára készült, ám nem vették fel a Külügyi Főiskolára, így B-tervként teljesen mást választott, kertésznek állt. Már a Kertészeti Főiskolán tetszett meg neki a szőlészet, ebből is diplomázott 1960-ban. Friss végzősként következett a Szigetcsépi tangazdaság, majd Kiskunhalas, azután újra Szigetcsép, végül 1994-től nyugdíjba vonulásáig a töki Nyakas Pince.
A szemléletmódját forradalmian megváltoztató reduktív borkészítési eljárással egyetemista korában találkozott. Egy nemzetközi borversenyre az NSZK borászai is küldtek mintákat, amiket jobb híján a világháború által kevésbé sújtott acélipar tartályaiban készítettek. Az eredmény, a borok kirobbanóan gyümölcsös illat- és ízvilága, mindenkit megdöbbentett. „Ernő bácsi” nem elégedett meg a csodálattal, amikor lehetősége nyílt rá, beleásta magát a témába, szerzőtársával, Dr. Eperjesi Imre Professor Emeritussal sok tanulmány fűződik a nevükhöz. Emellett Dr. Janky Ferenc egyetemi docenssel karöltve 1980-ban kísérletbe kezdett Szigetcsépen, ebből született meg az 1982-es tanulmányuk „Borkezelés és érlelés pórusmentes és műanyag tartályokban” címmel. A vizsgálat keretében ugyanazt az ezerjó alapanyagot kétféle módon kezelték: egy részét dús oxigénnel látták el, a másiknál viszont éppen kizárták a levegővel való érintkezés lehetőségét. Összegezésükben – miközben azt az akkor még nem evidenciaként kezelt megállapítást teszik, miszerint „a bormozgatással járó kezelések alkalmával az oldott oxigéntartalom emelkedik" – arra jutnak, hogy a túl sok oxigén „felvétele, illetve megkötése hátrányosan befolyásolta az élvezeti értéket”.
A borász folytatta a munkát, 1986-ban immár egyedül írta meg „Az oxidáció hatása a fehérborok összetételére és minőségére” című dolgozatát. Ebben az 1984-es és 1985-ös évjárat ezerjóval és traminivel kapcsolatos tapasztalatairól számolt be. Itt, ha lehet, még egyértelműbb a végső konklúzió: „A vizsgálati eredményekből kiderül, hogy az oxigén teljes kizárása a borkezelések folyamán előnyös volt a borok érzékszervi tulajdonságaira.”
Felfedezését a gyakorlatban leginkább a töki Nyakas-Hegyen, egészen pontosan a Nyakas Pincénél kamatoztathatta. 1994-ben lett az Egyetértés termelőszövetkezetből a rendszerváltás után leválasztott borászat főborásza, érdemi munkába azonban csak az ezredforduló táján foghatott. Addig a termés túlnyomó részét szőlő formájában értékesítették, első présüket 1998-ban vették, első boraikat a másik legenda, a Mátrai borvidéken ma is aktív Szőke Mátyás töltötte le. Ehhez képest viszonylag hamar, 2000-ben jött a sorsfordító bor, vagyis az Irsai Olivér – ami amúgy elsőre egyáltalán nem durrant akkorát.
„2004-ben még azon gondolkodtunk, kivágjuk-e az Irsait, aztán jött az illatos fajták mai napig tartó divathulláma és akkor a mi borunk is egy csapásra népszerű lett”
– emlékszik vissza Nyúlné dr. Pühra Beáta jelenlegi főborász, aki 2000-ben gyakornokként került a pincészethez. És hogy mi a Nyakas Irsai titka? „Ernő bácsi megpróbált mindent kihozni abból, amit a fajta lehetővé tesz és a reduktív technológiával megmutatni az igazi arcát.” Kedvence ezzel együtt élete végéig a rizlingszilváni volt, amit „jó értelemben vett fröccsbor alapanyagnak” titulált, és amit itthon ritkaságszámba menően sokáig fajtaborként készített el.
A siker feltette a Budapesttől légvonalban 24 kilométerre található Tököt a hazai bortérképre: a legenda szerint például egy golfpálya építésének terve dőlt dugába, mert a megnövekedett keresletet látva inkább a kadarkatelepítést támogatta az önkormányzat. A szakmai elismerés egyébként előbb jött, mint a piaci: Malya Ernő 2002-ben megkapta az Év Magyar Bortermelője kitüntetést. Beválasztották ezen kívül a Borászati Füzetek Szerkesztőbizottságának, a Magyar Bor Akadémia, valamint a Zászlós Borok Rendjének tagjai közé. Több tisztsége ellenére kivételes szerencse volt vele bármilyen nyilvános eseményen találkozni, őt ugyanis „az alkotás folyamata érdekelte igazán, a szőlőben és a pincében érezte magát a legjobban” – mondja Nyúlné dr. Prüha Beáta. „Szépen csendben tette a dolgát, miközben rendkívül segítőkész volt az első pillanattól kezdve. Minőségben nem ismert kompromisszumot, a szabályok szigorú betartása mellett számára csak a jó bor létezett. Mindemellett egész pályafutása során megmaradt a kísérletezőkedve, haladt a korral, mindig naprakész volt.”
Vagy még annál is kicsit több. „Azt szoktam csinálni ugyanis, hogy három különböző időpontban szüreteltetek: egyszer korán, egyszer középidőben és egyszer későn, a három szüretből származó szőlőt pedig összekeverem” – árulta el a Népszabadságnak, miután 2001-es sauvigon blanc-ja Londonban az International Wine Challange-en aranyérmet nyert. Ma már tudjuk: 20 évvel később ugyanezzel az eljárással tarolják le a világot Új-Zéland sauvignon blanc borai.
Szakmai pályáját is a rá jellemző eleganciával, szép csendben fejezte be, még a kollégái számára is szinte észrevétlenül lépett hátrébb és hátrébb. Nyugdíjba vonulása után is kijárt Tökre, betegsége előrehaladtával sajnos egyre ritkábban, hogy aztán 2020. szeptember 30-án örökre lehunyja a szemét. A bort szeretőknek pedig itt hagyta az Irsait, a sauvignon blanc-t és a rizlingszilvánit.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!