A weboldal 320px-es felbontás alá nincsen optimalizálva.

Kérjük tekintse meg nagyobb felbontású eszközről oldalunkat!
Menü

Jó felé haladunk

Kékfrankos mesterkurzus szekszárdi módra

2014-05-26 | Szabó Edit


Jó felé haladunk

Hogyan lehet, hogy a kékfrankosnak ennyi arca van? Kortyolgathatom üdítő rozéként nyáron a diófa alatt, töltögethetem vidám, hétköznapi vacsorákhoz, és megtisztelhetem vele az ünnepi asztalt is, minden helyzetben egyformán helyt fog állni. Az összes szerepben tündökölni képes, ha szakértő kezekbe kerül. Hajlékonysága már-már irigylésre méltó, elbűvölően könnyed, játékosan kacér és meglepően súlyos bor is lehet belőle a termőhely, a szüreti időpont és a borász szándéka szerint.


 

Április 30-án délután azért gyűltünk össze, hogy a „Kékfrankos MOST!” elnevezésű rendezvény keretei között közelebbről is megvizsgáljuk ennek a sokat ígérő fajtának az árnyalatait, megnézzük, mit tud vulkánon, löszön, mészen, agyagon, mit mutat a határ innenső oldalán, s milyen mélységeket képesek előcsalogatni belőle északi, déli vagy nyugati szomszédaink.

A Winelovers csoport szervezésében létrejött programon már a sétáló kóstoló is rendkívül izgalmasnak bizonyult, hiszen kilencven pincészet mutatta be legizgalmasabb kékfrankosait. A nagyterem zajától kicsit távolabb, a mesterkurzusok számára fenntartott helyiségben azonban ennél is komolyabb elémélyülésre nyílt lehetőség. A fajta rejtelmeibe Mészáros Gabriella borakadémikus vezette be az érdeklődőket, ifj. Franz Weninger pedig érzékletes kóstolóval illusztrálta, hogy milyen ez a bor az osztrák határ két oldalán. A löszön termő kékfrankosok világába öt kiváló szekszárdi borász segítségével kaphattunk bepillantást. A Heimann Családi Birtokot Heimann Zoltán, a Mészáros Borházat Mészáros Péter, a Takler Pincét Takler András, a Vesztergombi Pincét Vesztergombi Csaba, a Vida Családi Borbirtokot pedig Vida Péter képviselte a kóstolással egybekötött találkozón.

„Szekszárd keresi a helyét” – állapította meg Heimann Zoltán, aki arról beszélt, hogy az utóbbi néhány évben a szekszárdi borászok nagyon komolyan veszik a borvidék egyéni arculatának kialakítását. Abban nincs vita közöttük, hogy a kékfrankos, a kadarka és a bikavér a legfontosabb, sőt abban is egyetértenek, hogy komoly figyelmet kell szentelniük a helyi fajtáknak.

Jó felé haladunk

Köztudomású, hogy a szekszárdi borászcsapat rendkívül összetartó. Szinte minden hónapban szerveznek egy közös kóstolót, ahol elmondják véleményüket egymás borairól, és azt is megvitatják, hogyan lehetne Szekszárdot és az ottani bort még vonzóbbá tenni a borkedvelők számára. „Együtt többet érünk, mint külön-külön” – summázza véleményét Heimann Zoltán, aki két 2012-es kékfrankost hozott a kóstolóra.

Az első a mindennapok bora, jóivású, gyümölcsös. A szőlő 8-10 éves ültetvényről származik, a tőketerhelés 1,5-2,2 kg között váltakozik. A borból 20.000 palack készül, és szerencsére igen népszerű. Igaz ez a 2012-es Válogatásra is, amelyhez a szőlőt öreg tőkék adták. A Baranya-völgy 1969-es telepítésű ültetvényéről származó bort mindössze két hete palackozták. Sötét, gazdag, izgalmas ital, amelyben Heimann Zoltán megfogalmazása szerint a fajtajelleg és az öreg tőkék dominanciája küzd egymással. Hogy ki a győztes, nem kétséges. Természetesen az a fogyasztó, aki magáénak tudhatja a mindössze ötezer palack egyikét-másikát.

A Takler Birtokot kékrankos-koncepcióját bemutató Takler András leszögezi, hogy ők is hisznek a fajtában. Amikor amerikai kereskedőjük jó tíz évvel ezelőtt felvetette, hogy kellene egy új szín a Regnum Cuvée-be, éppen András javasolta a családi tanácsnak, hogy válasszák a kékfrankost. A Regnumba valóban csak színt visz, hiszen mindössze 10%-nyi kerül belőle a házasításba, de azóta a Takler Pince is telepített kékfrankost, amiből rozét éppúgy készítenek, mint dűlőszelektált, nagy borokat.

Jó felé haladunk

András ez utóbbiból mutat kettőt a megjelenteknek. A 2012-es Reserve öreg tőkékről származik. Magyar tölgyfa hordóban érett 14 hónapig, és mindössze 8 000 palack készült belőle. Gyümölcsösség, fűszeresség és elegancia jellemzi, jó lenne, ha egyetlen magyaros étteremből sem hiányozna.

A Görögszó-dűlő neve fogalom a szekszárdi borászok és a borkedvelők körében egyaránt. Valaha görögkeleti szerzetesek éltek a vidéken, innen kapta nevét a dűlő, ahonnan több helyi borász is kiváló minőségű szőlőt szüretel. A Takler Pince 2011-es Görögszó Kékfrankosa 12 éves tőkék termése. A hangsúlyos, szegfűszeges aromákat élénk savak kísérik. Cizellált, gazdag, súlyos bor, nem csoda, hogy Szekszárd legjobb kékfrankosává választották nemrég.

A Mészáros Borház képviseletében érkezett Mészáros Péter szintén a kékfrankos sokarcúságát hangsúlyozta. Mint mondta, nagyon szeretik a fajtát, több dűlőbe is telepítették, jelenleg mintegy 15 hektárnyi területről szüretelik. Tapasztalatai szerint a lazább talajú ültetvényekről könnyedebb ízű rozék érkeznek, a kötöttebb talaj adja a nagy bort.  A találkozóra a Bodzási-dűlő kékfrankosait hozta 2009-ből és 2012-ből.

Jó felé haladunk

Maga az ültetvény délnyugati fekvésű, kötött, vörösagyagos terület, ahol elég sok az ásvány. Az idős tőkéken egy-másfél kiló szőlő terem, amit Mészárosék sokáig kint hagynak. Ha eljött az idő, ládákba szüretelnek, a fürtök válogatóasztalra kerülnek. Csak bogyóznak, de nem zúzzák a szőlőt. A szemek egy újabb gépi válogatás után kerülnek tartályba, így biztos, hogy csak ép gyümölccsel dolgozik a pincészet.

„Modern, úszófedeles tartályaink vannak, ugyanúgy tudunk csömöszölni, mint nagyapám idejében, igaz, mi már nem kézi erővel, hanem sűrített levegővel végezzük ezt a munkát” – avat be a technológiába Mészáros Péter. Az almasav is lebomlik a tartályban, majd a bor hordóba kerül. A Bodzási-dűlőben termő kékfrankosból nem csak fajtabor készül, ez adja a Mészáros Borház Bikavérének alapját is.

Abban minden jelenlévő borász egyetért, hogy ha nincs nagy kékfrankos a kezükben, aligha tudnak nagy bikavért készíteni. Márpedig a bikavér nagyon fontos. Szerencsére sikerült visszaállítani kicsit megtépázott presztízsét, így Szekszárd egyik legfontosabb exportcikke. „Ha jók az arányok, a bikavérben nagyon szépen muzsikál a kékfrankos karaktere, a kadarka pedig magabiztosan brácsázik alá” – él szemléletes zenei példával Heimann Zoltán.

„Fantasztikus érzés, hogy egy ilyen hétköznapinak kikiáltott fajta iránt ekkora az érdeklődés” – tekint végig a hallgatóságon Vida Péter, majd siet mindenkit megnyugtatni: számukra a kékfrankos egyáltalán nem hétköznapi. Ő is idős ültetvények termését hozta a találkozóra, mégpedig a Hidaspetre-dűlő 2011-es és 2007-es borát.

Jó felé haladunk

„A Hidaspetre délre, délnyugatra néző lankáin igen jól érzi magát a szőlő. Maga a fürt is csodaszép, gyönyörű, vállas, jó ránézni” – mondja Vida Péter, és látszik, hogy valóban szenvedélyes viszony fűzi ehhez az ültetvényhez. Később azt is megtudjuk tőle, hogy a mustfok nem minden, és az igazán gyakorlott borász inkább a gyümölcsöt figyeli szüretkor, nem a fokolót. „A szőlő mindig a magokra gondol, mert azok az ő gyerekei” – szemlélteti az érés folyamatát a borász. „A mag mindig elárulja, hogy a szőlő milyen állapotban van, megmutatja az érettséget is. Ha a hús kocsonyás, és elválik a magtól, kezdődhet a szüret.”

A mesterkurzus utolsó megszólalója, Vesztergombi Csaba a nagyszülőktől hozta magával a kékfrankos tiszteletét és szeretetét. Egyik legfontosabb termőhelyükön, a Porkoláb-völgyben még a nagypapa telepítette a szőlőt több, mint negyven évvel ezelőtt. Az idős tőkék gazdag, aromadús bort adnak, amelyen nehezen fog az idő.

Jó felé haladunk

A 2003-as Porkoláb-völgyi Kékfrankos még ma is nagyon élvezetes, izgalmas, ritka kincs. Becsülje meg, akinek van még belőle, a pincében már csak hatvan palack maradt, de azt óvják, védik, dédelgetik. „A terméskorlátozás nagyon fontos” – magyarázza Vesztergombi Csaba, s elmondja, hogy általában 8 fürtöt hagynak egy tőkén. A gyümölcs olyan gazdag és édes lesz, hogy csemegeszőlőként is megállná a helyét, a bogyója pedig roppanó és friss. A kékfrankos ropogós savai meggyes, ibolyás ízekkel, intenzív meggyes illattal párosulnak. Meglepő, hogy szüretkor átható meggyes illat terjeng a pincében.

„Sopronnak, Egernek, Villánynak megvannak a maga értékei, és mi is keressük a saját utunkat, de úgy érzem, jófelé haladunk” – zárja be a találkozót Heimann Zoltán, és a másik négy borász bólogat. Úgy tűnik, nagy az egyetértés. Márpedig nincs ennél fontosabb. Mert lehet jó a klíma, a termőhely, a talaj, a szőlő, ha nem jó a hangulat, jó bort készíteni is nehezebb. Ezen a találkozón nem csupán a kékfrankosról tudtunk meg többet. Az is kiderült, hogy a szekszárdi borászok jó csapatjátékosok, akik hisznek abban a borvidékben, amelyért dolgoznak.

Ha értesülni szeretnél a magyar és nemzetközi borvilág híreiről, jelentkezz Primőr hírlevelünkre!

 

 



Minitanfolyam

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!