Út vezet felfelé és lefelé is
Érdekes hírek szőlőfajtákról
2011-01-22 | Tóth AdriennA szőlőfajtákat a bortudomány rendszeresen két csoportra osztja; az úgynevezett világfajták mellett szinte felfoghatatlan az egyes helyi fajták száma és sokszínűsége. Bortermelő országként persze nálunk még van egy harmadik csapat, amelyben a saját, hungarikumainkat tartjuk számon. Következő összefoglalónkban ellátogatunk Új-Zélandra, majd Olaszországba, Dél-Tirolba utazunk, hogy végül egy kicsit nemzetközibb szemszögből vizsgálva elemezzük a sauvignon blanc-t.
Nehezen jutott el az albarino Új-Zélandra
Az albarino nem tartozik a legismertebb szőlőfajták közé még hazájában, Spanyolországban és Portugáliában sem, ahol elsősorban az északi, óceáni éghajlatú vidékeken termesztik. Épp ezért számít újságnak, hogy az aromatikájáról híres fehérszőlőfajtát már Új-Zélandon is telepíteni kezdték.
Doug és Delwyn Bellnek, akik szőlőtermesztéssel foglalkoznak, először körülbelül tíz éve jutott eszébe, hogy néhány egzotikus szőlőfajtával bővítsék kínálatukat. Az ötletek között olyan nevek merültek fel, mint az arneis, a marsanne, a malbec és a viognier, és persze az albarino, amely mellett különösen sok érv szólt, mind szőlészeti, mint marketing szempontból. A Gisbone vidékén szőlészkedő házaspárnak fontos volt, hogy olyan szőlőfajtát válasszanak, amelynek hazája sajátjukhoz hasonló klímával bír. E mellett az is szempont volt, hogy a belőle készített bor kellemes, jellegzetes aromákkal bírjon, és jól passzoljon a különböző tengeri finomságokhoz, amelyek gyakran kerülnek az asztalra errefelé.
A telepítés ötlete még a kilencvenes években merült fel, pont ekkor tiltották be azonban a szőlőtőkék importját Új-Zélandra. Csak utólag derült ki, milyen szerencse is volt ez, hiszen pár évvel ezután hozták nyilvánosságra, hogy az Ausztráliában albarinoként ismert szőlők valójában nem is igazi albarinok. (További információk a témáról ITT ).
A helyzet nem volt könnyű Új-Zélandon, ahhoz, hogy a szigetországban egy új fajtával kezdhessenek foglalkozni a szőlészek, a betelepítés előtt álló növényeknek komoly karantén előírásoknak kellett megfelelni, ha pedig ebben a várakozási időszakban bármilyen betegség felütötte köztük a fejét, a teljes mennyiséget meg kellett semmisíteni.
A majd két évtizedig tartó várakozást követően Bellék 2009-ben telepítették el végül albarino szőlőiket, amelyek az elvárásoknak megfelelően először idén, 2011-ben hoznak majd termést. Az eltelepített nyolcszáz tőkének ebben az évjáratban (ne felejtsük el, hogy odaát féléves csúszásban vannak hozzánk képest) felettébb száraz körülményeket kellett elviselniük, ráadásul Gisborne-ban, az Új-Világ egyéb borvidékeitől eltérően, nem öntöznek. A közel két hónapos nyári aszályt követően most éppen esik az eső, Bellék úgy nyilatkoztak a Vinoportnak, hogy 100mm csapadékot várnak, amely különösen jól jön majd a fiatal növényeknek. Az idei első szüretre a tervek szerint későn kerül majd sor, az albarinot megelőzi majd az összes többi szőlőjük, így a viognier, a chardonnay, az arneis és a malbec is.
A képen is látható, hogy az új-zélandi szőlősgazdák a sorok között különböző növényeket, például mézontófüvet és ternyéket termesztenek annak érdekében, hogy odacsalogassák a ragadozó rovarokat, és így elkerülhetővé váljon a rovatirtószerek használata. A szőlőt a tervek szerint a Coopers Creek Winery vásárolja majd fel, amely prémium borcsaládjába szánja az alapanyagot.
350 éves szőlőtőke Dél-Tirolban
Dél-Tirolban, Bolzano és Marano között félúton, Tesimo település közelében található a Trauttmansdorff Kastély, ahol egy, a tudósok szerint 350 éves szőlőtőke éli még mindig életét. A kastélyba látogatóknak az év egy rövid szakaszában lehetőségük is nyílik a több száz éves tőkéről szüretelt szőlőből készített bor kóstolására.
A szőlőtőke 600 méterrel a tengerszint fölött található, és mára nemcsak természeti tüneménynek, hanem kulturális örökségének is tekinti Dél-Tirol. A tudósok szerint a szőlőmatuzsálem gyökérzete több mint 350 négyzetméternyi területen nyúlik szét. A növény apró fürtöket hoz, közepes méretű, áttetsző bogyókkal.
A kastélynak azonban nem ez a kizárólagos borkülönlegessége, terem itt ugyanis még a versoaln szőlőfajta is, amely egy Val Venostából származó ősi, kis híján kihaló fajta. A hagyományok szerint a versoaln sosem volt általánosan elterjedt, leginkább olyan meredek területekre ültették, amelyeken más szőlők nem maradtak meg. A bor neve is innen származik, amely a helyi dialektusban "kötél által biztosított szőlő"-t jelent, mivel az így a leszüretelt szőlőt kosarakban helyezték, majd kötelek segítségével szállították.
A sauvignon blanc nem a borértők kedvence
A Corkscore.com, internetes borértékelő honlap adatai szerint, bár mindkét szőlőfajta nagy általános népszerűségnek örvend, a sauvignon blanc és a merlot a legkevesebbre értékelt a komolyabb borértők körében. A sauvignon blanc-ról a legtöbben közülük úgy tartják, hogy egy dimenziójú, főleg gyümölcsös jegyeket hordozó bor, így kevésbé lehet izgalmas. Az általánosítás alól kivételnek talán csak a top Marlborough-i tételek számítanak, amelyeket rendre 92-94 pontra tesznek a honlap olvasói.
Persze a pontozásnál érdemes figyelembe venni a magyartól eltérő gyakorlatot, hiszen itt az átlagos sauvignon blanc 84,5 pontot ér, ami náluk 2,6 ponttal az átlag alatt van. Ugyanez az érték nálunk jóval átlag fölöttinek számítana. Ennél már csak egy kevésbé értékelt szőlőfajtát tartanak nyilván a holnapon, a merlot-t, amelynek átlagpontja 80,3.
A két szőlőfajtával kapcsolatos alacsony pontokat tovább árnyalja a tény, hogy ugyancsak ez a két fajta bír az egyik legerősebb szórással a pontozás terén, amelyből a honlap szerkesztői azoknak kialakulatlan megítélésére következtetnek.
Ha értesülni szeretne a magyar és nemzetközi borvilág híreiről, jelentkezzen Primőr hírlevelünkre!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!