Borversenyeken bíráltam
Veszélyes vizeken 2. rész
2010-06-25 | Tóth Adrienn
A borversenyeken szerzett tapasztalatokról szóló cikk első részében arról szó, mennyire lehet egyáltalán objektív egy borbírálat, és hogy mit tesznek meg azért a borversenyek szervezői, hogy ezt elősegítsék. Belekezdtünk abba a témába is, hogy mennyiben helytálló a versenybor fogalma, de arra igazából csak most térünk ki, hogy milyen tulajdonságokkal bír egy éremesélyes tétel.
A cikk első részéhez kattints IDE.
Mi a nyerő?
Bizonyos általánosságok mindenképpen leszögezhetőek. Tekintettel arra, hogy egy ilyen rendszerben általában öt perc jut a bírálatra, hátránynak számít, ha a bornak nincs az első pillanattól tiszta, határozott fellépése. Elég, ha csak harminc másodpercre vagy egy perce van szüksége az adott illatnak ahhoz, hogy kinyíljon, már nem biztos, hogy minden bírálónak feltűnik a változás, vagy, hogy a különböző szempontok szerint sorban pontozó zsűritag visszalép és korrigál, márpedig egy bor illatának elemzésekor nemcsak annak tisztaságáért és minőségéért jár pont, de az intenzitásért is.
Ez az oka annak, hogy bizonyos borvidékek, amelynek borai általában igényelnek némi szellőztetést, hogy teljes szépségükben megmutatkozhassanak, rendszeresen értékükön alul szerepelnek a borversenyeken. Hazai példa lehet erre a Somló, amelynek a szellőztetésen túl, az egyediségét adó mineralitás is kárára lehet. Ezt ugyanis egy, a borvidék jellegzetességeiben járatlan külföldi bíráló félre is értheti. Szerencsére a jelenségre tudunk ellenpéldát mondani, hiszen a Pannon Bormustra legjobb száraz fehérbora Spiegelberg István 2008-as Somlói Furmintja lett az idén.
A tiszta, jó fellépésű illatot követően a kortytól egy borversenyen sem várnak mást, mint bárhol máshol. A szerkezeti elemeknek kerek egészet kell alkotniuk, ha erősen kiérződik az alkohol, vagy ha húz a tannin, valószínű, hogy sokkal rosszabbra értékelik, mint ha azt csak magában kóstolná az ember. Hiszen tíz fajsúlyos, nagytestű, hordós érlelésű cabernet franc-t kóstolva különösen erősen érződik, ha egy-egy bornál ilyen zavaró tényezők bukkannak fel.
Ezeken felül mindig komoly megerősítést ad, ha egy jónak ítélt bort követően, stílusához mérten hosszú utóíz követi. Egy korrekt, reduktív bornál elvárható, hogy a bor primer aromái ne tűnjenek el rögtön nyelés után a torkunkban, míg egy tartalmas, nagytestű tétel esetében sokra értékeljük, ha a lecsengésben a korábbiaknak nem ellentmondó, hanem azt színesítő ízjegyek jelennek meg.
A zsűri teremti a divatot?
Az úgynevezett versenyborokról tehát elmondhatók, hogy technológiailag nem lehet beléjük kötni, és általában jól képviselnek egy bizonyos sablont, ami lehet egy reduktív, erőtől duzzadó sauvignon blanc, egy epresen kedves rozé, egy komoly fahordós érlelésű fehérbor, vagy egy nagy vörös házasítás. De vajon tényleg egy borverseny felelős bizonyos borstílusok előtérbe kerüléséért?
Úgy gondolom, sokkal inkább az adott mezőny összetétele szabja meg, milyen borstílusok kerülnek előtérbe egy borversenyen. Egyáltalán nem logikátlan, hogy a borász legjobb borával indul el, amely általában sorának az a tagja, amely a legérettebb alapanyagból készült, így a legmagasabb alkoholtartalommal, a legnagyobb koncentrációval bír.
Ha a termelők nem tartják elég jónak kékfrankosaikat és kadarkáikat, hogy a nem csekély nevezési díjért beküldjék őket, akkor a zsűri csak a bordeaux-i fajtákból készített prémium borok közül választhat. Egy-két tétel valószínűleg nem hoz majd átütő eredményt, de ha idővel egy bizonyos típussal többen is neveznek, akkor a bírálóknak már lesz miből kiemelni a szebb tételeket.
Amíg a fogyasztók számára a tömény, sűrű borok jelentik a csúcsot, addig a pincészetek is ezeket nevezik a versenyekre. A változás azonban állandó, a korábbi barrique uralom például rég letűnt, ma már elvárt a gyümölcsös aroma és a sav, legyen szó egy komolyabb fehér- vagy vörösborról. A jelenlegi trendekből pedig úgy tűnik, a kilógó, magas alkohol lehet a következő áldozat. Ez a tény azonban nem kell, hogy azt jelentse, ha egy bornak magas az alkoholtartalma, akkor az szükségszerűen rossz, hiszen kóstolhatunk számtalan olyan bort, amelyben a több szerkezeti elem és az aromák intenzitása miatt nem érezhető ki a tüzesség.
Csak a miénk
Érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb az idei VinAgorán is, amikor a mi bizottságunk kapta meg a száraz furmintokat. Miután egy-két, fiatal kora ellenére eloxidált tételt teljes egyetértésben értékeltük az éremhatár alá, egy első komoly száraz furmint megosztotta a csapatot. A hét fős bizottságban négyen voltak külföldiek, ők először meghökkentek attól a bortól, amely fehérbor létére testben, alkoholban és savakban is sok volt, nem is beszélve a hordós érlelés aromáiról. Külön cikket érdemel egyébként a kérdés, hogy fog-e, és ha igen merre változni ez a furmint stílus. Azonban az tény, hogy ma az ilyen paraméterekkel készülő furmintok számítanak az élvonalnak.
A hál’ Istennek nem rövid furmint sor további részéhez néhány tétel után azonban hamar adaptálódtak a nemzetközi ítészek is, így összességében négy aranyérmet sikerült kiosztanunk a fajta borai között, annyit, mint azt megelőzően a két nap alatt összesen.
Ezt követően a negyedik napon a Champion választással folytatódott tovább a történet. Az öt legjobban szereplő fehérbor közül az első három volt száraz, a másik kettőben nem kevés maradék cukor érződött. Az erre a napra összevont, legalább tizennyolc tagú bizottságon belül azonban csak hárman adtuk le szavazatunkat a harmadik borra, amely felismerhetően furmint volt, a többiek egy kevésbé bonyolult, tiszta, kiegyensúlyozott késői szüretelésű tétel mellett voksoltak.
És bár én sokáig hőzöngtem még magamban az eredmény ellen, azt kell mondanom, mégsem volt rossz ez a döntés, hiszen ellenpéldaként szolgál arra, a gyakran felhozott előítéletre, amely szerint egy ilyen nagy mintaszámú megmérettetésen feltétlenül a legnagyobb testű, legmagasabb koncentrációjú induló kerekedik felül.
A borversenyek eredményeit tehát azért érdemes figyelemmel követni, mert legyen bár szó a legkomolyabb vörösborokról vagy egy diszkrétebb rozéról, valószínűleg a maga stílusában egy kiemelkedő tétellel van dolgunk, amely bármilyen marketingtevékenységtől függetlenül, saját pillanatnyi erényeivel maga mellé tudott állítani egy kritikus csoportot. A végső ítélet persze úgyis a fogyasztóké, akik a palack megvásárlása után dönthetnek arról, beváltották-e ígéreteiket a palackokon megjelenő körmatricák és az újságokban publikált eredménylisták.
Ha értesülni szeretne a magyar és nemzetközi borvilág híreiről, jelentkezzen Primőr hírlevelünkre!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!