A Soproni borvidék története 2.

A nagy sztorizás folytatódik

2008-07-30 | Vizi Csenge

Kékfrankos, francia megszállás, Buschenschank. Így épült fel előző cikkünk a Soproni borvidék történetéről. Akkor maradt még egy s más a tarsolyunkban, ami talán segít egy kicsit jobban meglátni ezt a régiót, és ha egyszer vagy legközelebb odautazunk, akkor már az a bizonyos megelégedettség járja át a testünket-lelkünket, amit akkor érez az ember, amikor számára „ismerős” helyre érkezett. Lássuk hát mit mesélt még nekünk Krisch András!

Legutóbb a Buschenschankkal zártuk a sort, ami egy hagyomány Sopronban. A bor „házi” eladásának hagyománya. Arról azonban nem esett szó, hogy kik is azok, akik e nemes italokat elkészítették és árulták a Soproni borvidéken, de legfőképp a városban.

Poncichter (németesen Ponzichter). Így hívták és sokszor hívják még ma is a soproni szőlősgazdákat. „A szó maga a német Bohnenzüchter (babtermelő) kifejezésből ered.”- folytatja tudástágító mondandóját András. „Na, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, hisz ez a szó nem gúnynévként ragadt rá a szőlősgazdákra, hanem kissé viccesen utalt tevékenységükre, vagyis arra, hogy a tőkék között babot termesztettek. Ennek kettős jelentősége is volt: egyrészt a bab gyökerében nitrogéngyűjtő baktériumok élnek, ami nem csak a babnak, hanem a szőlőnek is hasznos, hiszen így sok mikroelemhez jut mindkét növény, másrészt a bab felszíni hajtása növeli az élő vagy zöld trágyának nevezett „felületet”. Azonban nem csak babot ültettek ily megfontolásból, hanem paradicsomot illetve burgonyát is.
Ami miatt nagy jelentősége volt még a babtermelésnek, az az, hogy ez után nem kellett adót fizetni és a poncichterek a mindennapi kemény munkához egy kalóriadús alapanyaghoz jutottak."

A poncichter szó a 19-20. századforduló környékén jelent meg. Exportálták is e nevet, hiszen Kőszegen is találkozhatunk vele. Minderre akkor került sor, amikor a filoxéra vész idején a megcsappant kőszegi borok pótlására soproni borok kerültek oda, ekkor kezdték el használni a kőszegi szőlőgazdák magukra is a poncichter kifejezést.

„A 16-17. században a soproni bor nagy minőséget tudott felmutatni. Legfőképp Sziléziába és a cseh területeken terítették a borokat. Keresettségüket mi sem mutatja jobban, minthogy a kereskedők szinte elkapkodták, hihetetlen gyorsasággal felvásárolták az adott évben kapható nedűket. Hatalmas szekérkaravánokkal érkeztek, idefelé vásznat hoztak a hordóikban, míg visszafelé borral töltötték meg azokat. Tudniuk kellett valamit ezeknek a boroknak, ha képesek voltak több száz kilométert utazni értük a kereskedők!”- mosolyog András.

Aztán Szilézia elveszik, 1748-ban Poroszországhoz csatolják. Ezzel együtt eltűnik egyik legnagyobb felvevő piacunk is, bár helyét átveszi Ausztria, az egész városra nézve értékesítési válságot hozott az új helyzet. Több gazda felhagy a bortermeléssel. A bor szűkülő piaca miatt a szőlőültetvények, vagyis az ingatlanok ára is rohamos esést mutat ebben az időben. Nem egy esetben előfordult az is, hogy egyszerűen fogták magukat a tulajdonosok és kiirtották a szőlőt, felszántották, és helyette szántógazdálkodásba fogtak.

„Azért a rosszba mindig vegyül egy kis jó is!” – folytatja a történész. „Mivel lementek az árak, így kinyíltak ajtók a szegényebbek előtt is. Lehetőségük adódott a kis megtakarított pénzüket földbe fektetni. Ennek az időszaknak egyik szülötte a Wirtschaftsbürgerek -gazdapolgárok rétege. Ők a soproni szőlősgazdák, a poncichterek gazdagabb tagjai, akik komoly tiszteletnek és elismertségnek örvendtek a városban, egészen a németek 1946-os kitelepítéséig. Ők rendelkeztek polgárjoggal, és egy idő után arra a szintre jutnak, hogy ők képviselik majd a polgári középréteget. Saját házat tulajdonoltak, és a szőlőművelés mellett szántógazdálkodással is foglalkoztak. Ami a legfontosabb, hogy mindezekhez a megfelelő felszereltséggel is rendelkeztek.”

A szőlőművelőket, vagyis a poncichtereket három réteg alkotta, melynek csúcsán a Wirtschaftsbürgerek álltak. Érdekesség, hogy nekik az idők során még külön viseletük is kialakult: asztrigán sapka, kék kötény, fekete mellény és fehér ing alkotta öltözéküket. Őket a Weingärtnerek (szőlősök) követték, majd a sort a Tagslöhnerek (napszámosok) zárták. A napszámosoknak nem biztosított megélhetést saját szőlőjük, ezért más gazdák birtokain dolgoztak. Ez utóbbi réteg nem rendelkezett polgárjoggal, hiszen ahhoz szükséges volt, hogy „szőlővel vagy bármilyen más ingatlannal rendelkezzen az illető, meghatározott mennyiségű vagyonnal bírjon és házasnak kellett lennie.
Ha csupán ez utóbbi gátolja jogainak megszerzésében, akkor engedményt kapott, de így is esküben meg kellett fogadnia, hogy egy éven belül megnősül. A polgárjogot nem családra, hanem személyre szólóan adták, ami azt jelentette, hogy az illető családjának férfi örökösei nem örökölték meg e címet, hanem felnőve nekik is eleget kellett tenni a feltételeknek, le kellett tennie az esküt is újra. A polgári státusszal együtt kötelezettségeik is voltak a város felé: adót kellett fizetniük, falakon őrséget kellett állniuk, stb.”

Végül essék szó ama híres nedűről, mely nélkül nem jöhetett volna létre e vidék híre és nem terjedhetett volna szerte-szét a nagyvilágban: a bor és annak privilégiuma! „Bármilyen meglepő, Sopron város falai közé idegen borokat nem lehetett behozni. A Tűztoronyban folyamatos szolgálatot teljesített egy-egy őrszem, akinek hármas feladata volt: egyrészt a tűzeseteket kellett figyelnie és riadóztatni, ha valahol láng ütötte volna fel fejét, másrészről jeleznie kellett, ha egy előkelőség közeledett a város felé, harmadrészt riadóztatta az őrséget, ha idegen bort látott közeledni a város felé. Ez utóbbi már nem jöhetett át a kapun.”

Ezt a törvényt egyébként Zsigmond király adta ki, azonban ha egy nagytekintélyű úr szeretett volna idegen bort iszogatni a városban, annak akarata előtt időnként meghajlott a városi tanács. Kivételes helyzetnek számított az is, ha egy-egy évben rossz vagy nem elegendő volt a termés, ilyenkor sokszor a tanács maga hozatott Sopronba „vidéki bort”.

„Kiskapuk is voltak, amit ki is használtak az érintettek. Így a győri püspök is megtette nem egyszer, hogy élt lehetőségeivel, és saját fogyasztásra behozatott bort, ennek mennyiségét soha senki nem szabályozta. ” – fejezte be történelem óráját András.

Hogy mi történt azóta a Soproni borvidéken? Túlélt két világháborút, bár a II. világháború után, a kitelepítésekkor több mint 7000 németnek kellett elhagynia hazáját a Magyar Kormány kitelepítési rendelete alapján. A kitelepített családok nagy része több évszázados szőlőművelési hagyományokkal rendelkezett, míg ez nem volt elmondható a betelepített magyar családokról. Itt tehát történt egy megtorpanás a pincék termelékenységében, azonban mint ahogy a filoxéra vészt vagy a fő exportterületeket elvesztését túlélte e vidék, úgy a nagy csaták után is újra életet leheltek bele az égiek, és mostanában virul, és egyre nővekvő jelentőséggel bír a hazai szőlészetben.

Ha másért nem, legalább azért érdemes elmenni Sopronba, hogy felfedezzük a történelem egyes pontjait, képzeletben mi is átéljük a csatákat, egy-egy kapualjban rábukkanjunk a Buschenschank jelképeire, nagyokat sétáljunk a környéken, gyönyörködve e különleges tájegységben, szemlélve a szőlőtőkék végeláthatatlan sorát, vagy ha épp úgy tartja kedvünk, üljünk be egy pincébe és kóstoljunk a híres kékfrankosból, hogy aztán ne csak a látványt, hanem az ízeket is magunkkal vihessük!

Ha érdekelnek további írásaink a témában, jelentkezz Téma hírlevelünkre!

Címkék

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!