A Soproni borvidék története

A nagy sztorizás

2008-07-28 | Vizi Csenge

Történetünk egy soproni vacsorán kezdődött. Többen ültük körbe az asztalt, az egyik székben ült Krisch András történész, Sopron város főlevéltárosa. Doktoriját az 1809-es francia megszállásról írja, ami nekünk épp kapóra jött, hiszen e város lakosainak életében volt idő, amikor kénytelenek voltak „odaadóan” etetni, elszállásolni, no és itatni a francia honból érkező katonákat. Történetek sokasága kapcsolódik ehhez az időszakhoz. Hogy ezeknek csak a fele igaz? Sebaj, hiszen a fogalmak, melyek a történelem során kialakultak és végül rögzültek a tudatban, tisztázást nyernek és segítenek jobban megérteni a helyi szőlőkultúra irányvonalát.

Ha valaki szereti a bort, annak arra a kérdésre, hogy mi jut elsőre eszébe Sopronról, nagy valószínűséggel a kékfrankos lenne az első szava. A miénk is ez volt. Honnan és mikortól ismert e szó?
„A legenda szerint a kékfrankos neve 1809 óta ismeretes a városban. Ekkor ugyanis a napóleoni francia hadsereg megszállta a Rába vonaláig Magyarországot, így Sopron városát is.” – kezdi a mesélést András. Mivel is lehetne az elcsigázott, hatalmas csatában elerőtlenedett testet felfrissíteni? „Előszeretettel fogyasztották a helyi borokat, melyekért becsületes katonaemberként fizettek is. Kétféle (papír)pénzük volt: egy kevésbé értékes piros és egy jóval többet érő kék. A soproni boros gazdának helyén volt az esze, csakis kék bankót fogadott el. De ez természetesen csak legenda!”

Azt már mi is tudtuk, hogy ez nem igaz, hiszen egy soproni kiruccanásra felkészül az ember, de kevés helyen szól a fáma arról, hogy vajon miért találtatott ez a történet hamisnak.
„Az első városi feljegyzések a kékfrankosról csak 1905-ből származnak. Ebben az évben Sopronban egy mezőgazdasági vásárt tartottak, ahol borversenyt is rendeztek. Trackl Mihály és Klausz Lajos neve vált itt ismerté, ők ugyanis kékfrankosukkal elvitték a legszebben csillogót, vagyis az aranyérmet. A történet egyébiránt azért sem igaz, mert Napóleon idején nem volt Franciaországban papírpénz forgalomban. A tömegfogyasztást pedig a 19. század elején a fehérborok jelentették. Ezek – a furmint és a sárgamuskotály – azonban azóta el is tűntek.”

Kiderült, többen is vannak olyanok, akik most azon fáradoznak, hogy a filoxéra vészben letűnt fehéreket újratelepítsék, közéjük tartozik a Jandl és a Ráspi Pincészet. Ezeket a fehéreket a 16. és 17. században nagy számban értékesítették Sziléziában, a mai Csehország területén és a Szerémségben is egészen az osztrák örökösödési háborúig, amikor is Szilézia elveszett (1748) és a soproni borok élete leáldozó ágba került. No, nem sokáig. Először azonban térjünk vissza még kicsit a franciákhoz!

„A francia megszállásról bizony nagyon sok történet kering a köztudatban, azonban nagy valószínűséggel ezek sem igazak, ahogyan a kékfrankos eredetéről szóló történet sem, hiszen ezek mind csak körülbelül 100 évvel később bukkantak elő a történetírásban.”- folytatja a mesélést András.

„A gallok mindig is szerették a bort (nézzük csak meg, milyen messzire nyúlik vissza a szőlő- és bortermelés hagyománya náluk), talán túlságosan is. Pontosan meg volt szabva, hogy a soproniaknak mit kellett adniuk a lakásaikban elszállásolt katonáknak, eszerint: minden francia katonának reggelire 1 pohár pálinkát vagy fél meszely (1 meszely = kb. 4 dl) bort, ebédre levest, fél font (1 soproni font = 55 dkg) marhahúst és főzeléket, vagy helyette tésztát egy meszely borral, vacsorára levest és főzeléket, vagy utóbbi helyett fél font marhahúst és egy meszely bort, egész napra pedig másfél font kenyeret voltak kénytelenek „odaajándékozni” az egyenruhásoknak.

Az asztalon tehát mindig volt bor, de a katonáknak ennyi nem volt elég! Eljártak a közeli kocsmákba is inni, ahol aztán elérték azt a kritikus értéken, mi után az ember már nehezen kontrollálja önmagát, így gyakoriak voltak a randalírozások a városban. Ennek véget akartak vetni, ami azt eredményezte, hogy Billet ezredes, a soproni tárparancsnok rendeletet adott ki, miszerint a katonáknak kilenc óra után már nem lehetett bort felszolgálni, míg a tisztek azért tizenegy óráig tölthették magukba a nedűt. Ennek ellenére a kocsmárosok ugyanúgy mérték „fűnek-fának” a bort, hiszen nekik ez üzlet volt, talán picit óvatosabban nyitották meg a csapokat az egyenruhás urak előtt…”

Hogy lássuk, mivel jár a részegség a megszállás alatt, íme egy fabula: történt egyszer, hogy két, már igencsak ittas (más helyeken részegnek titulált) francia katona úgy döntött, hogy még egy kicsivel tesznek a szalmakazalra, így elindultak a szőlő felé. Itt aztán elkaptak egy gazdát, rángatták, és franciául azt kiabálták, hogy „Vin! Vin!”(Bort! Bort!), míg azonban derék sopronink gyenge francia nyelvtudását felhasználva (hisz csak németül tudott), Bécs felé kezdett mutogatni: „Wien! Wien!” – válaszolva. Ezt persze a „derék” harcosok nem értették, eszük ágában sem volt a gazdát bor nélkül elengedni. Így hát a szomszédok siettek a szőlősgazda segítségére. A katonák pedig egy cella ablakából kémlelhették tovább, vajon hogyan is zajlik magyar honban a szüret.

Talán érdekes lehet, hogy a franciák – a magyarokról, osztrákokról és németekről nem is beszélve – honnan tudták, melyik portába érdemes betérniük, ahol kedvükre való vöröset vagy fehérek ihatnak.

Buschenschank. Hogy mi is ez? Soproni jellegzetesség, több évszázados hagyományokkal. Talán már többen hallották ezt a nevet, de nem nagyon tudtak társítani hozzá semmit. Nos, hulljon le a lepel: „A borosgazda a saját borát, a saját házánál, meghatározott időszakban, jellemzően évente egy-két alkalommal, két-három héten át kimérhette. Ekkor általában kedvezőbb adózási feltételek mellett adagolhatta a nedűt. Jó üzlet volt, hiszen így háznál el tudta adni borát, nem kellett kocsmába vagy borozóba vinnie. Azonban 1946-ban megszűnt a rendszer és ilyen kedvezményes bor azóta már nem kapható a városban. Tegyük hozzá, hogy Ausztriában még a mai napig is létezik, és tökéletesen működik ez a rendszer.

A kimérésben a családtagok dolgoztak. A vendégeket az egyik kiürített szobába fogadták, ahová padokat, és asztalokat raktak. Jó időben az udvaron ihattak a betérők. Azt, hogy melyik háznál milyen bor kapható, egy trükkös jelrendszerrel hozták a vásárlók tudtára: a ház bejárata fölé kiakasztottak néhány fenyőágat (Busch = bokor, köteg), amelyhez hozzátűztek egy fehérszalagot (mely a fehérbort jelképezte), vagy egy vörös szalagot (ami a vörösborra utalt), illetve volt, hogy mindkettő kint függőt. Ha még palack is lógott e kompozícióban, akkor üveges kimérésre is számíthatott a leendő fogyasztó. Az sem volt ritka, hogy egy-egy kereszt is feltűnt a fenyőágak között, akkor az óbor sem hiányzott a gazda kollekciójából.”

Már megtudhattuk, milyen mesék és hagyományok kapcsolódnak a borhoz, azonban a boros gazdákról, vagyis a Poncichterekről még nem esett szó, ahogyan a borok exportjáról sem a Soproni borvidék története során. Ez egy későbbi cikkünkből fog kiderülni!

Ha érdekelnek további írásaink a témában, jelentkezz Téma hírlevelünkre!

Címkék

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!