Követ dobtunk az állóvízbe
Dr. Fiáth Attila összegzi a TOP 100 magyar bor kóstoló tanulságait
2017-11-07 | Vancsik Ivett
Egyedi karakter, fajtajelleg, terroirhűség és megkérdőjelezhetetlen minőség: a magyar boroknak ezt kell tudniuk ahhoz, hogy a legjobbak közé kerülhessenek. Dr. Fiáth Attila, a TOP 100 magyar bor zsűrijének elnöke összegezte a kóstoló tapasztalatait.
A kóstolás során rendkívül nagy merítéssel dolgozhattunk: egyrészt sok versenygyőztes bort sikerült összegyűjteni a bírálatra, másrészt szép számmal kerültek a sorba olyan borok is, amelyeket a szakma elismert képviselői ajánlottak a megmérettetésre. A jövőben mindenképp cél lesz az ajánlott tételek körének további bővítése, hiszen így azok a borok is megmutathatják magukat, amelyek nem tipikus „versenyborok”, de egyedi karakterükkel meggyőzhetik a zsűrit. Fontosnak tartom azt is, hogy a szakmából minél többen vegyenek aktívan részt a borok ajánlásában.
A bírálat rendjének gyökeres átalakításával nem titkolt célom volt túllépni a borversenyeken megszokott, ám véleményem szerint alapos reformra szoruló zsűrizési megközelítésen. A hazai borversenyeken ugyanis sok esetben olyan borstílusokat jutalmaznak magas pontszámokkal a bírák, amelyek a változó fogyasztói ízléssel nem tartanak lépést, így pedig ezen borok piacképességét illetően torz visszajelzést adnak. Ezzel együtt meg kell mondjam, az ajánlott boroktól jobb teljesítményt vártam: az idei évben még ezek a tételek nem hoztak igazi áttörést. Ennek ugyanakkor üzenetértéke is van: mégpedig az, hogy mindenkinek össze kell szednie magát. A feltörekvő pincészeteknél nem elég a lendület, a fiatalos ambíció – ha trónfosztásra készülnek, többet kell mutatniuk, nem csupán egy-egy kiugró tételben, hanem következetesen. Másrészről a „nagy öregek” pozíciója sem bebetonozott, egyetlen borász sem kényelmesedhet el, a minőség folyamatos növelése elengedhetetlen.
A százas lista exkluzív, ami azt is jelenti, hogy a zsűrizésre került borok közül 186 tétel nem tudott ebbe a körbe bekerülni. Az idei évben először 9 kategóriában is kihirdettük az öt legjobbnak ítélt bort – meggyőződésem ugyanis, hogy azok a borstílusok, amelyek jellegüknél fogva nem a csúcsborra vannak kihegyezve, a saját kategóriájukon belül megérdemlik az elismerést. Nem mehetek el szó nélkül azonban amellett, hogy bizonyos stílusoknak igenis a TOP 100-on belül lenne a helyük – gondolok itt a pezsgőkre. A pezsgőkészítés ugyanis művészet, amit az eredmények alapján bizony még tanulni kell.
Mindenképp örvendetes hír, hogy a korábbi borversenyeken tapasztaltakhoz képest drasztikusan csökkent a hibás tételek aránya. Ami esetleg megosztóvá tett egy-egy bort, az nem borhiba volt, hanem a bor olyan tulajdonsága, amivel a borász nem tudott mit kezdeni. Tipikus példa erre a vulkanikus borok köre: ezek esetében a borász ugyanis a tűzzel játszik, hiszen ugyanazon termelő két bora közül az egyik végezhet az élen, míg a másikat ki kell zárni… Ez a dűlős tételekre is igaz, mert ezek még extrémebb körülmények között születnek, a kockázat is nagyobb - lehet kiemelkedő a bor, de okozhat keserű csalódást is.
Sok esetben a borász azt gondolja, hogy a jó területről automatikusan nagy bor jön le, de minden esetben kell az értő kéz is!
Hosszú távon az a cél, hogy a TOP 100 listán szereplő borok visszatükrözzék a magyar bor értékpiramisát: azaz a lista élén a tokaji aszú kell, hogy álljon, közvetlenül alatta pedig a dűlőszelektált borok. Az idei kóstolón vitán felül az aszúk taroltak: a lista felső harmadában szereplő borok több mint felét a tokaji aszúk teszik ki, és ez így van rendjén.
Az értékpiramis kézzelfogható útmutatást jelent és egyértelműen kimondja: a dűlős bor az adott borvidék csúcsbora. Ezt minden borvidéknek komolyan kell vennie. Ahol a dűlőszelekciónak hagyománya van és tudatosan készítenek ilyen borokat, ott meg is van az eredménye – Tokaj ebben is az élen jár.
A vakkóstolón egy jó bor mindig elárulja magát.
Az aromás szőlőfajtákból készült boroknál a fajtajelleget keressük, míg egy neutrális fajtának elsősorban a terroir-ról kell szólnia. A borokat kóstolva egyértelművé vált, hogy Magyarországon a fehér borok esetében nem érdemes a nemzetközi fajtákra helyezni a hangsúlyt: chardonnay-ból, pinot gris-ből, sauvignion blanc-ból épp elég van a világban, ezeknek a boroknak már megvannak a mértékadó termőhelyei és termelői. Versenybe szállni a hazai fajtákkal érdemes – erre alkalmas a furmint, az olaszrizling, a juhfark, de akár az Irsai vagy a cserszegi is. A vörösboroknál árnyaltabb a kép: itt is üdvözlendő, ha a kékfrankosok és a kadarkák előtérbe kerülnek, a nemzetközi fajták pedig fűszerezik ezeket - kivéve, ha valami bizonyítottan jól működik, így például a cabernet franc Villányban.
Sajnos a borkészítési koncepció terén még tapasztalunk hiányosságokat: sok volt a technológiailag hibátlan, ám jellegtelen bor. Nem kell, hogy én, mint bíráló egyetértsek a borász elgondolásával, amely mentén a bort elkészítette: de ha a borban nem érezzük azt, hogy milyen céllal készült, mely termőhelyről, és hogy mit akart általa elmondani a borász, akkor bizony gond van. Ha a borász biztonsági játékot játszik, az egyértelműen a karakter rovására megy. A hibamentes, de unalmas boroknak nincs helyük a legjobb száz között, míg egy Irsaiból készült fajtajelleges, karakteres bor bizony joggal szerepel a listán.
Kellemesen meglepetés volt, hogy általánosságban milyen mértékben finomult a hordóhasználat. Villány, Szekszárd, Eger is óvatosabban nyúl a hordóhoz, ami azért is fontos, mert a hordó uniformizál, elfedi a terroirt. A visszafogott hordóhasználat rákényszeríti a borászt, hogy többet foglalkozzon a szőlő és a bor minőségével.
Vannak tehát előremutató változások, ám ezek sokszor inkább egyediek, nem állnak még össze tendenciává, így elmarad az áttörés. A társterületeken – gasztronómiában, a sör- és kávékultúrában - lényegesen látványosabb a fejlődés, a bor pedig még lemaradóban van. A hazai bortermelők számára a jelenlegi helyzet egyfajta kegyelmi állapot; itt Magyarországon a piac törvényeit kevésbé érezzük, sikeresen zárkózunk be, isszuk a magyar borokat és türelmesek vagyunk. A fogyasztókat mindeközben rengeteg impulzus éri és előbb-utóbb észre fogják venni az egy helyben toporgást. Egyre több áruházlánc, kereskedő hoz be külföldi bort, mert van rá igény és kereslet. Ez a folyamat fel fog gyorsulni, versenytársat kap a magyar bor és ez fájdalmas lesz. A megújulás szükségessége nem lehet kérdés, ám okosan kell csinálni – nem hype-okat, divathullámokat meglovagolva, hanem az általános minőség átgondolt, tudatos és szisztematikus fejlesztésével.
Fotó: Móricz-Sabján Simon
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!