Rozévilág Magyarországon
Pillantás egy rózsaszín világba
2014-07-31 | Mészáros Gabriella
Jön a nyár, jön a könnyed, üde, gyümölcsös finomságok ideje. Eddig ez nagyjából így működött idehaza, de az utóbbi néhány évben más irányt vett a történet. Ma már nem csak a nyári hőségben hűsíti magát rozéval a magyar. Sok borvidéken nagyságrendet lépett előre a rozétermelés. S hogy mi lehet e mögött a jelenség mögött? Véleményem szerint sajnos sokkal inkább a pénzügyi háttér, mint bármi egyéb.
Anélkül, hogy ünneprontó akarnék lenni, kénytelen vagyok leszögezni: véleményem szerint kicsit már sok a rozéból. Kiváltképp azért gondolom ezt, mert mindkét oldal – fogyasztó és termelő – egyaránt bajban van. Legalábbis egy része a hazai rozékészítésnek és -fogyasztásnak egész biztosan efféle kérdésekkel függ össze. Mit tud megvenni a borissza, és ennek megfelelően mit tud eladni a hazai termelő? Nem kellene erről beszélni? Talán érdemes körüljárni kissé a miérteket.
Ha körülnézünk a világ rozépiacán, egészen különféle indíttatásból készülő rozékkal találkozunk. Stílusban igencsak elkülönül egymástól számos termőhely szőlőfajta, technológia, érlelési mód, stílus, érlelhetőség és fogyasztási szokások tekintetében is. A hazai ízlésnek manapság leginkább megfelelő rozé kimondottan halvány, leginkább rózsaszínes, zöme kékfrankosból készül, egyszerű a szerkezete, gyümölcsös, jó savakkal, túl sokszor felejthető beltartalommal.
Maradék cukor kizárt, hordós érlelés kizárt, héjon tartás kizárt. Legalábbis a hazai borfogyasztók zöme úgy gondolja, csak az lehet jó rozé, mely az előbbiekben felsorolt kívánalmaknak megfelel. A kereskedők kínosan menekülnek minden palack rozétól, ami betöltötte egyéves korát, ha él, ha nem él. Nem szerencsés hozzáállás.
A világ más tájain másféle rozék fogynak. Hogy ne szaladjunk el mindjárt Európából, nézzünk körül kissé itt a közelben. Rozéban az egyik leginkább nagyhatalomnak számító termelő nem más, mint Franciaország. Ha megnézzük, hogy hol milyen rozéborok készülnek, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy valamiféle hiányosságot próbálnak erényként feltüntetve előre menekülni.
Ha a hűvösebb Loire mentét nézzük, nem véletlen, hogy az itt rekedt kék szőlőkből – leszámítva a cabernet franc-t – zömmel rozé és crémant alapanyaga készül. Komoly vörösbor ezen a tájon nemigen születik, hacsak az egyre szaporodó pinot noir ültetvényeket nem vesszük számításba. Ahol viszont életképesen megterem a pinot noir, ott vörösbor készül belőle.
A déli, dél-rhône-i, languedoc-i vagy éppen provence-i területek sajátos klimatikus adottságuknál fogva ugyan tudnak nagytestű és koncentrált vörösborokat adni, viszont a könnyedebb karaktert fehér fajtáikból nemigen várhatják el. Marad tehát a köztes megoldás, kék szőlőikből készíteni meleg nyári estékre szolgáló italokat.
Ezek alapanyaga leggyakrabban a csekély tannintartalmú grenache, mellette syrah, cinsault, carignan. A boroknak errefelé sokkal magasabb az alkoholtartalma, rendszerint van egy rövidebb, maximum 1-2 napos héjon áztatás is, nem ritkán érlelik hordóban, és időnként még maradék cukor is van bennük. A cél: az egyensúly.
A borok érlelhetők, eltarthatók, borszerűek, nem ritkán emlékezetesek is. A Rhône túloldala ugyanakkor egy, a miénkhez hasonló karakterű rozé világa. Provence persze szintén elég meleg, ha lehet, itt még inkább elkerülendő a nehézkesség. Savakban persze nem dúskálnak ezek a rozék sem, cserébe itt nem divat a hosszabb héjon tartás, a borok színe a leghalványabb lazac vagy hagymahéj felé megy el.
Jól behűtve kínálva is kissé lustának hatnak – viszont kimondottan jól tudnak esni a nyári fürdőzés után. Ezeknek a boroknak a zöme helyben elkel, és valljuk be, java részük valóban nem azt a kategóriát jelenti, amit érdemes lenne akár száz kilométerre is elutaztatni.
Komolyabb mennyiség készül rozéból az Ibériai-félsziget és Itália lankáinak terméséről is, de akár az utóbbi mondjuk lambruscóként megjelenő változatát, akár a legjobb spanyolnak mondott Rueda tételeit kóstolgatjuk, mediterrán élet- és borérzés lesz úrrá rajtunk. A magyar száj és a magyar ízlelőbimbók nem ezért a stílusért kiáltanak.
Ha rozé, akkor feltétlen meg kell említenünk a portugál nagyágyút, a Mateus rozéit is. Nagyágyú, legalábbis marketinges értelemben, ugyanis kevés bor vetekedhet ily csekély érzékszervi izgalmak mellett ekkor ismertséggel. Hiába, a természetet nem lehet átverni.
A Vinho Verde vidéke éles, de nem tartós és semmiképp nem kívánatos savakat tud adni, amit némi cukorral célszerű ellensúlyozni. Ennek eredménye pedig nem más, mint egy lendületesnek tűnő, ám kis koncentrációjú, a cukortól a bor hátsó fele felé billenő, szerény ízvilágú bor.
E kis európai körképet követően nézzünk körül saját házunk táján is. Az utóbbi néhány évben nem kizárólag a rozé mennyiségi megugrásának, de számos komoly nemzetközi elismerésnek is tanúi lehettünk. Ez annyit jelent, hogy valóban sok és mások számára is értékes rozé készül idehaza. A legsikeresebbek a sokak által csak „rozékirályként” emlegetett Dúzsi Tamás és több Duna borrégióból származó pincészet – Gál, Fritmann, Font pincék, Koch Csaba –, ami kimondottan örömteli. De hozott haza sok díjat a szekszárdi Mészáros Pince, a villányiak között is komoly előrelépés történt. Ez jó.
Harmadik éve szervezik a szekszárdi gazdák a fuxliválogatót majd a bemutatót Budapesten. Az első évben csak hat termelő, majd kilenc, idén már tizenhárom kínálta a hazai borstílushoz sokkal jobban illő sillerét. Ez is jó. Annál is inkább, mivel a Kárpát-medence kílmája – talán az elmúlt tíz évet leszámítva – nem igazán volt mondható alkalmasnak minden évjáratban komoly színanyaggal megáldott kék szőlők szüretelésére.
Abszolút életszerű volt tehát, hogy a sillerboroknak komoly divatja volt, hiszen nem is olyan régen, még az 1940-es évek vége felé 55 ezer hektár kadarkánk volt. (Csupán a rend kedvéért: jelenleg kb. 60 ezer hektár a hazai teljes termőterület az összes szőlőfajtával.) Ennek a komoly mennyiségnek a java része gyengébb évjáratokban sillerként kelt el, ami a táj klimatikus adottságainak megfelelően abszolút természetes válasz és reakció volt a borászok részéről.
Valójában nem is ezzel van a baj, hiszen ha valaki valamit komolyan vesz, készül rá, és tudatosan kerülnek borok palackba, az önmagában egyfajta minőségi garanciát jelent.
Viszont ha napjaink rozétengerén evezgetünk, nem találjuk ezt a fajta racionális lehetőséget a rozék elszaporodása oldalán.
Amit a hazai rozéfronton aggodalomra okot adónak tartok, az sokkal inkább az, hogy ebben a meglehetősen komoly hazai rozétengerben a ritka szép darabok mellett egyre több a jellegtelen, silány, semmitmondó bor, melyek elkészítésénél a gyorsan forgó cash-flownak sokkal nagyobb a jelentősége, mint egyéb ésszerű megfontolásoknak.
Sajnálom azt a sok szép területet, amelyek komoly vörösborok alapanyagát lennének képesek teremni, de helyette csupán pénzügyi kényszer miatt a legegyszerűbb megoldást kénytelen választani a termelő. Ugyanakkor sajnálom a fogyasztót is, amikor kedvenc vörösbortermelőjétől nem telik másra, „csak” a rozéjára. Újra hangsúlyozom, hogy nem tartom a rozét másodrendű állampolgárnak a borok világában. De ha az arányok kényszerűségből rossz irányba tolódnak el, az hosszú távon biztosan nem válik előnyünkre.
Viszont most, hogy így rozéba mélyedtem, jött egy másik gondolat. Lehet, hogy a magyarok azért isznak újabban annyi rozét, mert nem szeretik a savakat? Úgy lehet könnyű, tanninmentes bort kortyolgatni, hogy barátságos kék szőlők szelíd savaira építkezünk? A választ persze nem tudom, viszont máris jobb kedvre derültem. Mondjuk, hogy így van, és nincs is semmi baj a rozéval!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!