Törökország és a bor
Ne csak a szőnyegekre figyeljünk!
2008-08-01 | Tóth Adrienn
Több olyan országot ismerünk, amelynek ókori kultúrája híres volt borkészítési hagyományairól, ma mégsem tartjuk számon a vezető borhatalmak között, nem látjuk borait a szaküzletek polcain, és nem ismerjük hagyományos szőlőfajtáinak nevét sem. És bár Görögország lassan kikecmeregni látszik ebből a gödörből, Törökországról még mindig ritkán hallani borvonatkozásban, úgyhogy a nagy nyaralószezon kellős közepén épp itt az ideje, hogy foglalkozzunk egy kicsit vele.
Az ország egyébként nem kis területen foglalkozik szőlészettel: 570 000 hektárt fed ugyanis ez a gyümölcs, amely komoly potenciált jelent, ha úgy nézzük, hogy hazánkban ugyanez a szám 86 000, Ausztriában mindössze 48 000, de még Olasz- és Franciaországban sem éri el a 900 000-t.
Persze most logikus lenne a kérdés, hogy ha ennyi a szőlő, hova tűnt el eddig a bor, csak nem egy titkos csatornán át a Marsra exportáltak belőle? A válasz ennél sokkal egyszerűbb és prózaibb. Törökország ugyanis leginkább étkezési szőlőjéről és mazsolájáról híres, amely a termés 95%-át le is fedi.
Mindössze a maradék öt százalékból készül alkohol tartalmú ital, és itt nem arról van szó, hogy egy szinonimát kerestünk volna a borra, mert még nem tartunk ott. Ezen mennyiség negyedéből ugyanis a Raki névre hallgató, nemcsak a turisták, de a helyi lakosság körében is népszerű párlat készült. Csak az ezután megmaradt mennyiségből készül bor.
Fő borvidékei a Trákia-i és a Marmaris-i régió, de a Fekete-tenger és Kappadokia vidékein is foglalkoznak borkészítéssel. Ha pedig turistatársaink, sőt esetleg idegenvezetőnk előtt szeretnénk fitogtatni tudásunkat, íme a legelterjedtebb szőlőfajták, amelyeket borkészítésre használnak. A fehér vonalon a hasandede, a narince és az emir neveket érdemes memorizálni, míg a kékszőlők terén a bogazkere és az öküzgörö számít biztos befutónak.
A török lakosság borfogyasztása, bár veri az indiaiak kiskanál/év-es mennyiségét, még messze van az európai mértéktől (hazánkban is lecsúszik egy átlagember torkán egy év alatt 30 liter) a maga 0,3 liternyi, azaz nem egészen fél palacknyi mennyiségével.
Egy közepes minőségű török borért átlagosan hat eurót kell otthagynunk, ha a magasabb régiókba szándékozunk eljutni, akkor körülbelül tizenöt eurót szánhatunk egy palackra.
Miután a jelenlegi viszonyok főbb paramétereit tisztáztuk, tegyünk egy kis időutazást és pillantsunk a múltba. Persze nálunk magyaroknál sem éppen tegnap kezdődött a szőlőkultúra, de Kis-Ázsiában már időszámításunk előtt 3000 évvel léteztek szőlőtőkék. Ezen a területen a bortermelés virágkora szintén nem a közelmúltra esik, ehhez a Hettita Birodalom idejére kell visszatekintenünk, az ie. 1650. és 1200. közötti időkre, amikor főleg az anatóliai bor számított elismertnek magas minősége miatt, ennek megfelelően pedig az árát is megkérték.
A borkultúra virágzása aztán az oszmán időkben jelentősen visszaesett, amikor a bortermelést elég erősen korlátozni kezdték. Kizárólag a nem muzulmán kisebbségek, azaz az örmények, görögök és a zsidók készíthettek és fogyaszthattak bort.
A megszorítás végleges feloldására elég sokat kellett várni, egész pontosan 1923-ban történt, hogy Kemal Atatürk a Török Köztársaság megalapítója, aki egyébként maga is szívesen fogyasztott bort, engedélyezte a magánborászatok létrehozását. Ezután három évvel, 1926-ban Isztambulban Maison Vinicole néven alapították a ma már Doluca néven üzemelő egyik legrégibb pincészetet.
Még pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Atatürk szándéka megvalósuljon. Törökországban a hetvenes és nyolcvanas évekre tehető a szemléletváltás, amely nagyobb mennyiség és magasabb minőség felé tolta a borászatokat.
Manapság az ország európai részén, Marmaris és Trákia vidékén található a legfontosabb termőhelyek 40 százaléka. Errefelé ugyan jelen van, mégis kivételnek számítanak az általunk ismert nemzetközi szőlőfajták, mint a pinot noir, a semillon vagy a rajnai rizling. Sokkal jelentősebbek a helyi, úgynevezett autochton fajták, amelyekből mind fehér-, mind vörösbor készül.
A török borok igazi őshazájának számító területen, a Fekete-tengernél ma már csak kisebb szőlőültetvények találhatók, jellemzően török fajtákkal, mint a vörös dimrit és sergikarasi, vagy a fehér narince.
A következő borvidék, amelyet számba veszünk, a Kappadokia régió, amely Ürgüp térségére esik, errefelé ugyanis különösen sok borgazdaság működik. Az éghajlat itt kontinentális (meleg nyár, száraz tél), ami pedig különösen kedvesen hangzik sok borfogyasztó szívének: a talaj vulkáni eredetű. A két tényező együttes jelenlétének köszönhető, hogy az ország legjobb minőségű borai itt készülnek.
Végül következzen az Égei-tenger vidéke, ahol már több a csapadék, mint az ország belső, szárazabb területein. Nem feledkezhetünk el erről a tájról, hiszen itt állítják elő az ország borainak kétharmadát. A nemzetközi szőlőfajták mellett, mint a grenache, carignan és az egyre növekvő mennyiségben telepített merlot és cabernet sauvignon a helyi calkarasival is gyakran találkozhatunk.
Legyen elég ennyi kiindulópontnak egy „új” borkultúra felfedezéséhez. Hisz ez pont elég információ ahhoz, hogy elindulhassunk, és saját magunk gyűjtötte tapasztalatokkal bővítsük tudásunkat egy török vakáció során.
Ha értesülni szeretnél a magyar és nemzetközi borvilág híreiről, jelentkezz Primőr hírlevelünkre!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!