A Magyar szürke szarvasmarha I.

Hungarikumaink nyomában 9. rész

2010-09-04 | Vizi Csenge

Kinek ne jutnak a szürkemarha szó hallatán eszébe az Alföld és az ott legelő csordák ősi hangulatot árasztó képe? A nyugodtan legelésző állatok kisebb gulyája már nem túl gyakori hazánkban, pedig volt idő, amikor a legelő területekért zajlott a harc. Hazánk sok európai országba exportált szarvasmarhát, aztán jött a szocializmus, és az extenzív tenyésztési módot felváltotta az intenzív, hogy minél többet termeljünk minél alacsonyabb költségekkel. Ma már tudjuk, hogy a kevés szürkemarhánknak hatalmas táplálkozástani értéke van. Nem hiába tartozik húsa a mezőgazdasági termékek és élelmiszerek földrajzi jelzéseinek és eredetmegjelelöléseinek oltalma alá.

Hogyan indult az egész?

Több száz évre mehetünk vissza, ha meg kívánjuk vizsgálni, hogyan is kezdődött a szürkemarhák története. A középkorban élve sokfelé mocsaras, lápos vidékkel találkozhattunk volna, amely tökéletesen ideális élőhely a szürkemarháknak. Így fordulhatott elő, hogy míg a középkorban az alföldi területeken lépten-nyomon beleütközhettünk volna csordáiba, addig a tatárjárás és törökvész háborús időszakában már megcsappant számuk, hiszen sokan falukba menekültek, a régi szántóföldek pusztásodásnak indultak.

A rosszban is volt jó, ugyanis az új helyzet megkövetelte azt is, hogy a falvakban figyelmet fordítsanak az addig szinte minden európai országot bőven ellátó húskínálat újbóli felvirágoztatására. Így kezdték el megszervezni a legeltető állattartást, ami folyamatos jövedelemforrássá vált.

Sőt! Egyre nagyobb vagyonra tettek szert a falusi parasztok, hiszen Németországban, Franciaországban és még Olaszországban is az egyik legkeresettebb szarvasmarha-húskészítménynek számított a szürkemarha. Ez a táplálék a XIV. századtól egészen a XIX-ig szinte töretlenül ostromolta a helyi vágóhidakat és az emberek szívét.

A falusiak vagyona nem egy esetben a földesúri fennhatóság alóli függetlenség megnyerésének útja volt, ami miatt ezekben az időszakokban egyre több falu alakult mezővárossá. Mondhatni, a hazai gazdaság egyik húzóágazata volt több száz évig a szürkemarha tenyésztése. Ráadásul több, más iparág is ennek köszönhette fellendülését, így marhabőrrel dolgoztak a tímárok, akik a kimunkálás után a csizmadiáknak adták el terméküket, ezzel az igen fontos lábbeli ipar sikerét is elősegítve. Ráadásul az asszonyok az állatok zsírjából szappant főztek, gyertyát öntöttek, a férfiak pedig a csontjából enyvet nyertek, amit ragasztóként használtak bútorok készítésénél.

Az első világháború után, 1929-től megfigyelhető volt egy elég nagy ugrás a szürkemarhák számában, ezzel exportjában is, amelyet a szocialista rendszer idején egy hatalmas visszaesés követett. Ekkor úgy megcsappant az állatállomány, hogy több éven át a túlélésért küzdöttek a gazdák.

Hogyan tartják őket?

Az elkötelezett tenyésztőknek köszönhetően túlélte a mostoha időszakot néhány csorda, amelyeket azóta is a hagyományos tartási mód szerint legeltetnek. Az oltalom alatt álló szürkemarhahús az ország területén 19 megyében tenyésztett állatból származhat csak, azonban csak extenzív tartással történhet ez meg. Ez a tartási mód annyit takar, hogy csak gyepen, nádason, művelés alól kivett mocsaras területen legeltethetik állataikat a gazdák.

$\"\"$

Elsőre talán meglepő lehet, hogy a nemzeti parkok területein lényegesen magasabb az állomány létszáma, azonban ha azt nézzük, hogy ezek a helyek védettek, természeti értékeikbe az ember csak igen kicsit nyúlhat bele, jól látható, hogy olyan kiterjedt területekkel rendelkeznek, amelyek a legideálisabbak a szürkemarhák legeltetésére. Ráadásul ezen élőhelyek fenntartását meg pont az állatok teszik lehetővé, így ez egy önmagába visszatérő, pozitív körnek tekinthető.

Hagyományos úton tenyésztik a legtöbb magyar szürkemarhát, amely azt takarja, hogy gulyákban tartják, fedeztetik őket, azonban a mai kor vívmányait, elvárásait is beépítik a tartásukba. A tehenek évi egy borjúval ajándékozzák meg a gazdát, amelyek azonnal alkalmasak a ridegtartásra. Vagyis szüleikkel együtt az extenzív tartás részeivé lesznek. A csordát április közepén hajtják ki, egész nyáron legelnek, majd leghamarabb november végén hajtják vissza őket a tanyára. Ha enyhe a tél, a gulya az ég alatt hál. Zordabb teleken is kint tartózkodhatnak, de ilyenkor komoly figyelmet kell fordítani egy szélárnyékos hely biztosítására, továbbá száraz szalmával való táplálásra.

A 180 napra előre bekészített téli takarmány csakis extenzív réti szalmából állhat, GMO (génmódosított organizmustól) mentes kukoricaszárból vagy répaszeletből, lucernából és takarmányszalmából, illetve fű szilázsból vagy szenázsból állhat. Ekkor az itatásnak is komoly jelentősége van, amit labdás vagy vályus itatókon keresztül valósítanak meg, továbbá nyalósót is biztosítani kell az állatoknak, amikből az ásványi anyag hiányuk pótolható.

Folytatjuk!

Ha értesülni szeretne a magyar és nemzetközi borvilág híreiről, jelentkezzen Primőr hírlevelünkre!

Címkék

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!