Ne csak igyunk, együnk is
Rioja, túl a boron
2014-09-19 | Sánta Zoltán
A riojai városépítészet nemigen bővelkedik nemzetközileg számon tartott épületekben, bár főleg az ősibb kisvárosok, így San Vicente és Laguardia központja kedves. Ami azonban a borászatok utóbbi évtizedekben végbement fejlesztéseit illeti, az ember csak kapkodja a fejét a nevek hallatán: Santiago Calatrava, Frank O. Gehry, Zaha Hadid.
Cikkünk előző részéhez kattints IDE!
Búcsúvacsoránk előtt betértünk a számunkra teljesen ismeretlen Atruke Butikborászatba. Butik, mondom, hiszen 32 parcellájuk van 22 hektáron. És a borok? Bármelyiket bevállalnám, sőt vendégségbe is el merném vinni. Bizonyíték arra, hogy a név és az ismertség nem minden!
Ez a gondolatom erősödött meg a vacsorát megelőző látogatáson, hiszen Elciegóba érkeztünk, a Marqués de Riscal-birodalomba. Nos, a márki történelmi érdemeit semmi és senki nem veheti el, a kóstolt borok azonban nem hagytak bennem mélyebb nyomokat.
Pedig a borászat egészen magával ragadja az embert: a múlt és a jövő. Az egyik legrégebbi bírtok, de minden a legmodernebb. Ötszáz hektár saját tulajdonú és 985 hektár művelésükben lévő területről érkezik a szőlő, hagyományosan tempranillo, graciano, mazuelo, és már az 1858-as alapítástól cabernet sauvignon. A mennyiségekről nem áll rendelkezésre statisztikai adat, úgy hírlik, olyan hatmillió palack – fajtánként. És akkor még nem szóltunk a Ruedában és a Castilla y Léonban lévő birtokokról.
Gondolom, a csúcsborokból azért ennél kevesebb készül. Minden csilli-villi, a hatalmas erjesztő tartályok francia tölgyből, mint ahogyan az érlelő hordók is. A borok közül talán a 2006-os Baron de Chirel Reserva volt a legmeggyőzőbb, de ezt már a Marqués de Riscal szálloda egy Michelin-csillagos éttermében töltötték a poharainkba, persze némi cavát követően.
Ezt az épületet is Frank O. Gehry amerikai építész álmodta meg, csupa titánium tetővel fedte le, a bilbaói Guggenheim Múzeumhoz hasonlóan. Egészen döbbenetes látvány, különösen a lemenő nap fényében: arany-óarany-pink-püspöklila hullámok, s mindez gyönyörű zöld növényi környezetben.
Nem szoktam csillagos éttermeket látogatni. Itt a fogások rendben voltak ugyan, a szerviz azonban hagyott némi kívánnivalót maga után, mégis, francia barátaim fine dining kapcsán hangoztatott bon mot-ja jutott itt is az eszembe: a tányéron semmi, minden a számlán.
Riojai kirándulásunk hivatalosan a leghagyományosabb bodegában, a R. López de Herediában ért véget, megint csak Haro pályaudvaránál. Ez az a hely, ahol megállt az idő, szó szerint. Vastag fekete penészréteg mindenütt a pincékben, ahol fény alig pislákol („ne zavarjuk a pókokat, akik elpusztítják a dugót károsító molyokat”).
Az épület minden részletében eredeti, az 1800-as évek végéről. Igaz, csak utólag vettem észre, hogy az ükapa egykori üzletét is magában foglaló új látogatóközpontot Zaha Hadid tervezte. A kóstolóhelyiséget pedig az egykori madridi üzletük berendezéséből alakították ki.
Még hogy nincsenek dűlőszelektált borok Riojában! R. López de Heredia a kezdetektől csak ilyet készít, a leghíresebb boraikat talán a Viña Tondonia 100 hektárjáról szűrik. S hogy a borok címkéje az évtizedek alatt mit sem változott? Kit érdekel! Ezeket a tételeket ne a szupermarketek alsó vagy középső polcain keressék. Nem vonzanák a tekintetet…
A borokat a tulajdonos egyik lányával, Mercédesszel kóstoltuk. Indításnak egy fehér került a pohárba: Tondonia Viños Finos Reserva 1999-ből. Nos, aki a reduktív borokért él-hal, ne olvassa tovább. Aranyba hajló szín, tükrös megjelenés. Komplex illat: méz, édes fűszerek, almaszirom, kis toffee, igen szép savszerkezet, hiszen még csak 15 éves… Következett egy 2002-es vörös. Ittunk már jobbat, viszont Mercédes felbontott egy Viña Tondonia Cosechát 1981-ből. Tempranillo és némi garnacha. Néhány perc után teljesen magához tért, hogy igazán méltó befejezése legyen egy tanulmányútnak.
A bizonytalanság csak nőtt bennem: az új stílusú vagy a régi rioja a nyerő? Nincs válasz! A jó bor a győztes, s azt találtunk mindegyik szegmensben. Fontos tanulság: ne ítéljünk zsigerből, csakis kóstolást követően. Utunk alatt egyetlen bort sem levegőztettek a kóstolás előtt, dekantálásról meg végképp nem volt szó, házigazdáink ezek szerint ismerték a boraikat, vagy bíztak bennünk, ítélőképességünkben. Egyes tételeknek azonban az idő kifejezetten jót tett. Nem állhatom meg: a legnagyobb borászatok sem készítenek-menedzselnek évjáratonként 4-6 tételnél többet. Talán itt van a siker nyitja.
A spanyol konyha – mint meggyőződhettünk róla e pár nap alatt – mindenki által szerethető. Úgy tűnt azonban, hogy a húsevők előnyben lehetnek: bárány minden mennyiségben, jóféle marhasültek, finom halak kerültek a tányérokra. Életem talán legjobb T-bone steakjét ettem Logroñóban.
A nagyobb városokban azonban jó iránytű szükséges, egyébként könnyen turistának nézik az embert. Rájöttünk, hogy a köztes megoldások nem jók: vagy igazi fine dining vagy rusztikus falusi konyha. A három Michelin-csillagos Azurmendi étteremben a korai órán csak kóstoltunk, viszont a ma nagyon divatos Asador Etxebarrit a hazautazás előtt útba ejtettük.
Nos, az ételhez rendelt Remelluri fehérbor maradandóbb élményt hagyott bennünk, mint a horror árú fogások. Az is kiderült számunkra, hogy ha sok borszerető ember gyűlik össze, ott bubis ital is fogy rendesen. Nem elégedtünk meg a cavával, számos champagne-nak tekertük ki a nyakát.
Bilbao egészen addig nagy csalódás volt építészetileg, amíg el nem jutottunk a Gran Víáig, Henry Moore ideiglenesen kiállított hét szobráig, a városi parkba és a Guggenheim Múzeumhoz. Ez utóbbi meglehetősen hatásos épület, mint Gehry minden alkotása, legyen az a Marqués de Riscal Hotel vagy a Los Angeles-i Disney Kulturális Központ. Még Jeff Koons Puppy nevű virágkutyája sem rontott rajta. De hogy a Nervión folyó mellé álmodott épülettől alig pár száz méterre Santiago Calatrava mester épített hidat, az egészen kivételes.
Utólag bánom, hogy este nem mentem át a folyó túloldalára, onnan lehet a legszebb fotókat elkészíteni. Bilbao repülőterét és az Ysion borászatot is e svájci építész tervezte. Ezeket leszámítva nem láttunk kacsalábon forgó pincészeteket. Mindenütt ízléses, tájba illeszkedő és helyi anyagokat felhasználó épületeket álmodtak a megrendelők és a tervezők. Így van ez jól.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!