Új-Zéland csak egy karnyújtás
Aotearoa, a māorik földje
2017-07-07 | Makai Péter Kristóf
Amióta csak 2002-ben először láttuk a Gyűrűk ura világát a filmvásznon megelevenedni, Nóra húgommal közös rögeszménkké, valódi mítoszok földjévé vált a vadregényes Új-Zéland.
Elérhetetlen távolságúnak tűnik, hiszen Magyarországhoz viszonyítva a világ túloldalán helyezkedik el, vagyis még akkor is kis híján 13.000 kilométert kellene utaznunk, ha magunk alatt lyukat fúrnánk a Földbe. Kezdetét vette hát a verseny, hogy ki jut hamarabb a világ túlfelére. Tizenöt évvel később – a Borkollégiumnak hála – én állok nyerésre.
Július 4-én egy fenséges borsorral egy csipetnyi Új-Zélandot csempésztünk Magyarországra, ahol a Podmaniczky utcában Mészáros Gabriella vezetésével betekintést nyerhettünk
az őslakos māorik által csak Aotearoának nevezett föld
legújabb boraiba. A kóstoló szándékosan az előítéletek lerombolására volt kihegyezve, hiszen az európai borértők körében sokáig tartotta magát a hit, hogy Új-Zéland többnyire a nem éppen kifinomult sauvignon blanc-ok hazája, amit igazából a jó bormarketing adott el. Márpedig az utóbbi években számottevő változások következtek be a világ legdélebbi bortermő vidékén.
Kétségtelen tény, hogy bár már a tizenkilencedik században is számoltak be szőlőtermesztésről Waitangi és Hawke’s Bay környékén, az igazi nagy fellendülés csak az 1970-es években következett be. Az egyik legrégebbi pincészet, a Cloudy Bay is csupán bő harminc éves múltra tekinthet vissza. Ugyanakkor 6-7 éve már megfigyelhető az a minőségi javulás, amiért újra emlegetni kezdték Új-Zélandot, immár sokkal több dicsérő szóval. Nekem kifejezetten szerencsém volt, mert betegesen odáig vagyok a sauvignon blanc-okért, és amióta a fajta újvilági hazájaként tartják számon, azóta furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mire képes odaát.
Hosszú borsor várt ránk a Cloudy Bay, a Matua, az Aronui, a Tohu és a Yealands-birtokokról, teret engedve az összehasonlító elemzésnek. Kellemes felütésként a marlborough-i borvidék Tohu pincészetének Rewa Méthode Traditionnelle Marlborough Blanc de Blanc 2012-es évjáratú pezsgőjével indítottunk. A pincészet különlegessége, hogy a mai napig māori kézben van, a pezsgőé pedig az, hogy kézzel szüretelt szőlőből készült, és huszonhárom hónapon át érlelték seprőn. Intenzív illata mellett ízében a citrusosság a vezető jegy, tósztos, némileg élesztős felhanggal, ám mégis elég egyszerű szerkezetű, hiányzik belőle mind az a visszafogottság, mind pedig az a gyümölcsösség, amit egy komplexebb tételtől elvárhatnánk. Nyitó italnak viszont ideális.
Mielőtt rátértünk volna az est fő vonulatára, kis kanyart tettünk a vidék egyéb fehér fajtái felé, egyrészt az Aronui ‘14-es Single Vineyard zöldveltelinije, másrészt a Tohu Gisborne ‘07-es chardonnay-ja képében. A zöldveltelini némi megfejtést igényelt, mivel a fajtától szokatlan, ausztrál rizlinges karaktert tapasztaltunk, savhangsúlyos, zavaróan zöldalmás, zöldpaprikás aromavilággal, amibe belerondít még egy kis kerozin is. A korty nem telt, és rövidebb a kelleténél. Nem emiatt fogjuk megszeretni az új-zélandi zöldvelteliniket. A chardonnay volt a legidősebb tételünk, korának megfelelően testesebb, érettebb bort is kapunk. Szintén a korából adódik, hogy savai megfáradtak, ízvilágában pedig már a fás-hordós jegyek dominálnak, és megjelenik egy csöpp méz is. Szerencsére mégis jól tartja magát, nem bántó a kávéra emlékeztető, pörkölt utóíz sem, de azért a bor világosan elkülönül attól a stílustól, amire a tízes évek elején rátalált a szigetország.
Ekkor következett a mesterkurzus derékhadát adó sauvignon blanc-ok mustrája, mely az utóbbi 3-4 év terméséből válogatott tételek segítségével mutatja be, mit gondol Új-Zéland a vezető fajtájáról. A Yealands SB 2016 egy hibáktól mentes, de felejthető bor. Szinte víztisztaságú, illata markánsan zöldalmás, csalános; ízében nyersebb, harapós textúrával találkozunk, mint amire először számítanánk, de legalább szép savszerkezetű, és hosszú, eleven a korty a szájban. Az utána következő Yealands Winemakers Reserve SB 2015 már egy komplexebb mű, a legjobb tételekből összeállított birtokválogatás. Egyértelműen magán hordozza az új-zélandiság jegyeit: a hűsítő óceán miatti sósság, ásványosság, a megőrzött friss savak, a buja zöld ízvilág itt végre megmutatkozik. Ezeket sárga húsú déligyümölcsök, illetve tölgyfára utaló jegyek egészítik ki. Kiegyensúlyozott, jó szerkezetű, hosszú tétel. A Cloudy Bay 2016-os, halvány citromszínű SB-ja kezdetben zárkózott, hagyni kell neki egy kis időt fejlődni, hogy az őt megelőző boroknál gyümölcsösebb, eleinte szőlősebb aromatikájú illatában megjelenjen a mangó és a maracuja. A sorban ez az első igazán figyelemre méltó tétel, karakterisztikus, fajtajelleges illata és íze egyben a terroirt is jobban tükrözi, zöldfűszeres, mentás jegyeivel levett a lábamról.
Minőségben fölfelé haladva következett sokak kedvence, a Tohu ‘15-ös Single Vineyardja, amiről a kóstolójegyzetembe sebtében felrajzolt csillag is arról árulkodik, hogy
szerelem volt első látásra.
Ha ez a bor nem virágos, akkor semmi. Kóstolótársaim az érett maracuján túl némi komlót véltek felfedezni a borban, míg engem inkább a finom textúra és a mandarin íze fogott meg benne. Ehhez képest a Yealands Single Vineyard 2016 zöldebb, szikárabb. Kezdetben még halványan detektálható benne egy kis szabad kén, ami lassan elmúlik a pohárból. Ezután hivalkodó, intenzív illatával hívja fel magára a figyelmet, ami a kortyot szájba véve nem hozza meg a várt ízvilágot, mangó, kicsit bazsalikom, de itt ki is fúj. Az összehúzó hatás levon élvezeti értékéből.
Az est fénypontja a Yealands három Single Block Sauvignon Blanc-ja volt, innen került ki a mesterkurzus végi szavazás legtöbb dobogós helyezettje. A 2014-es M2-es kellemetlen emlékeket idézett bennem, amiért hálás voltam, hogy felmentést kaptam testnevelésből. Öltözői cipő- és nyers verejtékszag fogad, amit ki kell hajtani a pohárból, hogy feltárulkozzon a valójában igen gazdag aromavilág: loncvirág, bodza és vaj határozza meg vezető jegyeit, a single vineyardhoz képest ízében is sokrétűbb, szép testű, kerek tétel, ami hosszúságát az érettebb alapanyagnak köszönheti. Lecsengésében sóval és zöldfűszerrel búcsúzik a nyelvtől. A 2016-os L2 kellemetlen szendvicsbe lett szorítva, a két ‘14-es tétel mellett még fiatal lévén nem tud bizonyítani. Komplexitásnak nyoma sincs, Tom Waits-esen érdes, hűvös hangulatú bor, amely még több éves érlelést igényel, hogy megmutathassa, mit is tud valójában. Elsikkadó tétel a borsorban. Ezzel szemben a fajta apoteózisa az S1 2014: egy minden ízében kifogástalan sauvignon blanc, mind közül a legásványosabb, s egyben legnehezebben nyíló tétel is, a türelmet azonban meghálálja. Szépen muzsikál, “most pleasing”, áll jegyzetemben. A krétás-meszes vonal mellett zsályát, mentolt és eukaliptuszt fedeztünk fel benne, testessége igen vonzóvá teszi. A 2011-es évjáratot választották az IWC-n a világ legjobb sauvignon blanc-jának, ami megalapozott döntés lehetett a három évvel későbbi évjáratot kóstolva is.
A pontot az i-re három pinot noirral tettük fel. A Matua marlborough-i, 2015-ös pinot-ja kissé szögletes, hozzá kell szokni, hogy értékelni tudjuk. Kívánja a levegőt a pohárban, ki kell szellőztetni belőle az istállószagot, hogy a nedves avar és az addig lappangó cseresznye vegye át a főbb illatjegyek helyét. “Jó, de nem valami jó.” Köröket ver rá a Matua Lands and Legends Central Otagóból érkező ‘14-es tétele, melyen bár eluralkodik a hordó, mégis meggyes, gyümölcsös tud maradni. Savai rendben vannak, a tanninok gömbölyűek. A korty egyszerre könnyű és hosszú, lecsengésében lekváros. A vörösek közül ő vitte a prímet. Zárásként még megkóstoltuk a Cloudy Bay ‘14-es pinot-ját, ami már nem vehette fel a versenyt a Lands and Legendsszel. A kisfürtös feldolgozással készült, pohárban folyamatosan tisztuló bor a burgundi pinot-k rokona. Szép savú, fűszeres, füstös, dohányos aromájú tétel, de semmi extra, és éppen az új-zélandiság hiányolható belőle. Kár, hogy eddigre ízlelőbimbóim elfáradtak, ezért a sok fehér után nem tudtam igazán helyiértékén kezelni a bort.
Az est toronymagas győztese a Yealands Single Block Sauvignon Blanc S1 2014-e lett, amelyet a Tohu Single Vineyard SB ‘15-je követett, és utána a nagy szórásban egyeseknél az M2, másoknál a Cloudy Bay ‘16-os SB, illetve a vörösök közül a Matua Lands and Legends ért fel még a dobogó alsó fokára.
Egy biztos, Új-Zélandra érdemes lesz a következőkben is figyelni,
mert ha tíz év alatt ilyen fejlődésen ment keresztül a borkészítés az antipódusokon, akkor a húszas években valósággal áradozni fogunk róluk mint a világ élvonalába tartozó borokról.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!