Átadni a pincekulcsot a fiataloknak
A generációváltás kihívásai magyar borászatoknál
2020-01-26 | Sólyom Bence
A családi borászatok fennmaradásának kulcsa, ha sikerül megnyerni a fiatal generációt a szakmának, az idősebbek pedig megfelelően és időben át tudják adni a feladatokat az utánuk jövőknek. Elsőre nehéznek tűnik, de a jelek szerint a magyar családi pincészetek ezen a téren is jól teljesítenek. Hét olyan családi borászat fiatal szakemberével beszélgettünk a generációs különbségek áthidalásáról, ahol ez éppen aktuális, napirenden lévő kérdés.
Magyarországon több száz éves hagyományai vannak a szőlőtermesztésnek és borkészítésnek, a ma is működő pincészetek ennek ellenére nem tudnak felmutatni több generációra visszanyúló aktív borászati családfát. Történelmi okai vannak ennek, a 20. század eseményei a magyar borágazatot sem kímélték, az államosítás ráadásul nemcsak a minőségi termelés, hanem a családi hagyományok tekintetében is komoly károkat okozott.
Családi borászatok: különbségek keleten és nyugaton
Mást értünk családi borászatok alatt az egykori vasfüggönyön innen és azon túl, járjunk bármerre is a világban. Amíg a francia borvidékeken nem nehéz a 19. század közepe óta megszakítás nélkül tevékenykedő borász családokkal találkozni (ilyen például a Liger-Belair család Burgundiában, vagy a Thienpontok Bordeaux-ban), úgy Olaszországban olyan dinasztia is aktív a mai napig, amelynek borkulturális gyökerei egészen 1308-ig nyúlnak vissza (Frescobaldi család - Firenze, Toszkána).
Az extrém példákon túl azonban azt is be kell látnunk, hogy teljesen más tudás és tapasztalat van azoknál a pincészeteknél, ahol “csak” a 20. század elején, vagy közepén alapították a birtokot, mint azoknál, ahol még legjobb esetben is csak a fennállásuk 25-30. évét ünnepelhetik mostanság.
A kevésbé szerencsés történelmi fejlődésű országok a szőlőtermesztés és borkészítés minőségi módját szinte már el is felejtették a központilag irányított évtizedek alatt. Filoxéra, világháborúk, államosítás: nem mondhatni, hogy túlságosan könnyű dolga lett volna a magyar borászatnak a 20. században. Volt honnan újrakezdeni az 1990-es évek elején, de a remek termőhelyi adottságoknak és az elszánt, már-már fanatikus szakembereknek köszönhetően a magyar bor felemelkedésének lehettünk és lehetünk még mindig szemtanúi.
Az ország történelmi sajátosságai miatt hiába is keresünk sok-sok generáción átívelő, megszakítás nélkül működő és folyamatosan fejlődő borász családokat. A beszélgetések során maguk a fiatalok mondták el, hogy két generációnál többet jelenleg hiába is keresnénk a magyar palettán. Legfeljebb olyan nagyszülőkről meséltek nekünk, akik még látták a régi idők magyar borászatát, a hasznos és a sok esetben a mai napig használható tradíciókat, eljárásokat. A II. világháborút követő államosítás előtt már aktív idős emberek tapasztalataikkal, emlékeikkel természetesen segítségükre vannak a fiataloknak, de sajnos ez nem hasonlítható az ötven, száz vagy akár több száz éves megszakítás nélküli, aktív tradíciókhoz.
A generációváltás kihívásaira voltunk kíváncsiak, amikor hét különböző borvidék fiatal borászaival beszélgettünk. S bár az interjúalanyaink az ország különböző pontjain készítenek fantasztikus, a termőhelyi adottságokat hűen tükröző borokat, abban mégis hasonlítanak, hogy folyamatosan, egyre inkább az ő kezükbe kerül a pince irányítása, ha már éppen nem is vették át teljesen a stafétát az alapító szülőktől.
Generációk együttműködése Tokaj-Hegyalján
Napjaink egyik leghíresebb és legsikeresebb tokaji borászata köthető a Szepsy családhoz, ahol folyamatosan kap egyre több szabad kezet legendás édesapja mellett ifj. Szepsy István. Nem mintha felmerült volna, hogy valaha is mással foglalkozzon, vagy máshol éljen, de igazán akkor döbbent rá, hogy milyen lehetőségek vannak a Tokaj-hegyaljai régió boraiban, amikor pár hónapot Londonban töltött. Megdöbbenve látta, hogy a legjobb londoni éttermek sommelier-jei szó szerint rajonganak a tokaji borokért, pedig tényleg a világ legjobb borait tartották a pincéikben.
Fotó: Furmint Photo
“Nyomás egyáltalán nem volt, de azért nehéz elkerülni, hogy ne légtornász vagy állatidomár legyen az, aki cirkuszi sátor tövében születik.” - mondja István arra a kérdésre, hogy mennyire terelték akár csak finoman a borász élet felé a szülei. Gyakorlatilag az egész család részt vesz Szepsyéknél a borászat életében, mindenki megtalálta a helyét és bár egyre több feladatot és felelősséget kap a fiatalok generációja, a végső szót továbbra is idősebb Szepsy István mondja ki.
A generációváltás hosszú folyamat és teljesen természetes, hogy nem egyik napról a másikra zajlik le. Hosszú évek együttműködése kell ahhoz, hogy a biztos működést megalapozó tapasztalat a fiatalok tudásának része legyen, ez gyakorlatilag minden családi vállalkozásra igaz, de a borászatra különösen. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne változtatni bizonyos bejáratott folyamatokon, hiszen mindig tudni kell újítani és megújulni.
Még építkezik a második generáció
Laposa Zsófi szerint a magyar borásztársadalom még az építkezés szakaszában van, hiszen a rendszerváltás után majdnem minden vállalkozásnál most jött el a második generáció ideje. Tetszik vagy sem, de nagyon mélyről indult 1989 után a magyar borászat, és bár rengeteget fejlődött az azóta eltelt évtizedekben, az eltékozolt negyven évet csak sok és kitartó munkával tudják behozni.
A Laposa Birtok esetében Bence és – a borászathoz kicsit később csatlakozott – Zsófi fektették le egy professzionális borászat alapjait. A Laposa családban is a szülők kezdték el a borászkodást, egy csodálatos ékszerdoboz birtokot hoztak létre, de ez sosem lett a család fő bevételi forrása az előző generáció keze alatt. Zsófi már 15 évesen elhatározta, hogy a mindig is vágyott természetközeli szakmák közül a borászatot fogja választani. A Laposa Birtokon már abszolút a második generáció kezében van az irányítás, bár elkerülhetetlen, hogy a vasárnapi asztalnál ne kerüljenek szóba a birtok ügyei.
A családban ma már mindhárom testvér a családi vállalkozásban dolgozik, és ugyan egyre szebb borokat készítenek, Laposa Zsófi úgy gondolja, hogy a mostani munka gyümölcsét inkább majd az ő gyermekeik, de még inkább az unokáik fogják igazán élvezni.
Beleszületni a borászatba ritka kincs
A középiskolás évei alatt jobban foglalkoztatta a színjátszás és az énekkar, mint a szőlészeti munkák, Bock Valér számára mégis egyenes út vezetett a borászathoz. Nem is igazán volt kérdés, hogy mihez kezdjen felnőtt korában, pláne miután a borászati technikum zárásaként elkészített kékfrankos rozéja osztatlan sikert aratott az iskolai borversenyen és a csoporttársak körében egyaránt.
Valér szerint a kortársai, tehát a teljes villányi második generáció vállán hatalmas felelősség nyugszik, hogy a jövőben is helyt álljanak. Egyértelmű, hogy ugyanolyan, vagy akár még nagyobb sikerrel kell irányítaniuk az örökül kapott birtokokat, és kiemelkedő minőségű borokat kell készíteniük a továbbiakban is.
Apaként és a birtok vezetőjeként Bock József nagy dilemmája, hogy a gyermekei folytatják-e az általa megkezdett utat, de a jelenlegi állás szerint nincs miért aggódnia. Valér nővére és felesége is a Bock Pince csapatát erősíti, és bár a stratégiai fontosságú döntéseket még az alapító hozza meg, mindenki kiveszi a részét a munkából. A Bock családban is vannak természetesen egészséges viták, ha szakmai kérdésekről van szó, de azzal együtt, hogy Bock József időnként tűzön-vízen keresztül viszi az akaratát, kellő teret enged a fiának is.
A modernitás és a tradíciók ötvözésével, együttes alkalmazásával lehet előrelépni, de a fegyelem és a kontroll olyan tényezők, amelyekből Valér sem engedne soha.
A stabil működés az idősebb generáció tapasztalatán nyugszik
Már elég hamar bele lett dobva a mélyvízbe, 16 évesen például a budapesti Váci utca egyik éttermében kóstoltatott több borásszal együtt ifj. Dúzsi Tamás. Ugyanebben az évben a düsseldorfi ProWeinon kóstolt bele a borász szakma nagyszerűségébe, itt szekszárdi borászokkal állítottak ki – de idősebb Gál Tiborral és dél-afrikai partnereivel is volt szerencséje beszélgetni –, ez a vásár is kedvet csinált a borász pálya választásához. Látható, hogy egyrészt beleszülettek, de ami még fontosabb bele is nőttek ebbe a szép szakmába a Dúzsi gyerekek.
Tomit sok minden érdekelte, és érdekli is a mai napig, de a szőlész-borász szakma annyira összetett és szerteágazó, hogy igazság szerint mindenben kipróbálhatja magát. Legyen szó történelemről, fizikáról, molekuláris biológiáról, vagy akár diplomáciáról, Dúzsi Tomi mindent megtalál a borászatban. Bár édesapjuk sokat tréfált azzal, hogy milyen pályát válasszanak (“mindegy mit választotok; de az szőlészet-borászat legyen”), a valóságban nem volt azért annyira erős a presszió. A testvérek közül még Tomi öccse, Bence az, aki teljes lendülettel részt vesz a pince mindennapjaiban, vezetésében, de a többiek is kiveszik a részüket a munkából. Fesztiválokon, vagy a szőlőben segédkeznek, de van, aki szakértelmének köszönhetően a pincészet autóit tartja karban. Édesapjuk mindig mondta, hogy a pincészet bármikor tud nekik munkát adni, foglalkozzanak bármivel, és ez a gyakorlatban is így van a Dúzsi családnál.
Ma már nyilvánvaló, hogy milyen szakmai előnyökkel jár, ha valaki beleszületik a borászatba. Ezzel együtt azt is látni kell, hogy Szekszárdon a Dúzsi gyerekeknek már egészen fiatal koruktól kezdve be kellett segíteni a munkákba, és annak idején ennek nem mindig örültek. A családban napi szinten együtt dolgoznak, de Tomi is úgy látja, hogy a generációváltás nem mehet egyik napról a másikra, ez annál egy sokkal hosszabb folyamat. Dúzsiéknál a gyerekek már több mint 10 évvel ezelőtt is kisebb tulajdonrészt kaptak a pincében, így biztosítják a folyamatos átmenetet.
Az igazat megvallva idősebb Dúzsi Tamás teljesen soha nem fog nyugdíjba vonulni, de egy családi vállalkozás akkor működik igazán jól, ha több generáció is részt vesz az irányításában. Tomi már a Portugál Családi Vállalkozások Szövetségénél megtanulta, hogy az idősebb generációk tapasztalatai is sokat tudnak hozzáadni egy vállalkozás stabil működéséhez.
Egymást kell erősíteni!
Rókusfalvy Pál nem akart borász dinasztiát alapítani Etyeken, de mégis úgy alakult, hogy idővel az eleinte az állatorvosi, valamint mentőtiszti pálya iránt nagyobb érdeklődést mutató fia, Palkó veszi át az irányítást. Palkó borásszá válása már-már klasszikusnak mondható: eleinte főleg zsebpénzért járt ki a szőlőbe, de annyira megtetszett neki az egész légkör, hogy gimnázium után nem is szerepelt más a felsőoktatási jelentkezési lapján, mint a szőlész-borász szak.
Fotó: Mák Tamás
Az egyetemi évek alatt Új-Zélandon és Amerikában is volt szerencséje megfigyelni, hogy a mindennapokban hogyan működik egy családi borászat, az elmúlt években pedig már teljes értékű csapattagként dolgozik a Rókusfalvy Birtokon. A szőlőművelés ma már teljesen Palkó felelőssége és feladata, és édesapjával úgy gondolják, hogy ameddig erre lehetőség van, addig a generációk inkább egymást erősítve, mint egymást váltva kell, hogy dolgozzanak.
Rókusfalvyéknál ez nagyon jól működik – dolgoztak is rajta eleget –, mindenkinek megvan a maga szerepe, és bár az alapító gyakorlatilag minden tevékenységen rajta tartja a szemét, azért Palkónak is egyre nagyobb önállósága van. A párbeszéd és a kölcsönös bizalom elengedhetetlen egy ilyen szituációban, de ha apja-fiát kérdezzük, akkor ők remélik, hogy a következő 30-35 év még a közös munkáról fog szólni az etyeki birtokon.
Szerencse, hogy csak a borászati kérdésekkel kell foglalkozni
Barta Anna a magyar szakot választotta az érettségi után, de fél év párhuzamos bölcsészképzés és szőlész-borász segédkezés után a Mátra és a Nagygombos Borászat nyert. Nem volt ezzel kapcsolatban semmilyen nyomás édesapja részéről, testvérei nem is ezt a pályát választották - legalábbis egyelőre.
Anna 18 éves korában kezdett el aktívan foglalkozni borokkal, és Mészáros Gabriella képzésein komoly tudásra tett szert. Ez a későbbiekben is nagy előny volt számára, ahogy az is, hogy édesapjának köszönhetően nem kellett a nulláról kezdenie a saját borászatot. Szakmai kérdésekben már Anna dönt, de természetesnek veszi, hogy minden megbeszél édesapjával és nagyon örül annak, hogy a birtok közgazdasági feladataiba ennek köszönhetően még nem kell belefolynia.
Óriási segítség, hogy Annának nem a nulláról kellett elkezdenie, mert bár lát ilyen példát a borvidéken, az is nyilvánvaló, hogy családi segítséggel sokkal hatékonyabban tud működni a borászat.
A “mindent egyszerre” szemlélet itt nem működik
Figula Misi a Balatonfüred-Csopaki borvidék meghatározó alakja, aki számára olyan biztos volt, hogy az édesapja alapította borászatban fog dolgozni, mint ahogy a nap reggel felkel. Ahogy a hasonló szituációban lévő pályatársak, ő is beleszületett, majd belenőtt ebbe a szakmába, nem is nagyon gondolkodott másban. Ez egyébiránt nemcsak a gondolkodásmódjában, hanem a munkához való hozzáállásban is sokat segít neki.
Misi rendszeresen dolgozik együtt lelkes fiatalokkal, akik ráadásul ugyanott tanulták ugyanazt, amit ő, és a szakma gyakorlati részét tanulják újra közösen. Ezzel együtt Misiék folyamatosan próbálják terelni az arra fogékonyakat a szőlészkedés és borászkodás irányába, mert meggyőződése, hogy a pillanatnyi nehézségek ellenére ennél szebb szakma nincs.
“...ha valaki érez magában elhivatottságot, és nem ebből akar meggazdagodni, hanem egy tisztességes életre vágyik, akkor ez egy kiváló választás.” De tény és való, hogy nagyon sokat kell beletenni, sokszor kell hibázni, mire az ember megtalálja a saját útját. Ugyanakkor olyan termőhelyeink vannak Magyarországon, amelyek egyediségük okán igazi kuriózumnak számítanak, és ha a világ jelenlegi borászatát nézzük, ez óriási opció. Érdekesek és különlegesek vagyunk – talán eljött a mi időnk.
A Figula Pincészetnél szintén valódi, nagybetűs családi vállalkozásról beszélhetünk, amelynek az életében gyakorlatilag az egész család részt vesz. Ennek ellenére sem fogja a saját gyermekeit arra kapacitálni Misi, hogy ezt vigyék tovább, de ahogy ő is megfertőződött a természet, a szőlő és a borkészítés szeretetével, úgy afelől sincs kétsége, hogy az utánuk következő generációk is megtalálják a saját helyüket a családi borászatban.
“Több olyan történetet ismerünk, hogy valaki csak azért sem akarja ezt folytatni, sikeres is lesz más területeken, de aztán 35-40 éves korában csak visszatér a gyökerekhez és a pincéhez.” - mondja Misi. Ez egyrészt jó, mert van kire örökíteni a borászatokat, másrészt azért csak arra kéne törekedni, hogy ne essenek ki 10-15 évek útkereséssel. Így is több évtizednyi lemaradást kell lefaragnia a magyar borászatoknak, ami csak koncentrált munkával lehetséges.
“Ha a folytonosság megvan, akkor csodákat lehet tenni”
A fenti kijelentés Figula Misitől származik, de mondhatta volna bármelyik fiatal borász, akiknek a segítségével próbáltunk közelebb kerülni a második generációs magyar borászatok kihívásaihoz. Jó volt hallani és érezni a borászok elszántságát és a saját borvidékeik iránti elköteleződésüket, de még bíztatóbb volt, hogy valamennyiük szerint még rengeteg lehetőség és nagy borok vannak a borvidékekben. A hátrányok és akadályok persze ismertek, de az is bizonyos, hogy még 1-2 borász generáció kitartó és áldozatos munkáját követően remélhetőleg sikerül ledolgozni a történelmi hátrányunkat, és visszarepíteni a magyar borokat a világ élvonalába.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hasonló cikkek
Mesterkurzusok “vájt orrúaknak” a Winelovers Grandon
Az aszúk tökéletesek, a vörösök többségének kell még egy kis idő
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!