Borkommunikáció 8: Balatoni bor - észak dél ellen
Elemzés a régió múltjáról és jelenéről
2019-04-14 | Vinoport
A Borkommunikáció sorozatunk legújabb része tágabb történeti és társadalmi kontextusba helyezve kívánja felhívni a figyelmet a Balaton szőlő- és borkultúrájának néhány táji, néprajzi jellegzetességére.
Címlapfotó: Darnay-Dornyai Béla, Boronafalú épület, Vonyarcvashegy 1939 (Balaton Múzeum Adattár)
A dunántúli szőlőkultúra kezdetei és története
A több települést magukba foglaló kisebb-nagyobb tájegységeket, amelyek évszázadok óta híresek voltak jó boraikról, történeti borvidékeknek nevezzük. A néprajzi szakirodalom a dunántúli borkultúrát külön típusba sorolja, ezen belül a Balaton környékét saját jellegzetességgel bíró borvidékként kezeli, aminek okát egészen a kelta-római időkig vezeti vissza. Bár egyes (például archeobotanikai) adatok szerint a római hódításnál régebbi eredetű a Dunántúl szőlőtermesztése, azonban egyértelmű bizonyítékok a római kortól állnak rendelkezésünkre.
Magyarország bortermő tájainak első, rendszeres áttekintése a Balaton környékén két minőségi bortermő vidéket sorol fel az 1830-as évek elején: a badacsonyit és a balatonmellékit. Keleti Károly szőlészeti statisztikája országosan az 1864–1873 közötti időszak adatait dolgozza fel. Keleti adatait elemezve és néprajzi vizsgálatokkal összevetve Jankó János a balatoni monográfiájában megállapítja, hogy a Balaton mellékén általánosan fehérbort készítettek. Mellette a vörösbor csak három foltban mutatkozott: Vörösberény és Almádi térségében, Keszthely környékén (Meszes-Györök, Vonyarcz-Vashegy, Gyenes-Diás), valamint a déli parton Balatonszentgyörgy, Balatonberény és Balatonkeresztúr szőlőhegyein. A sillerbor Balatonlellétől Balatonkilitiig volt számottevő. Gazdánként átlagosan másfél hold szőlővel számolhatunk, a terület nagy része jobbágyparaszti kisbirtokosok kezén volt.
A cikksorozat további írásai:
>>> Borkommunikáció 1: Hogyan írjuk helyesen a szőlőfajták nevét?
>>> Borkommunikáció 2: A magyar borkultúra kialakulásának kezdetei
>>> Borkommunikáció 3: A bakator megmentése
>>> Borkommunikáció 4: A borkultúra kialakulása
>>> Borkommunikáció 5: A magyar borászok lehetőségei a piacokon
>>> Borkommunikáció 6: Bor és turizmus
>>> Borkommunikáció 7: Mi a baj borvidékeink kommunikációjával?
A 19. század vége felé a szőlőfajták igen sokfélék, amit a talaj minőségének változatossága is megkívánt. A gazdasági tanintézet cserszegi szőlőjében 7 kat. holdon több mint 400 fajtájú szőlő volt. A vidéken a fő termést az olaszrizling adta, utána a legelterjedtebb fajok: a rajnai rizling, mézes, oportó, szlankamenka, nagyburgundi, furmini (régi fejér), bákor (bakator), kéknyelű, karai, bajor, vékonyhéjú, szigeti, fejér tökszőlő, juhfarkú (ifarkú), budai zöld, sárfehér, kadarka. A csemegefajokat is ismerjük: izabella, muskotály, Chassela (saszla), szekszárdi és hárslevelű. Jankó az egész Balatonra vonatkozóan hatvanféle szőlő elterjedéséről ír, legalábbis ennyi elnevezést jegyzett le. Az 1873-as statisztika szerint a legelterjedtebb fajták: szigeti, sárfehér, kadarka, rizling, muskotály, burgundi, klaevner, kéknyelű, zöldszőlő. Jellemző fajtaként említi még a gilicelábút vagy térden kolontárt, a somszőlőt és a juhfarkút.
A hegyközségek
A szőlőhegyek tarkabarkaságához járul hozzá jellegzetes dunántúli közigazgatási formájuk, az ún. hegyközség is. A Dunántúlon a szőlőhegyek a szőlősgazdák közösségének irányítása alatt álltak. Ezek az autonóm közösségek a hegybéli helységek, azaz hegyközségek. Írott szabályzataik a hegytörvények vagy más néven artikulusok, amelyek a szőlőbirtokok tulajdonviszonyaira, a szőlőművelésre, a hegyen való viselkedésre vonatkozó szabályzatok voltak. Az artikulusok utalnak a szőlőhegy szerkezetére is: a közösen használt utak, mezsgyék, kutak, esetenként a szőlőhegyet körbevevő gyepű gondozására. A rendszabályokat a szőlősgazdák közül választott tisztségviselők határozták meg, és földesúri jóváhagyással léptek életbe. A hegyközség élén a hegybíró vagy hegymester állt, mellette a 4–12 esküdtből vagy esküdtbírából álló tanács, amelyet évente újraválasztottak.
Miért különbözik egymástól az északi és a déli part szőlőtermelése?
A Balaton északi partján mindenütt sok volt a szőlő a múltban, a legjobb területeket mindenhol a szőlő foglalta el. Régi leírások, térképek alapján megállapítható, hogy évszázadokig (a 19. század végéig) ugyanarra a helyre telepítették a szőlőt: a hegyoldal tetején elhelyezkedő erdőket közvetlenül a szőlők követték. Ez a kép változott meg a 19. század végén, amikor a filoxéravészt követő újratelepítések után lejjebb, a könnyebben művelhető részekre csúszott a szőlő. Ráadásul, mivel időben egybeesett az újratelepítés időszaka a kibontakozó balatoni idegenforgalommal, a kivágott szőlők helyét gyakran nem új telepítések, hanem nyaralóépületek, új utcasorok váltották fel.
gazdag adattári, tárgyi és fotóanyagát dolgozza fel. Több kiállítást rendezett a témában, valamint rendszeresen tart előadásokat, múzeumpedagógiai foglalkozásokat a balatoni szőlőről és borról.
Mivel a zalaiaknak nagyon jól ment a szőlő- és bortermelés, mindenhol szőlőt termeltek, a gabonát pedig Somogyból vették. Bár a déli parton is – ahogy már Jankónál láttuk – voltak nagy múltra visszatekintő szőlőhegyek, hegyközségek (például Baglas-hegy, Kishegy), a ma is látható egybefüggő déli parti szőlőültetvények az 1970–80-as években jöttek létre. A Balatonboglártól egészen Lengyeltótiig nyúló hatalmas ültetvényt többnyire olyan területeken hozták létre, ahol korábban egyáltalán nem volt szőlő, vagy csak a terület kis részén folytattak szőlőművelést. Ugyanez vonatkozik a Balatonszabadi határában található egybefüggő ültetvényekre is. Előbbi a Balatonboglári Állami Gazdaság, utóbbi a November 7. Mgtsz tervszerű telepítéseinek következménye.
Az északi és déli part nagyüzemi átállása eltérően történt, aminek hatását napjainkig láthatjuk az ültetvényeken. A nagyüzemi szőlőművelést az északi parton – a domborzati és talajviszonyok miatt – sok helyen nem lehetett megoldani. Itt egyfajta folyamatosságot figyelhetünk meg a gazdálkodó családok tevékenységében, ahol a szőlőtermesztőknek lehetőségük volt a családi tradíció folytatására, esetenként a területek bővítésére is. A politikai rendszerváltás privatizációs hulláma nem jelentett nagy törést a gazdálkodás szerkezetében, a gazdálkodó családok többnyire az addig is megművelt területeken termesztettek szőlőt.
A déli part hatalmas telepített ültetvényeinek területén viszont jelentős változást hozott a privatizáció időszaka. A Balatonboglári Állami Gazdaság (BB) 1970-es években telepített egybefüggő, hatalmas szőlőterületét 1/3 hektáronként osztották fel az állami gazdaság dolgozói között. Így állt elő az az ellentmondásos helyzet, hogy a látszólag egybefüggő szőlőterületnek néhány soronként más-más lett a tulajdonosa.
Egy-egy oszlop festése vagy az oszlopon elhelyezett névtábla jelezte a tulajdonviszonyokat. (Az egybefüggő terület aztán persze kényszerítően hat a művelésre: bizonyos munkafolyamatokat, például a permetezést a kisbirtokos gazdáknak közösen kell elvégeztetniük, az értékesítés is többnyire szerződés alapján, közös felvásárlón keresztül történik.) A privatizációs folyamat során a családtagok egymás melletti területeket igyekeztek
elfoglalni, illetve a komoly tervekkel rendelkező közép- és felsővezetők (felsőfokú agrár- vagy élelmiszeripari mérnökök, szőlészek, borászok, vegyészek) egymás melletti területeket vásároltak fel, hogy nagyobb egybefüggő terület felett rendelkezzenek.
Mindkét parton jellemző, hogy az állami gazdaságok megszűnése után helyben maradt, szakértelemmel rendelkező egykori alkalmazottak önálló gazdálkodásba kezdenek. Az 1990-es években kedvező banki hitelekkel és pályázatokkal fejlesztik borászati üzemeiket és bővítik területeiket. Megfigyelhető a kisebb gazdaságok törekvése a területük növelésére néhány – de nem túl sok – hektárnyi szőlőterülettel.
Az ezredfordulót követő években ezek a kis gazdaságok akkor tudnak életképesek maradni, ha családi vállalkozásként, a szőlő- és bortermelést, valamint a vendéglátást is magukba foglaló komplex üzemként működnek, ahol a túlélési stratégia alapja a minőségi bortermelés. A turizmusból adódó különbségekkel magyarázható, hogy míg a déli parton a vizsgált időszakban egy-egy családi gazdaság megélhetéséhez legalább 7-10 hektár szőlőterület szükséges, az északi parton némely jó helyen vendéglátóegységgel rendelkező borászat akár 4 hektárnyi szőlőből is meg tud élni.
Hagyomány és modernitás a Balaton partján
A balatoni bor megítélésben nagy szerepet játszanak a szőlész-borász szakemberek szakmai rendezvényei (borversenyek), a különféle helyi rendezvények (szüreti felvonulások, borfesztiválok stb.), amelyek a bort a helyi identitás fontos részeként kezelik. Kifejezetten a bor népszerűsítésére alakultak a borrendek, amelyek szimbólumkészletüket a helyi hagyományokból merítik, így a helyi identitás erősítésében is nagy szerepet játszanak. A borral és gasztronómiával kapcsolatos rendezvények látogatottsága összefügg a belföldi turizmus 2000-es évek közepén történt fellendülésével, a hazai turisták igényeinek változásával és azok kiszolgálásával.
Századvég Kiadó
A Századvég Alapítvány keretein belül működő Századvég Kiadó gondozásában a történettudomány, a politikatudomány, a jogtudomány, a társadalompolitika, a szociológia, a kommunikáció, a külpolitika és a filozófia témaköreiben jelennek meg hazai és külföldi szerzők művei.
„A Századvég Kiadó nagy vállalkozásba kezdett: az egyedülálló és teljesen újszerű Borkommunikáció kötet e széles témakör minél nagyobb szeletét kívánja lefedni, húsz szerző és harmincnál több fotográfus közreműködésével. Az impozáns kiállítású, egyben informatív kötet nem titkolt célja a borkommunikációs alapvetésen túl a minőségi, magyar borok fogyasztásának népszerűsítése.” (Font Sándor, az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának elnöke)
További információ: www.szazadveg.hu
Winelovers borok az olvasás mellé
Hasonló cikkek
Magyar fotós, a Borkollégium oktatója nyerte az OIV Centenáriumi fotópályázatát
Küldetésük a magyar bor (X)
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!