Villányi elegancia 1. rész

Beszélgetés Debreczeni Mónikával

2009-04-29 | Tóth Adrienn

Ha egy 125 hektáros villányi pincészet vezetőjét képzeljük magunk elé, viszonylag kevés embernek jut eszébe egy törékeny nő. Debreczeni Mónika sem saját választása alapján került a Vylyan Szőlőbirtok igazgatói székébe, de amikor szembetalálta magát ezzel a kihívással, nem hátrált meg. Bár az érzékeny hozzáállás és az élet fordulatai iránti fogékonyság továbbra is jellemző rá, határozottsága az, hogy tudja, mit és hogyan szeretne elérni, kétséget sem hagy bennünk a felől, hogy jó kezekben van a birtok.

Az interjúkat általában azzal a kérdéssel szoktam kezdeni, hogyan kezdődött el ez a boros történet, hogy képzelhetjük el a pincészet létrehozását?

A Vylyan kalandja a kilencvenes évek elején indult. Debreczeni Pál, a férjem olyan ember volt, aki mindig nagyon erősen vizionálta azokat a dolgokat, amelyeket meg szeretett volna valósítani. A borászaton túl élt benne egy lovászati projekt, amelynek alapköve egy kis csikó formájában ma már a birtokunkban van. Ezen túl szívesen foglalkozott volna egy paprikamalom létrehozásával is.

Bor, lovak, paprika. Sok minden járhatott a fejében.

Ezeket a dolgokat nem úgy kell elképzelni, mint múló ötleteket, vagy pillanatnyi fellángolást. Ilyenkor ő komolyan számolni kezdett, külföldre utazott, hogy az általa elképzelteket láthassa gyakorlatban is. Mindig az volt a fontos számára, hogy a létező legjobbat kutassa fel, és azt adaptálja önmagunk számára.

Az utazásokon gondolom Te is részt vettél. Most, egy viszonylag nagyméretű birtok igazgatójaként, milyen érzés visszaemlékezni erre az időszakra?

Szinte mosolygok azon, ahogy ez az egész elkezdődött. Bizonyos szemszögből nem tekintem akkori magunkat laikusnak, hiszen aktív borfogyasztók voltunk, de azért ha egy pillanatra visszagondoljuk magunkat a kilencvenes évek elejére, akkor beláthatjuk, hogy egészen mások voltak itthon a borviszonyok.

Külföldi borok alig jöttek be az országba. Vettem egy angol Boratlaszt, és hirtelen azt sem tudtuk, hogy mivel kezdjünk. Az első túránk végül is az akkor borvonalon divatdiktátornak számító Bordeaux-ba vezetett. Mára talán megváltozott a helyzet, de húsz évvel ezelőtt a francia borkészítés számított a non plusz ultrának.

Milyen érzés volt a rendszerváltás utáni magyar borhelyzetből kilépve Franciaországgal szembesülni?

A francia pincészetek nagyon arisztokratikus módon jelenítették meg magukat. Még mielőtt beléptél volna a fogadóépületbe, már végigjöttél azon a rendezett kavicsos úton, amelyet hatalmas ősi fák szegélyeztek. Azt sem felejtem el, amikor egy Champagne-ház kommunikációs vezetője talpig aranyban és Chanelben fogadott minket. Mindenesetre ez akkor és ott elbűvölő volt és nagyon hatásos.

A világ legdrágább és legelismertebb pezsgőinek és vörösborainak kóstolása után visszatértetek Villányba.

Ha erre gondolsz, óriási volt a különbség, de mivel bennünk megvolt a remény, és tele voltunk elképzelésekkel, „elmaradásunk” nem volt kiábrándító, sőt, inkább inspiráló. Ebben az időben indultak el itthon is a dolgaink. Mialatt a legtöbben eladták a szőlőföldjeiket, mi vásároltunk. Persze nem volt könnyű, állandóan pénzt kellett belefektetni, de mégiscsak hosszú távban volt szabad gondolkodni. Mondhatjuk úgy is, vakhit kellett hozzá.

A földvásárlásokkal egy időben tehát megalakult a pincészet. Mit lehet tudni a névválasztásról?

Ez egy nagyon tudatos döntés volt. Elnevezhettük volna a pincészetet a férjemről, de nem ezt akartuk. Aztán rátaláltunk egy régi könyvben Villány hajdani nevére, a Vylyanra. Ennek az elnevezésnek jelzésértéke volt számunkra, egyrészt kötődött a múlthoz is, másrészt azt mutatta, hogy nem egy személy, hanem egy egész csapat áll mögötte. Szeretném, ha a jövőben is a profi csapattal azonosítanák a borászatot, azokkal, akik a mindennapokban a név építésén dolgoznak.

A Vylyan alapítása óta eltelt már jó néhány év. Mennyire volt egyenes ívű a fejlődés?

Viszonylag hagyományosan indult a pincészet élete, aztán jött egy fordulópont. Az 1998-as, 1999-es évjárat megváltoztatta a dolgok addigi menetét. Nem mondom, hogy a korábbi időt elvesztegettük. Szükség volt erre a pár éves tanulóidőszakra, hogy utána legyen min túllépni, legyen mihez képest másképp gondolkodni. Máig lényegesnek tartom, hogy észrevegyem, mikor kell változtatni valamin. Ha nem figyelsz fel arra, hogy rossz úton jársz, sokat veszíthetsz.

Mi volt az oka a változásnak, és miben nyilvánult meg?

A váltás szükségszerűen akkor következett be, amikor egyre több ismeretet szereztünk, és saját elképzeléseink lettek. A konkrét töréspontot az jelentette, amikor a férjem az aktuális telepítéseknél a szokásos, elfogadott művelésmód helyett egy újat szeretett volna. A nagy gépeket is befogadni képes széles sortávokkal ellentétben ő inkább egy sokkal nagyobb sűrűségű ültetvényt képzelt el.

A nemzetközileg elfogadott, de itthon újdonságnak számító technikai döntéssel e szerint nem mindenki értett egyet.

Igen, sajnos volt, akitől meg kellett válnunk, nagy levegőt vettünk, és kezdtünk mindent elölről. Mikor új embert kerestünk, már alapkövetelmény lett a nyitottság. Lassan ki is alakult a csapat, Ipacs Szabó István, a főborászunk 1999-ben került ide. Kezdőként rögtön bedobtuk a mély vízbe, a 98-as borokat már ő tette hordóba.

A beszélgetést holnap folytatjuk.

Ha érdekelnek további írásaink a témában, jelentkezz Téma hírlevelünkre!

Címkék

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!