Grasevina – az olaszrizling horvátul
Vagy inkább fordítva?
2014-10-30 | Robotka Gábor
Bizony, fontos és számunkra kissé kínos kérdést feszegetett Győrffy Zoltán, a Pécsi Borozó főszerkesztője az Olaszrizling Október nagy kóstolóját megnyitó mesterkurzusán. Itt mutatkoztak be ugyanis azok a grasevinák, vagyis horvát olaszrizlingek, melyek az utóbbi években kezdenek komoly nemzetközi ismertségre szert tenni.
Mi, magyarok persze úgy tudjuk, hogy az olaszrizling elsősorban a miénk. De ahogy a bikavér is ismertebb spanyolul, a kékfrankost pedig az osztrák sógorok viszik inkább sikerre, mint mi, most még az olaszrizlingről is kiderülhet, hogy alapvetően horvát szőlőfajta.
Legalább is a borvilág meghatározó szakkönyvének számító Jancis Robinson és Julia Harding MW által jegyzett Wine Grapes lexikonban már a „grasevina” kifejezés szerepel az olaszrizling fő neveként. Úgy tűnik, déli szomszédaink is jobbak nálunk marketingben. De minket a gazdasági szempontoknál jobban érdekelt, hogy a borok megfelelnek-e a magas elvárásnak.
Ha néhány adatot kiragadva szeretnénk gyorsan körüljárni Horvátország szőlőtermesztését, akkor azt mondhatjuk, hogy a kb. 20 000 hektárnyi terület közel negyedén termesztik a helyi olaszrizlinget. A nagy területi arány azért is érdekes, hiszen közel 200 féle szőlőfajtából válogathatnak a horvátok, és a viszonylag kis termőterületen több mint 60 000(!) gazda osztozik. Vagyis a helyi borászok nagy része még ma is 1 hektár alatti területet művel.
Az ország négy borrégiója közül a hazánkhoz legközelebb fekvő Szlavónia és Horvát Dunamellékének fő fajtája a grasevina. Ezt a részt leegyszerűsítve a Villányi és a Pécsi borvidékek folytatásaként helyezhetjük el a térképen. A szocialista időkben a családi gazdaságok és a szövetkezetek egyaránt grasevinából készítették itt az olcsó ivóborokat.
Az utóbbi években viszont kiemelt figyelmet kap a fajta. Kézműves borászatok és a több száz hektáros nagybirtokok egyaránt a helyi rizlinget használják termékpiramisuk felépítésére, egészen a csúcsborokig. Mi is ezekből a borokból kóstoltunk 8 tételt.
A helyi gazdák természetesen a magyarországiaktól eltérő klónokat használnak, melyek jó részét az újvidéki borászati kutatóintézet szelektálta. A technológiát tekintve széles a paletta. Modern, acéltartályokkal felszerelt borászati üzemek és öreg ászokhordókkal dolgozó pincék egyaránt jelen vannak a piacon. A borok általában 13-as alkoholfok fölé erjednek, sok esetben néhány gramm maradék cukor is kerekíti az ízüket.
Mediterrán jellegű italok, érett déli gyümölcsökre emlékeztető illatjegyekkel, krémes textúrával és a mi olaszrizlingjeinkhez képest alacsonyabb savszinttel. A Magyarországon fajtajellegnek számító keserű mandulás karakter csak elvétve bukkant fel egy-egy kóstolt tételben.
Ha három bort kellene kiemelnem, akkor két nagy múltú birtok és egy családi pince egy-egy borát választanám. Elsőként kóstoltuk a Szerémségből származó Ilocki Podrumi két évjáratát. A középkori Magyarország leghíresebb borvidékének számító Szerémségen ma Horvátország és Szerbia osztozik.
Az Ilocki Podrumi régi, főúri pincéjében az 1450-es évek óta készítenek bort, és a XVIII. század óta már helyben palackozzák termékeiket. A 300 hektárnyi saját ültetvény mellett 500 hektárról vásárolnak fel manapság szőlőt. A 2013-as grasevinájuk nagyon érett alapanyagból készült akácvirág illatú bor, az évjáratnak megfelelő üde savakkal.
A következő nagybirtok, ha lehet, még magasabbra tette a lécet. A Vina Belje a Baranyai borvidék presztízsborászata, fényes múlttal és jól átgondolt jövőképpel. Grasevináikat azért is érdemes figyelmesen kóstolni, mert 600 hektáros területük 80%-án ez a fajta terem. Ez a tény számomra sokat elárul arról, hogy milyen szerepet szán a 8 millió literes kapacitással rendelkező vállalkozás ennek a felénk kissé lenézett fajtának.
2013-as alap tételük tömény déligyümölcsillatát szájat betöltő korty követte, vibráló savakkal és hosszú-hosszú lecsengéssel. Nekem személy szerint ez a rizling jobban tetszett, mint a mesterkurzus után kóstolt dűlőszelektált tétel, pedig az a bor kapta meg a fajta történetében először a 2014-es Decanter World Wine Awards regionális trófeáját. És ez a díj, akárhogy is vesszük, a kategóriájában legjobb európai fehérbornak jár. A két tőkeerős nagyüzem mellett egy igazi családi pince borai is bekerültek a kóstolósorba, és szerencsére nem érdemtelenül.
A Duna egyik félszigetének löszös domboldalain gazdálkodó Antunovic család 2010-es grasevinája megint rácáfolt a sokat temetett évjáratra. A részben töppedt szőlőből is készített félszáraz bor már szépen mutatta a palackérettség jegyeit. Enyhén botritiszes illatába birs vegyült, telt íze igazi élményt okozott. Vakon kóstolva jó formában lévő somlóira tippeltem volna.
A mesterkurzus tanulsága számomra egyértelműen az volt, hogy manapság Horvátországban is készülnek világviszonylatban átlagosnak mondható és átlagon felüli élvezeti értékű fehérborok, a mieinktől kissé lágyabb, valószínűleg könnyebben érthető és megszerethető stílusban, de az előadó szavainak tanulsága szerint jóval átgondoltabb, a nemzetközi piacokat is szem előtt tartó üzleti stratégiával.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!