Kézműves vagy szájműves 2.0

Utóirat Balogh Zoltán kiáltványa után

2014-01-08 | Kardos Gábor

A szájművesség problémáját felvető cikkemet nagyjából egy időben írtam Balogh Zoltán kézműves kiáltványával, mely nagyon hasonló helyzetképet rajzol, és a döntő pontokon (a bizalom kérdése, illetve közösségépítés a kontroll helyett) nagyon hasonló következtetésekre jut. Ugyanakkor jelezni kell azokat a szintén fontos pontokat, melyekben jelentős különbségek mutatkoznak.

A bevezetőben említett, a Gault&Millau-n megjelent cikkhez kattints IDE, a szerző Borászportálon publikált, a témához kapcsoló írásához pedig IDE!

A legfontosabb, hogy ő is a fenntarthatóságban látja a kézműves világnézet lényegét, így ezen a szemponton keresztül válhat konstruktívvá a vita, hogy megtaláljuk egy olyan konszenzus feltételeit, mely elengedhetetlen ahhoz a radikális szemléletváltáshoz, mely a fenntartható gazdálkodás kialakításához a borászatban éppúgy szükséges, mint más területeken, az egész élelmiszeriparban, sőt: minden iparágban.

Lássuk tehát a tisztázandó különbségeket, illetve a kiáltvány feloldásra váró ellentmondásait:

1. A kézművesség tábora mintha nem óhajtana foglalkozni azzal, hogy hogyan lehetne járható utat, átmeneti modellt kialakítani az egész ágazat számára, ehelyett egyfajta fundamentalizmussal intézi el a dolgot: ők csinálják jól, mindenki más magára vessen – pedig a borszakma is egy közösség, és aligha elegendő ezzel szemben kisebb, szektás jellegű közösségeket építeni a mindenki számára adott globális probléma megoldására.

2. A kézműves jelző ma kábé autentikus öko-bioterméket jelent, de ez a szó erre kevéssé alkalmas, mert kézműves módszerekkel is lehet környezetkárosító szereket, módszereket alkalmazni, illetve a kézművesség sem a természet iránti feltétlen bizalmat jelenti, hanem azt, hogy egy kézbe fogja a gazda a kontrollt, miközben továbbra is maximális kontrollra törekszik, legfeljebb nem ipari léptékben és technológiákkal, hanem lokális és organikus(abb) módszerekkel. N.B.: a sztenderd marketinghazugság itt azzal csúszik be, hogy teljesen természetesnek, a természet organikus működésére bízottnak mutatják be tevékenységüket és termékeiket, miközben csak egy kézbe igyekeznek összpontosítani a kontrollt – kétségkívül környezetbarátabb módszerekkel. Hasonló csúsztatás, hogy útkeresésüket sokszor már tökéletes végtermékként jelenítik meg és értékesítik. Persze demagógia lenne ma egy csapásra tökéletesen ökológiai módszert és termékeket várni mindenkitől, de az is demagógia, ha elkendőzik az útkeresést ahelyett, hogy őszintén elmondanák: szerintük jó irányba tartanak és jól haladnak, de még nem értek oda. Ha a fő globális probléma éppen ennek a személyes őszinteségnek a hiánya, az ehelyetti marketingkamuzás, a természettel szembeni bizalmatlanság, illetve vak bizalom az emberi kontrollban, akkor ezzel még éppen a döntő lépést nem tette meg a kézművesség a globális-lokális váltáshoz!

3. A Facebookon vagy Twitteren ellenőrizhető, folyamatosan követhető kézműves valóságshow látszólag gyors sikerre számíthat, de ez kommunikációs csapda, mert a forma kibékíthetetlen ellentmondásba kerül a tartalommal. Ahogyan bármelyik ipari marketingborászat piaci igényt generál, illetve azt szolgálja ki, ez a fajta virtualizált kézművesség is a piacon megjelent, meglehetősen felszínes igényt szolgálja ki, mely számára a kézműves termék leginkább csak trendi feelinget jelent, olyan felelőtlen lájkolást, mely megnyugtatja és elaltatja a fogyasztók vagy akár a termelők lelkiismeretét, hogy lám, milyen sokat teszünk a természetért, a holnapért azzal, hogy posztokat olvasgatunk-lájkolunk a neten... és addig sem vagyunk kint a szőlőben, a természetben, addig sem beszélgetünk egymással szemtől szemben, bor mellett. Hiába szokták ilyenkor elmondani, hogy de utána aztán „ugyanúgy” találkozunk a valóságban is, mert ez duplán hazugság: egyrészt TÉNY, hogy a neten töltött időnk nettó elvesztett idő a természet és egymás valódi megismerése szempontjából, akárhogy is próbáljuk megideologizálni, hogy inkább engedünk a kényelmesség és a restség, netán a gyávaság kísértésének (a virtualitás mindig gyávaságot generál, mivel a neten nem kell valóban szembenézni semmivel és senkivel, álnéven lehet kommentelni stb.). Másrészt a valós találkozásokat is kontaminálja, sőt: konfigurálja a virtuális valóság, amikor borozás közben is okostelefonozunk, posztok tematizálják a beszélgetéseket stb. Csak bele kell hallgatni egy kicsit, miről beszélgetnek az asztaloknál az emberek: egyre nagyobb mértékben és egyre meghatározóbb módon a fércbúkon folyó „beszélgetésekről”, youtube-on nézett akármikről, folytassam? Itt és most is virtuálisan kommunikál, aki írta és aki épp olvassa... Pont a kézművesség fő törekvései alapján kellene a legradikálisabban elhatárolódni mindenfajta virtualizálástól és az internetes valóságshow-marketing minden formájától! Ha nem csak a népszerűsítés a tét, hanem valódi változtatás, annak nem lehet útja és módja a virtualitás, hanem a kommunikációban is ki kell állni a „kézműves” módszerek mellett: élőben beszélgetni, bor mellett, ami pontosan ugyanúgy és ugyanazért tűnik nehéznek, mint kapálni a vegyszeres gyomirtás vagy a traktor helyett! Már erről vitatkozni is gyanúsnak tűnik a kézművesség autentikusságára nézve. Hogy is értelmezzük ennek fényében az ilyen mondatokat: „A pinceajtóban halkan dünnyögve ez az üzenet nem fog átmenni egy olyan világban, ahol a gyenge minőségű tömegtermékek korlátlan fogyasztására óriási hangerővel, teljes fényáradattal kampányolnak az értéket kizárólag növekedésben mérők.” ?

Az ökológia iránt egyre elkötelezettebb emberként régóta látom, hogy a zöldek is ugyanúgy próbálnak kommunikálni, mint a multik (marketingmódszerek, vírusmarketing a neten, közösségi fórumokon) csak kevesebb pénzből, kevésbé profin, kevésbé hatékonyan és... teljesen hiteltelenné válva teszik ezt. Persze nemcsak kommunikálni, alapvetően élni is ugyanolyan nagyvárosi fogyasztói jólétben és komfortban próbálnak a zöldek magánemberként, ami végső soron maga a probléma volna, ha elkezdenénk komolyan venni. Ha az öko-bio-kézművesség csak a látszat, és a jobb megélhetés miatt vonul ki a mainstream társadalomból, hogy azoknak a pénzéből éljen és invesztáljon magánbirtokán, akik egyáltalán nem változtatnak a bolygófogyasztás globális rendszerén, akkor ez mit old meg? Így el se kezdtük a képmutatás globális rendszerének szanálását. Ha a kézműves borok menedzser fogyasztói csak áltatják magukat jó drágán vett kézműves borokat iszogatva és következmények nélküli világmegváltó beszélgetésekkel elintézve-elodázva a lényeget, az hova vezet? Mit old meg? Az öko-önáltatásnál talán a nyers fogyasztói cinizmus is jobb, mert akkor legalább egyre nyilvánvalóbb lesz maga a globális hazugság és annak fenntarthatatlansága. Értem én, hogy bántja a kézművest, ha szembesítik antikézműves marketingje hiteltelenségével, de talán mégsem elég ezen felháborodni vállalható alternatíva kidolgozása helyett: „Sportszerűtlen flegmán elintézni a kézműves szemléletet azzal, hogy ez csak marketingcímke.” Igen, ahogyan sportszerűtlen és életszerűtlen egy ilyen sommás felháborodott megjegyzéssel elintézni a dolgot. Vegyük már észre, hogy végső soron a kézművesség nem technológiai, hanem etikai kérdés – amire a kiáltvány szépen utal azzal, hogy a kézművesség döntések sokaságában dől el nap mint nap. Alapvetően világnézeti döntésről és választásról van szó. Arról, hogy milyen világban szeretnénk élni, és mennyire vagyunk hajlandóak ezért tenni, akár egész életünk átalakításával, a természeti és társadalmi környezet harmóniájáért munkálkodva.

4. Magukra valamit is adó zöldek nem használják a „fenntartható fejlődés” önellentmondó fogalmát, pláne nem ennyire brutálisan kibontva a kérdéses ellenmondást: „megtaláljuk az arany középutat, és visszatereljük a világot a fenntartható fejlődés útjára, ahol nem a folyamatos növekedés és emelkedő profit a cél, hanem az, hogy tiszta és élhető világot örökítsünk utódainkra.” Pedig pont az a lényeg, hogy választani kéne a fejlődés illúziói és a fenntarthatóság kőkemény realitásai között. A növények és az állatok is növekednek, de pont nem úgy és abban az értelemben, ahogy a piacgazdaság és profit vélt növekedését nevezik mindmáig „fejlődésnek” – cseppet sem fenntartható módon. A mai politikusok médiaszlogenként pont a világfogyasztás, a természetes erőforrások felélésére bazírozott rendszer (és saját hatalmuk) fenntartását nevezik „fenntarthatónak”, valahányszor erről beszélnek mint trendi szlogenről.

5. Elég felelőtlennek tűnik a kézműves vagy öko-biofarmerlét minden olyan idealizálása, mely elkendőzi azt, hogy ez milyen kemény munkával jár, mert ezzel ugyanazt a globális hazugságot csempésszük vissza, ami maga a fő probléma: a komfortos fogyasztói lét kemény drogos illúzióit, hogy elég hinni a dealernek, megvenni a cuccát, és attól „varázsütésre” jobb, boldogabb és szabadabb lesz az életed (tulajdonképpen üdvözülsz). Sajnos az öko-biokézművesség is ezzel az ideológiával kerül ma piacra, miközben a legdurvább multik lényegében ugyanezzel az átveréssel árulják a cuccaikat: vedd meg, és attól lesz neked jó, attól leszel boldog stb. Az átverés döntő eleme, hogy a termék és fogyasztása (vagy akár termelése, kommunikációja) volna az üdvözítő, nem pedig az ehhez való viszonyunk, a világhoz és benne magunkhoz való viszony változása. Pedig de.

6. „A jogszabályi környezet és a végrehajtás hiányosságaiból fakadó problémákat nem a kézműves szemléletű termelők feladata megoldani; legalábbis nem közvetlenül, és nem a kézművességük által.” Ajvé... ha kicsit is komolyan vesszük a kézművesség filozófiáját, akkor csak a bázisdemokratikus, civil önszerveződés lehet „kézműves” szervezeti elv, és abból még sürgetőbben következik, hogy a kézművesek céhének kell kialakítania saját kritérium- és szabályrendszerét, véletlenül sem egy külső hatalmi struktúrától, egy idegen ipari társadalmi rendszertől kéne várni valami globális, felülről jövő „kontrollmegoldást”!

7. „A kézműves bor sokak által követelt definíciója egyszerű. Azt a bort nevezzük kézművesnek, amelynek születése során a költséghatékonyság, mennyiség, gyorsaság vagy az elvárt ízkép érdekében a termelő semmit nem áldozott fel a bor egyediségéből, beltartalmi értékéből, tisztaságából, és a borvidék élhetőségéből.” Elég kevéssé kézzelfogható, hogy mit nevezünk itt a bor egyediségének, beltartalmi értékének, tisztaságának és a borvidék élhetőségének. Talán túlságosan megengedőre sikerült ez a definíció, mert alig ismerünk ma olyan nagyüzemi pincészetet, amelyik ne nagyon hasonlókat mondana magáról és borairól. Sosem vallanák be, hogy nem ilyenek a boraik, és ez az adott definíció alapján nem is válhatna számon kérhetővé, bizonyíthatóvá.

Az áldozat egyébként kulcsfogalom, mert a világfogyasztói társadalom hallani se akar semmilyen áldozatról: ne kelljen dolgozni, de mindent megkapjunk azonnal, olcsón. Az állatok és a növényvilág áldozatairól meg nem akarunk igazából tudni – komfortosabb azzal áltatni magunkat, hogy talán le se kell mészárolni azt a sok milliárd csirkét és a többi, mert sterilen darabolva és csomagolva kerül csak a fogyasztók elé. A szemetünket meg pár naponként elviszik – nem akarjuk tudni, hová, mert jobb elhinni, hogy a szelektív hulladékgyűjtés és -feldolgozás majd hatékonyan feldolgozza. Áldozatot így az emberi egó sose hoz – helyette az élővilágot és ezzel saját életfeltételeit és utódai életét áldozza fel időleges komfortja oltárán. N.B.: gyors megoldás lenne, ha holnaptól senkitől nem vinnék el a szemetét, se cégektől, se magánházaktól, mert akkor hamar tényleges megoldást kellene találni, és szembenézni mindennapos bolygófogyasztói gyakorlatunk fenntarthatatlanságával. Ha tényleg akarnánk a megoldást, ilyen egyszerű és hatékony módszerekkel egész hamar el lehetne oda jutni. Persze sokkal kényelmesebbnek tűnik az öko-bio önáltatás, a „zöld gazdaság” és „fenntartható fejlődés” lájkolgatása közben tovább zabálni a bolygót, illetve mindazt, ami még maradt belőle. Vajon ilyen természetű kompromisszumokat is elfogad a „neomanufakturális szemlélet”, és nemcsak azt, hogy drágább a terméke, nehezebb előállítani stb.?

8. In cauda venenum, mondták egykor. A végében van a mérge. A kiáltvány végszava ugyanis egy olyan mai fogyasztói létben élő ember portréját adja, amellyel az olvasók sokasága könnyen azonosulni tud: közösségre vágyó, de közben individualizmusát (mint a szabadság zálogát) makacsul megőrizni próbáló posztmodern emberek vagyunk szinte mindannyian, akik kábé így beszélnek: „Nem akarok senkit sehova beterelni vagy bárhonnan kizárni. Nem akarok egy újabb szabályrendszert vagy etikai kódexet kidolgozni. A sajátom megvan, és mindenki másnak is megvan a sajátja. Nem akarok senkit meggyőzni ennek a szemléletnek a létjogosultságáról. Ezzel együtt örülnék, ha tudnám: nem vagyok egyedül.” Ehhez képest kiáltó ellentmondás e kiáltvány végszavában, hogy pár mondattal előbb azt írja: „Közösséget kell alkotni. Bármilyet. (???) Bármilyen lazát vagy szorost, bármilyen zászlóval, bármilyen szlogennel. Formálist vagy informálist, barátit vagy bajtársit, szakmait vagy ideológiait. Meg kell találni egymásban azt, ami összeköt minket, és abba kell hagyni azoknak a pitiáner ostobaságoknak a keresését és emlegetését, amik széthúzhatnak.”

Amit legjobban hiányolok ebben az összefogásban és közösségépítésben, az a döntő szellemi-világnézeti váltás, hogy kiterjedjen végre az embereken túli élővilágra. Eleink nemcsak azért éltek összehasonlíthatatlanul fenntarthatóbb kultúrákban, mert csak kézi szerszámokat használtak, kézműves módszerekkel, ipari tömegtermelés és vegyszerek nélkül, hanem azért is, mert a társadalom részének tekintették jószágaikat. Uram bocsá', istenségként, de minimum az emberi egóönkénynél magasabb erőkként tisztelték a természet erőit. Ennyi.

Az ipari „forradalom” nem a gőzgép feltalálásával szabadította a bolygóra ezt a fejlődésnek és modernitásnak nevezett humán demográfiai bombát, hanem az ember és a társadalom elgépiesítésével, és azzal, hogy minden erőforrást egy öncélú és káros növekedési modell szolgálatába állítottak, végső soron valami globális világhatalom igézetében. Dehogy a fejlődésről és a növekedésről szól a modernizáció, sokkal inkább csak öncélú felhalmozás (kapitalizáció), hatalomharácsolás és világgyarmatosítás az, amit szemérmesen globalizációnak hívnak. A fő hazugság ebben az, hogy éppen ellentétes a globus (bolygónk) életének törvényeivel, amit ma globálisnak hívunk (vö.: internet, global village). Vegyük már észre végre, hogy az egyetlen valóban globális rendszer itt a természet körforgása, a Föld nevű glóbusz globális működése, és nem a világfogyasztói társadalom ezt felélő kamu globalizációja.

Ez utóbbi a nyugati civilizáció sajátossága, mert egészen más kultúrákban nem ment végbe ilyen folyamat. A gőzgépnél több köze van egyébként a földhöz való viszony megváltozásához, amennyiben a rózsák harca után Angliában a földnek úgyszólván nem maradtak gazdái, és közönségesen adható-vehető, elidegeníthető és spekuláció tárgyává tehető áruként jelent meg. A föld „commodity” lett. Immár nem a birtokos kapta a nevét a földről, ahogy a feudális és minden korábbi rendben a nemesek, akiknek élete az adott földet szolgálta (művelniük és védelmezniük kellett, akár életük árán), és a földjükről kapták nevüket. A polgári forradalmakkal éppen fordítva kezdtünk viszonyulni a földhöz: példátlan módon a tulajdonosról kapta a nevét a föld, és immár minden erőforrásával őt (érdekeit, kényelmét) „kellett” szolgálnia. Ezzel a szemléletváltással „sikerült” elindulni azon a fejlődésnek kikiáltott lejtőn, mely a mostani példátlan ökológiai válsághoz vezetett. Az ipari forradalom „modern nyugati civilizációja” előtt (és rajta kívül utána is) minden kultúrában az ember eredendően a földért élt, és nem fordítva. Nem a föld volt az emberért, kényének-kedvének alárendelten. A homo sapiens név is a humuszból ered, és egyébként „bölcsen kóstoló föld-embernek” is lehetne fordítani a latin sapiens kettős értelme alapján. Vagyis az ember a föld gyermeke. Ez a lényeg. A terroirkultúra lényege is ez. Aki ebből enged, ezzel maszatol, az hazudik és a globális világfogyasztás cinkosává válik.

9. Az ember lokálisan él és tevékenykedik a Földön, bárhova vesse épp a sors. Lokalitása által egyetemes lény. Ezt a lokalitást igyekszik visszahódítani a kézműves borászat is, de aligha lehetséges valódi sikert elérni globális marketingmódszerekkel és kommunikációs eszközökkel, mikor a fő probléma éppen az a rendszerré vált globális komforthazugság, mely ezekben ölt testet. Ami nem fenntartható, az végső soron nem ilyen vagy olyan szerek vagy technológiák használata, hanem a hazugság, hogy ez nekünk így jó. Ez a közös nevező a látszólag eltérő környezetkárosítási problémákban. A hazugságok sajátossága, hogy időleges látszatok, és előbb-utóbb a sors, a valóság mindre rácáfol, vagyis a hazugság szinonimája a fenntarthatatlanságnak. Ehhez képest In vino veritas az ember és a világ harmóniájának igazságát jelenti, a mikro- és makrokozmosz harmóniáját, a külvilág és a belvilág egységét.

10. A konszenzus alapja és a közös végcél mégiscsak a fenntarthatóság lehet: „A világot a pazarló, túlfogyasztó, testet-lelket pusztító őrületből nem lehet visszabillenteni anélkül, hogy kemény kiállással odatennénk magunkat arra az oldalra, ahol a saját magunk és gyermekeink jövőjét biztosítva látjuk.” Végig ezzel mint a szerző saját elvárásával próbáltam összevetni a szöveg problematikus, ennek sokszor ellentmondani látszó pontjait. Nem azért, hogy „megcáfoljam”, vagy nekem legyen „igazam”, hanem hogy még következetesebben járhassanak a kézművesek azon az úton, amelynek fontosságát és sürgető izgalmasságát ma már senki sem tagadhatja.

Ha értesülni szeretnél a magyar és nemzetközi borvilág híreiről, jelentkezz Primőr hírlevelünkre!

Címkék

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!