A weboldal 320px-es felbontás alá nincsen optimalizálva.

Kérjük tekintse meg nagyobb felbontású eszközről oldalunkat!
Menü

Szupertoszkán építészet

A Marchesi Antinori nel Chianti Classico borászata

2016-03-04 | Bun Zoltán


Szupertoszkán építészet

Az egyik legjelentősebb kortárs európai építészeti díj, a European Union Prize for Contemporary Architecture – Mies van der Rohe Award öt legjobbja közé 2015-ben bekerült egy borászat is. Azonban a szakmailag érdekes épület elemzése jóval túlmutat önmagán: alkalmas annak illusztrálására is, hogy egy több évszázados kontinentális hagyománnyal rendelkező családi vállalkozás az ezredfordulón milyen globális szerepvállalásra képes, és ez milyen általános jelenségekre mutat rá.


 

A toszkán borászatban az 1960-as évektől jelentős átalakulás ment végbe – nagy mértékben Piero Antinori márkinak köszönhetően. A mennyiségről a minőségi termelésre való váltás, a sorozatos újítások bevezetése, majd a globális igényekre való nyitás mind a borvidéket, mind a Marchesi Antinori borászatot a világ élvonalába emelte. Az Antinori titka, hogy a 600 éves családi történet, tudás és imázs modern hatékonysággal párosul – évi húszmilliós palackszám fölötti eredménnyelEz azt jelenti, hogy a hagyományok őrzése mellett radikális lépéseket tesznek: miközben birtokaikon (Kaliforniától több olasz tartományon keresztül Új-Zélandig) a helyi szőlőfajtákat és a terroir-t helyezik előtérbe, ezekkel folytonosan kísérleteznek. Az egyedit teszik még egyedibbé.

 

Miután Piero Antinori átvette a toszkán családi vállalkozás vezetését édesapjától, a chiantihoz szükséges szőlőt elkezdték terméskorlátozni, a házasításhoz pedig egyrészt az addig használt fehérszőlőt kizárták, másrészt a helyi sangioveset nemzetközi fajtákkal kezdték kiegészíteni. Ennek a folyamatnak, a hagyomány megújításának a végeredménye a mai chianti, amit ekképp dacbornak is neveznek. A (szentségtörő) kísérletezés időben és térben párhuzamos másik aspektusát a rebellis borok jelentik: a világpiacon immár igen magas pozíciót betöltő szupertoszkánok úgy tükrözik a chiantival azonos termőhelyet, Chiantit, hogy közben az idegen (bordói) fajták miatt nem lehettek eredetvédettek.

 

Szupertoszkán építészet

 

Az Antinori család általános szemléletére, így az építészettel való kapcsolatára is ez a korszerű hagyomány jellemző. Az ősi fészek a firenzei Palazzo Antinori, amit még a 15. század közepén építettek, és amit azóta is laknak. Maga az épület a kora-reneszánsz firenzei palotaépítészet mintapéldája, így tartja számon az építészettörténeti kánon. Albiera, a márki 26. generációs cégvezető lánya szerint nyilvánvaló, hogy az új épület újító szándékú, azonban ez a ház a tevékenységünk központja 1506 óta. Ezt is modernnek tervezték meg a maga korában. Még mindig úgy működik, mint 500 évvel ezelőtt. Előre tekintett, nem hátra."

 

Az Antinori nel Chianti Classico a cégbirodalom új központja, zászlóshajója kívánt lenni abban az olasz építészeti közegben, amit egyik oldalról a szigorú műemlékvédelmi szabályozás, másfelől a nagyméretű ipari fejlesztések sivársága határozott meg. (Lásd szinte bármelyik itáliai város urbanisztikai arculatát.) Ugyanakkor a vidék – konkrétan Toszkána és benne Chianti – ezekhez a szempontokhoz további sajátosságokat ad, mivel itt "a táj, az építészet és a földművelés harmóniája ősi, és mélyen gyökerezik. A villák, ciprusok, olajfák, szőlők, kövek és erdők együttesének látványa a múltat idézi. Ezen időtlen díszletek közt, ahol valaha a toszkán paraszti élethez nélkülözhetetlennek ítélt növények kusza összevisszaságban teremtek, ma jellemzően a jómódú idegenek tulajdonában lévő, s általuk kezelt szőlőültetvények hullámzanak a domboldalakon fel és alá" – ahogyan Jancis Robinson és Hugh Johnson fogalmaz.

 

Szupertoszkán építészet

 

Ebben a kultúrkontextusban (szemben a sztereotípiákkal) a borászatépítészet az ezredfordulóra számos olyan példával szolgált, amire a helyi jelleg, a befogadható széles kulturális program, a hatalmas lépték és a táj szimbiózisa jellemző. A leginkább olasz építészek által tervezett pincészetek élő gasztro-turisztikai célpontok és ezek vizuális megjelenítői egyben – ahogyan ez a világ más borvidékein is lenni szokott manapság. Az új toszkán épületek részben historizáló-posztmodern attitűddel jelennek meg, részben valóban ősi villák kiegészítései, részben inkább borászatilag, mintsem építészetileg jelentősek. A néhány – építészeti szaklapokban is reflexióra képes – kivételt elsősorban a nemzetközi sztárok, Mario Botta (Cantina Petra, Suvereto) vagy Renzo Piano (Rocca di Frassinello, Gavorrano) kézjegyszerű tervei jelentik, melyek önálló karakterrel bíró, határozott jelként állnak a tájban.

A szupertoszkán pincészet rejtőzködő nagysága

A Firenze és Siena között elterülő Chianti Classico régió Toszkána közepe. A két nagyvárost összekötő autóút mellett, logisztikailag tökéletes helyszínen, az útról szinte észrevétlenül, buja növényzettel takarva valósult meg a Marchesi Antinori új feldolgozója. Az épület egészen pontosan egy olyan, bárki számára nyitott komplexum, amelyben – a 2000-es évek repülőtereihez vagy a múzeumaihoz hasonlóan – nemcsak az alapfunkció kapott helyet, hanem sok más, ehhez kapcsolódó, a financiális és reprezentatív fenntarthatóságot is biztosító programelem. Az épület családtörténeti és kortárs képzőművészeti múzeumot, éttermet, 200 fős előadótermet, és az anyacég 120 fős központi irodáját is magába foglalja a borászati technológia mellett.

 

A szőlő a kíméletes feldolgozás érdekében gravitációs rendszerben halad lefelé, miközben a látogatók a mélygarázsból a vendégterek irányában, fölfelé. Ahogyan az a kortárs borászatokban szokás, az arra kíváncsiak itt is végignézhetik a szőlő útját, kóstolhatják a helyben készült bort, de a hordós érlelőben – mint „eseménytérben” – több száz fős vacsorán is részt vehetnek. A technológiai rendszer racionalitását az épület struktúrája is követi; a szőlő feldolgozásától az erjesztésen és az érlelésen át a palackozásig és a végtermék kiszállításáig minden helyiséget és térkapcsolatot a hatékonyság vezérelve mentén alakítottak ki.

 

 

Az építészeti feladatok közül a legnagyobb feladványt az jelentette, hogy a szelíd toszkán (kultúr)tájban hogyan lehet elhelyezni egy az előbbiek szerinti struktúrájú ipari behemótot – az Antinori márkanévhez is illő módon. Szarkasztikusan megfogalmazva a kérdést: hogyan áldozható fel Chianti szívében 20 hektárnyi termőterület? A megoldás a rejtőzködő nagyság oximoronjával világítható meg. Ez a kortárs borászatépítészetben már bevett építészeti attitűd: hatalmas pincészeteket lehet úgy eltüntetni a tájban, hogy az épület nagy részét a terep alá rejtik. Az Antinori-központban ilyen szempontból kevés újdonság lenne felfedezhető ma, ha nem tudnánk, hogy a tervezés 2003-ban kezdődött meg. Mint kortendencia, a 2004-es Velencei Biennálén Topográfia címszó alatt számolatlanul jelentek meg a sokféle programot teljesítő, táji képződmények alakját felvevő kisebb-nagyobb komplexumok tervei. Elemzésünk tárgya ekképp az ún. landform building (a tájszerű ház) példája, egyben fogalmi kiterjesztése: a szupertoszkán építészet egy globális jelenség helyi verziója.

 

Az Antinori-borászatból a felszínen – a terepbe vágottan – csak néhány út és két vízszintes felnyitás, egy csaknem 170 méter hosszú homlokzati sáv jelenik meg, de hagyományos értelemben vett épület nem. („Hagyományos értelemben” a tájra/környezetre teljesen érzéketlennek, szó szerinti tájsebnek tekinthetnénk az ilyen léptékű felmetszéseket.) A sztráda felől közös útvonalon halad felfelé a vendég és a teherforgalom (még kamionok is!) egy meredek rézsűkkel, támfalakkal határolt úton, ami majd egy a terep alá süllyesztett alagútban folytatódik, egészen a felső szintig. Lejtőirányban két egyszintes tömeg fog közre egy háromszintest; a hangsúlyosabb üveghomlokzat sávja a nagyobb tömb felső két szintjéhez tartozik. A másik homlokzati sáv a felső szinté: itt a teherautóval is körüljárható (és „körülnyitható”) logisztikai tömbtől elkülönülten áll a transzparens étterem. Az épületet magát inkább belső vagy „félig kinn – félig benn” terek, illetve az infrastruktúra jellemzik; természetesen kintebb-fentebb a látogatók, bentebb-lentebb a technológiai/érlelő terek kaptak helyet.

 

Szupertoszkán építészet

Tájház mint kamuflázs

A nagyüzem (messziről nézve) láthatatlanná válik a tájban a mérnökök által hangoztatott, vagyis szándékosan használt kamuflázs-technika által. A kamuflázs azonban nemcsak a terep léptékében, hanem a komplexumban számos más helyen is észrevehető/értelmezhető: építészeti minőségként és lenyűgöző, fotogén látványként egyaránt. A pincészetben ugyanis minden benne van, ami egy luxusmárkának élőben megtapasztalva és a reklámban virtuálisan megjelenítve számíthat.

 

A tájba való illesztés komoly aspektusát jelenti egyfelől az épület fenntartható működtetése. Másfelől, az épület tetejére telepített szőlőültetvény a tájszerűség illúzióját kelti. A talaj feletti zöld kordonok egyelőre azt mutatják, mintha a nagy ültetvény szerves része lenne a borászat parcellája, miközben a zöldtetőben nem rekonstruálható az eredeti talajszerkezet, a növény nem nyúlhat le a köves altalajban szokásos, akár tíz méteres mélységbe. Ez azt jelentené, hogy évek múltán itt a többi területhez képest kisebb növények élnek majd, vagy más színű lesz a levelük? Milyen gyümölcs terem majd itt és az milyen bort ad? A tető funkciója csak a kamuflázs, vagy netalán növénytermesztési és önológiai kísérlet zajlik a területen – azt a kérdést feltéve, hogy mit lehet egy zöldtetőn termeszteni?

 

Szupertoszkán építészet

 

Az ilyen „látványjellegű”, valójában rövidebb távú megoldásokkal szemben a szőlőművelésben (és más mezőgazdasági ágakban) természetes és mesterséges eleve elválaszthatatlan egymástól: az évelő növények művelési módjának megválasztása, a talaj tápanyag-készletének ki-nem-merítése, a támfalak, teraszok és vízelvezető rendszerek, illetve az általuk keretezett dűlőbesorolás mind a tájművelés szinte állandó eszközei. Az épületnek nem egy mesterséges, de nem is egy természetes, hanem egy az előzőek szerinti kultúrtájba kell illeszkednie. Minden nagy léptékű kortárs borászat, így az Antinori-központ is azzal a dilemmával küzd, hogy milyen mértékben mutassa meg vagy rejtse el magát a saját terroirban.

 

Az épület talajhoz való viszonyának másik aspektusa az, hogy hagyományosan legalább 3 méter vastag földrétegnek kellene lennie a pince fölött a belső egyenletes, tizenpár fokos hőmérséklet biztosítására. Ehhez társul az, hogy a pince – megintcsak hagyományosan – a területhez tartozó sajátosságokkal bír: az adott talaj megmunkálása kőzetfüggő, eszerint lehet fúrt vagy épített/boltozott a pince, jellemzően hosszirányban, a hegy gyomra felé kialakítva. Az Antinori-központ hatalmas érlelőterében viszont egy haránt irányú, szabad görbe vezérvonalú keresztmetszet készült, ami a pincehangulatot mímeli, és csak a pincetektonikát ismerők értik a szemantikai-morfológiai játékot. Sőt, a keresztmetszet úgy áll elő, hogy az épület egyszerű téglatest-alakú vasbeton csarnokába, azt részekre osztva, egy acélkeret-sorra függesztett, hullámzó mintha-boltozatot, avagy terrakotta-leplet készítettek, ami megmutatja saját álságát: a három ív nem támaszkodik le középen a padlóra, mint egy boltozat-szerkezet tenné, hanem lebeg, folytonos felületként egymásba olvad.

 

Szupertoszkán építészet

 

A boltozat burkolata – miként az épület szinte minden felülete – helyi anyagokból készült, amely elv összhangban áll a fenntarthatóság és a tájba illesztés ideájával. A pincében sok helyen megjelenő, kézi formázású, egyedi méretű és színű, vagyis közvetlenül ide tervezett és gyártott terrakotta-lapkák egy szomszédos falu, Impruneta (nagy) gyárából származnak, és tulajdonképpen ugyanabból az (égetett) agyagból készültek, ami a közelben termelt borok számára is a terroir egy meghatározó tényezője. Az épület monokróm (kamuflázs) megjelenését a dűlők vörösesbarna talajához illesztett színű lapkák, a vas-oxiddal pigmentált monolit látszóbetonok és rozsdás acéllemezek színharmóniája adja. A belsőben fűrészelt felületű tölgy burkolatok is megjelennek a hordók reminiszcenciájaként.

 

Tektonikus, egyszerű, nyers, anyagszerű minden – kiemelve és egyben elrejtve a léptéktelent a terroirban. Az épület itt hasonul a tájhoz, miközben hagyományos értelemben egy belül nagyobb kiterjedésű pincét egy kicsi présház vagy a kőfalba vájt lyuk(architektúra) jelölte meg a felszínen. Vagyis a pince – tájépítészetileg – az elrejtett érlelőtér megjelenítéséről szólt; pontosan így tesz az Antinori-központ is, csak nagy léptékben, az ezredforduló építészeti/design eszközeivel.

A megjelenítés megjelenítése

Miközben az üzem el akar tűnni a tájban, egyszersmind a Marchesi Antinori központja, tehát saját arculatra van szüksége: be kell töltenie az ikon (landmark, zászlóshajó, stb.) szerepet. Adódik tehát a kérdés, hogy a piaci érvényesülés felismerhetőség-követelménye szemben áll-e a kamuflázs (eltüntető) technikájával? Kizárja, vagy épp ellenkezőleg, erősíti egymást a kettő?

 

A beazonosíthatóságra törekvés Elisabetta Virtuani és Antonella Zucchella borászati marketinget vizsgáló cikkében úgy jelenik meg, mint a világpiaci jelenlét szükségszerű velejárója. Szerintük "a globalizáció arra sarkallja a termőtájakat és a termelőket, hogy szembenézzenek az új verseny kihívásával, és hogy megragadják ennek az igénynek az inkább élményközpontú, mint termékközpontú új léptékét."

 

Szupertoszkán építészet

 

Az állítást úgy kellene értenünk, hogy a borászat (az arculat) fontosabb lenne, mint maga a bor? A szerzők szerint a borélmény a borászatok építészeti kialakításán keresztül is létrejöhet, mégpedig úgy, hogy minden borászat valamiképpen a másságra, az egyedisére törekszik. "Ez mutatja annak a fontosságát, hogy milyen kapcsolat jön létre a terület [a terroir] és a benne elhelyezkedő borászat között, hogy a helyi anyagok közül mit használnak, hogy milyen az a táj, amibe az építészeti műnek illeszkednie kell.” A cikk osztályozásában a kortárs pincészetek három típusának egyike a szoborszerű látványborászat, melyhez a példa valójában egy a látványosság mögé bújtatott borhotel (Frank Gehry: Marquès de Riscal, Rioja, Spanyolország).

 

A második irány a saját működését középpontba helyező, azt operatív módon bemutató (giga)borászat, ahol az épületforma őszintén mutatja az erjesztés-hordós érlelés-palackos érlelés háromszögét (Norman Foster: Portia de Grupo Faustino, Ribera del Duero, Spanyolország). A harmadik alapesetet képviseli az Antinori-borászat a maga tájba illesztésével, amit úgy értelmezhetünk, hogy a (táj)építészetileg szélsőségesen rejtőzködő módon megfogalmazott épület éppen eme radikalitás miatt vált feltűnővé, szingulárissá – ekképp eladhatóvá.

 

Szupertoszkán építészet

 

A fentiek közül a második – operatív – példa kifejezetten a borkészítés láttatásával foglalkozik, azt tematizálja. Noha a kortárs borászatépítészet hangsúlyosan a (technológia, a táj, a borászati hagyomány, stb.) megjelenítéséről és ennek a látogató felé való kommunikálásáról szól, magát a megjelenítés aktusát nagyon ritkán teszik transzparenssé, nyilvánvalóvá a tervezők és építtetők. A kamuflázzsal szemben ez a felfedés, a megmutatás módszere lenne, ami nem egyszerűen a borkészítés transzparenciája, hanem az átláthatóság miértjének és mikéntjének vizsgálata.

 

Az Antinori-központban (a belsőben) találunk néhány példát a felfedésre. A hordós érlelőbe üvegdobozokként függesztették be a kóstolóhelyiségeket, ezáltal nemcsak egyszerű átlátást biztosítanak a borkészítés és a látogatói útvonal terei között; ezt manapság világszerte számos borászatban, tendenciaszerűen tudja egy üvegfal vagy üvegfödém. Itt azonban az üvegdobozok – jelentéstanilag – a látogatót is láttatják (részben a hordók szemszögéből), és ugyanígy működnek a hordós érlelők légterében lebegő, kifejezetten a vendégek számára létesített hidak is. Mindent a szemnek és az agynak, semmit a kéznek.

 

A megjelenítés módozatait (elméletben) lehet így cizellálni, ugyanakkor mégiscsak arról van szó (legalább részben, racionális oldalról), hogy a fenti megoldások műszaki vagy önológiai követelményt elégítenek ki. A borok többéves hordós és/vagy palackos érlesésére szánt terekben állandó klimatikus viszonyokat kell teremteni, és ezt a hőmérsékletet, illetve páratartalmat a látogatók gyakorisága és sokasága jelentősen felboríthatja. Persze kérdés, hogy mennyire igaz ez arányosan a nagyobb (légterű) pincék nagyobb és a kisebbek kisebb látogatószámára. Míg Renzo Piano és Norman Foster már említett, méretes borászatainak hordós érlelőiben gyakoriak a nagy létszámú borvacsorák, Antinoriéknál legfeljebb hidakon, a hordók fölött suhanhatnak át az emberek az érlelés hosszadalmas folyamatának megzavarása nélkül; rendezvényekre ott az előadó meg az étterem. A (nagyon) magas borminőség elérése érdekében itt erre is ügyelnek, szemben a puszta látványosság céljával vagy az épületgépészettel fenntartott belső klimatikus egyensúly mesterséges jellegével.

 

Szupertoszkán építészet

 

A hídról vagy kóstolóteremből megmutatott hordók kiállított tárgyak, az érlelőterek ekképp a kortárs borászatok – mint kulturális intézmények – kiállítóterei is. Itt a borok (múzeumi tárgyakként) nem organikusan vagy spontán módon, nyugalomban fejlődnek, hanem kontrollált körülmények zavartalanságában. Ettől a múzeumi laborszerű építészeti kerettől alapvetően elválaszthatatlan a szabályozható acéltartály, a fajélesztő, az irányított almasav-bontás használata, a technológia szükségszerűsége. Vagyis a megjelenítés követelménye – a borkészítés és ennek láttatásának építészeti elválasztása – összetartozik az előre meghatározott (tervezhető, programozott) bor-termék előállításával. Ez nem az Antinori-központ sajátossága, hanem a XXI. századi borászatépítészet általános alapköve.

Utóirat helyett

Az épület dicsmenete mögött egy, az örömódákban nem szereplő szakmatörténeti példázat is meghúzódik. Piero Antinori ugyanis „előbb egy helyi mérnökirodát bízott meg azzal, hogy szerkesszenek egy hagyományos gyárat, az Archea építészeit [a márki] csak ezután kérte fel a létesítmény homlokzattal való felöltöztetésére. Az építészek azonban csökönyösek voltak.” Meggyőzték az építtetőt arról, hogy az Antinori borászati központnak egy arctalan doboz helyett a toszkán kultúrtájhoz és a családi történethez méltó, ezekből táplálkozó egyedi építészeti alkotásnak kell lennie.

 

Ennek az aspektusnak az az egyik tanulsága, hogy manapság az építészek nem pusztán az épület terveit készítik el. Szerepük immár programalkotó szerep, amiben a teljes bizalomnak köszönhetően a barginoihoz hasonló (szupertoszkán) eredmény érhető el: egy a helyhez (terroirhoz) kötődő egyedisége folytán reklámértékkel és széleskörű hatással bíró borászat.

Más nézőpontból tekintve, így érthetjük meg a Marchesi Antinori globális érzékenységét: a profitorientált globális cégbirodalom egyszersmind a reneszánsz palota és a 26 generációs tündérmese kötelezettje.

 

A cikk rövid változata „Rejtőzködő nagyság” címmel jelent meg a Metszet 2015/6 számában (16-19. o.).

 
További felhasznált irodalom:
A „dacbor” és a „rebellis” bor kifejezések forrása: Hugh Johnson – Jancis Robinson: A világ boratlasza, Alexandra Kiadó, Pécs, 2008, 180. o., Johnson – Robinson, i.m., 178. o.
Metamorph: 9th International Architecture Exhibition, szerk.: Kurt W. Forster, Rizzoli, New York, 2004. 
Landform Building: Architecture's New Terrain, szerk. Stan Allen - Marc McQuade, Lars Müller, Baden, 2011.
Aaron Betsky: Display engineers, in: Aaron Betsky - K. Michael Hays - Laurie Anderson (szerk): Scanning: The Aberrant Architectures of Diller + Scofidio, Whitney Museum, New York, 2003, 23-36. o.
Michael Kimmelman, Vines and Vintner Beautify a Tuscan Hill, NYT, August 27, 2013, C1 o.


Minitanfolyam

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!