Dr. Bor Judit: 4 özvegyasszony, akik a pezsgő történetét írták
A cikkíró verseny ismeretterjesztő kategóriájának győztes írása
2020-05-30 | Vinoport
Manapság egyre gyakoribbak a női borászok kóstolói és a kifejezetten nőket megszólító boros rendezvények. Hosszú utat kellett megtenniük azoknak, akik nő létükre belevágtak ebbe a szakmába, hogy idáig eljussanak. Történetük, küzdelmük azonban nem előzmények nélküli.
Címlapfotó: www.pottsmerc.com
A jelent akkor értjük igazán, ha ismerjük előzményeit, a hozzá vezető utat, történetet. A múltból való tanulással rengeteg felesleges munkát megspórolhatunk magunknak, és nem utolsó sorban hihetetlen inspirációt is meríthetünk elődeink történeteiből.
Ebben az írásban a pezsgő történetének legfontosabb női szereplői kerülnek bemutatásra. Némelyik hölgy neve széles körben ismert Magyarországon is, hiszen mind egy-egy nagy champagne házat „takar”. A többség esetében azonban arról egyáltalán nem hallottunk, milyen, a pezsgő történetét gyökeresen megváltoztató vívmányok, újítások fűződnek a nevükhöz.
Mi köti össze ezeket a sorsokat? Talán azt mondhatjuk, ezek a nők férjet választottak, nem hivatást. Aztán egyszer csak özvegyen maradtak egy olyan időszakban, amikor a világ nem fogadta még el a „női vállalkozó” fogalmát, hiszen még saját bankszámlával sem rendelkezhettek, míg másoknak a II. világháborút övező világégés közepette kellett a csődhelyzetből kivezetniük a céget.
Minden visszaemlékezésben, amit e nagy tekintélyű hölgyekkel kapcsolatban olvastam, azt mesélik a kortársak: ezek a nők milyen erősek, következetesek, határozottak voltak. De lehettek volna mások, mikor rájuk szakadt az a teher, hogy a birtokot vigyék tovább, munkásokat irányítsanak, férfiakkal tárgyaljanak, új piacokra törjenek be?
Lapozzunk hát bele özvegy Clicquotné, özvegy Pommeryné, özvegy Bollingerné és özvegy Roedererné történetébe.
Veuve Clicquot
Fotó: www.smithsonianmag.com
Az első, a megkerülhetetlen Veuve Clicquot. Aki már legalább a polcokon nézegette a champagne palackokat, feltűnt neki a sárga címkés, kiejthetetlen névvel ellátott pezsgő, hiszen az egyik legnagyobb márkává nőtte ki magát az elmúlt 200 évben. De mit jelent ez? Mivel franciákkal van dolgunk, elég valószínű, hogy ez egy név. De település vagy személy? Champagne esetében ez jó eséllyel családnév szokott lenni. A veuve azt jelenti, özvegy, itt Barbe-Nicole Ponsardint jelöli, aki 1805-ben 27 évesen özvegyült meg és szakadt rá a pezsgőházzal járó minden teher. Édesapja, báró Ponsardin szerencsésen megmenekült a francia forradalom alatt az arisztokratákat érő kivégzésektől, és Champagne régió központjának, Reims-nak polgármestere is volt. Lányát François Clicquot-hoz adta, akinek apja, alapította a Clicquot házat. Ám Francois váratlanul meghalt, az ifjú özvegy egyedül maradt egyetlen gyermekükkel, aki ekkor még csak 6 éves volt. Bár apósa - fia halála után - el akarta adni az üzletet, Barbe-Nicole azt gondolta, nem kell, hogy más irányítsa az életét, kezébe veszik a család dolgait, és ezt tudatja is a világgal. Kiharcolta, hogy átvehesse a házat, majd gyorsan átkeresztelte maga után Veuve Clicquot Ponsardin-ra. Ez az első alkalom, hogy egy champagne ház egy nő nevét vette fel.
A 19. század elején, nemzetközi piacon megmaradni a férfiak uralta világban, egyáltalán nem számított elfogadottnak. A nők nem tanulhattak, nem dolgozhattak, nem vezethettek üzletet az apjuk vagy férjük jóváhagyása nélkül. Csak az özvegyek számítottak szabad nőknek, ez – nagyrészt -magyarázatot is ad arra, miért is özvegyasszonyokról szól ez az írás.
Barbe-Nicole 1810-ben alkotta meg a világ első millésimé (évjáratos) cuvée-jét, mert úgy gondolta, vannak évjáratok, amiket önmagunkban is meg kell mutatni. Azért rendhagyó ez a megközelítés, mivel ezt megelőzően minden champagne különböző évjáratok keverésével jött létre, azaz non-vintage champagne volt, hiszen a cél alapvetően minden évben ugyanazt a minőséget és ízvilágot előállítani a fogyasztók részére. Bár manapaság is a non-vintage pezsgő teszi ki a piac nagy részét (85 %), minden ház presztízskérdésnek tekinti, hogy készítsen évjáratos pezsgőt is.
1811-ben a Flaugergues üstökös haladt át az égen, s mivel a bortermelők között tartotta magát az a hiedelem, hogy a váratlan égi jelenségek, mint pl. egy üstökös, különleges hatással bírnak a termésre, remek évjárat kapcsolódik hozzájuk, kihasználta a legendát (és a valóban jó évjáratot) az eladás növeléséhez. Pezsgőjének hát a „Millésimé de la comète”- az üstökös nevet adta. Innen kezdve a korábbi, férje által bevezetett horgony mellé -ami a remény jelképe- bekerült az üstökös is mint szimbólum az eszköztárába. Ma is előfordul, hogy a termelők üstököst használnak a dugón, ha valamely évjárat kiválóra sikeredett.
1814-ben, mikor a napóleoni háborúk miatt a francia árukra kirótt behozatali tilalmat épp csak feloldják, kalandos úton, versenytársait megelőzve 10.000 palack pezsgőt küld Szentpétervárra, hogy meghódítsa az orosz „piacot”. Elsőként érkezik, és egy kevésbé jelentős házból rögtön a cári család kedvencévé válik. Olyannyira befut, hogy a „klikofszkoje” a pezsgő szinonimája lett eztán Oroszország előkelő köreiben.
De a méthode champenoise emblematikus kelléke, a rázóállvány feltalálására is a Veuve Clicquot háznál került sor, 1816-ban. A szediment eltávolítását azt megelőzően a pezsgő áttöltésével oldották meg, ami nemcsak, hogy roppant időigényes volt, és sok veszteséggel járt, de a mozgatás a pezsgő minőségének is ártott. A szerzetesek módszere alapján a homokba állították az üvegeket a palack szájával lefelé, és lassan mozgatták, amíg elérte a teljesen függőleges állapotot. Ehhez képest jelentett újdonságot a Veuve Clicquot-ház találmánya, ahol a főnök asszony kérésére Antoine Muller, a pincemester egy konyhaasztalba fúrt különböző szögekben lyukakat, ezekbe helyezték a palackokat, hogy az elhalt élesztő fokozatosan a palack nyakába csúszhasson. A rázóállványon töltött 6-8 hét alatt az üveg szájához rázzák lassan a leülepedett, elhalt élesztőt, amit aztán a degorzsálás alatt eltávolítanak az üvegből. Így kristálytiszta ital keletkezik, ami a fogyasztó számára hozzájárul az élvezeti értékhez.
És ha ez nem lenne elég, még egy kedvenc, a rosé pezsgő készítése is e hölgy nevéhez fűződik. A 18. században már készült rózsaszínes pezsgő, tehát nem ő volt az első, akinek eszébe jutott, hogy készíteni kellene egy ilyen italt is, mert majd a 21. században mennyire divatos lesz. A helyzet ugyanaz volt, mint a rázóállvány esetében is, azaz a technológia nem felelt meg az elvárásainak. Ahogy idézik: „Csak egy minőség van: a legjobb.” Két módszert alkalmaztak ugyanis a pezsgő „színezésére”, és egyiket sem tartotta járható útnak. Az egyik a maceráció, amikor a kékszőlő a héjjal érintkezik és ez színezi meg a levet. Feltehetően ez a technológia a véletlennek köszönhető, mikor a pincében dolgozók tovább hagyták a héjon a szőlőt, mint azt kellett volna. A második a hagyományos élelmiszeripari módszer: bodzalevet adtak hozzá színezőanyagként (teinte de fismes). Az első módszer ebben az időben nagyon kiszámíthatatlan volt, a második pedig szimpla csalás, és Barbe-Nicole valami jobbat szeretett volna ízben, színben és aromában.
1818-ra teszik annak időpontját, amikor Veuve Clicquot olyan rosét dobott piacra, amelynek színét az adta, hogy vörösbort (Bouzyból származó pinot noirt) adott a fehér alapborhoz. Champagne máig az egyetlen az AOC (Appellation d’Origine Controllée), ahol rosét a fehér és vörös borok házasításával lehet előállítani, mindenhol máshol a színt a héjjal való kontakt révén nyeri el a bor.
Amikor férje halála után átvette a házat, évi 60.000 palackot termeltek. Amikor 89 évesen meghalt, 750000 palackot adott el szerte a világban a minőség és luxus jelképének számító pezsgőjéből.
Veuve Pommery
Fotó: Pinterest
Arra vonatkozóan, hogy a Veuve Cliquot Ponsardin nagyasszonya a következő özveggyel találkozott-e, sajnos nincsenek történeti emlékek. De Reims nem egy nagy város, így az előkelő körökben nagy valószínűséggel összefutottak, illetve a fiatalabb Veuve Pommery látta maga előtt a példát, hogyan tud egy nő is boldogulni a champagne világában.
Louise Pommery (Jeanne Alexandrine Louise Mélin), 20 évesen kötött házasságot Alexandre Pommeryvel, és 39 évesen 1858-ban vette át a champagne ház irányítását. Nem készült arra, hogy majd az egyik első francia üzletasszony legyen. Férje, mikor 1856-ban az egészsége meggyengült, úgy döntött, hogy nyugdíjazza magát és ezentúl csak élvezni fogják a gazdagok nyugodt életét. Fiuk, Louis már 17 éves volt, mikor váratlanul 38 évesen Madame Pommery újra gyerekáldás elé nézett. Hogy a pénzügyi biztonságuk meglegyen, Monsieur Pommery újra munkába állt. Textilipari cégük ekkor éppen leszálló ágba került, míg a champagne roppant jól jövedelmezett. Monsieur Pommery azonban 1858-ban váratlanul meghalt, hátrahagyva özvegyét kislányukkal, Louise-zal, aki még az első életévét sem töltötte be ekkor.
Madame Pommery először eladta a nehézségekkel küszködő textilcéget, hogy csak a pezsgőre tudjon koncentrálni. Bár nem tudta, mi fán terem a branding, public relations és marketing, azt tudta, mit akar: stílust adni a pezsgőjének, hogy azt luxustermékként tudja eladni.
Megvásárolt 120 mészkő és kréta gödröt, pincét (crayères), amit a római katonák a gall háborúk során ástak védekezés céljából Reims alatt. Ezeket átalakították, egybenyitották, és mikor tíz év múlva, 1868-ban bemutatták, Reims legnagyobb építkezésének nevezték. Belga és francia bányászok dolgoztak azon, hogy összenyissák ezeket a kis földalatti "bunkereket” egy valóságos úthálózattá. Egy 116 fokból álló lépcsősoron juthatunk le ebbe a város alatt megbúvó 18 km hosszú pincerendszerbe, melynek utcáit Madame Pommery azokról a városokról nevezte el, ahová pezsgőik már eljutottak. Aki már járt pezsgő vagy cava pincében, annak ismerős lehet az azóta elterjedt gyakorlat. Az így kialakított pince alkalmas volt a pezsgők érlelésére és tárolására, hiszen garantálják az állandó 10 C-t. Több jelentős champagne ház követte a példáját hasonló pincerendszer kialakításával, ezek mára felkerültek az Unesco Világörökségi listájára. A pincék felett is folyt az építkezés, az angolokhoz fűződő vonzalmának és ottani kereskedelmi sikereinek hálából Tudor stílusban épültek meg a birtok főbb épületei.
Az angolokhoz kapcsolódik a legnagyobb vívmánya, a brut champagne. A brut pezsgőben a hozzáadott cukor 12 gramm/liternél alacsonyabb. A 19. században – főleg az orosz piacok hatása miatt is- a nagyon édes pezsgő terjedt el, a cukorszint elérte a 300 gramm/litert is akár. Angliai utazásai során tapasztalta meg, hogy az angol felsőbb osztály viszont a szárazabb, kevésbé édes borokat részesíti előnyben. A legenda szerint azt mondta pincemesterének: „Damas, annyira száraz borra van szükségünk, amilyen csak lehetséges, de nem lehet bántó…ami puha, bársonyos és kiegyensúlyozott. De mindenek előtt figyeljen az eleganciára.” 1874-ben Victor Lambert, Olivier Damas utódja, a Pommery pincemestere megalkotta az első „brut” millésimét, a Pommery Nature 1874-et. Nemcsak, hogy a Pommery Nature kevésbé volt édes, de millesimé is, azaz évjáratos, így nem fedte el a cuvée az évjárat esetleges hibáit sem, ahogy a cukor is arra szolgált sok esetben, hogy kiegyenlítsen és takarjon.
Madame Pommery szociális oldala is erősen megmutatkozott. Munkaadóként példamutató érzékenységgel viseltetett a munkásai iránt: nyugdíjalapot hozott létre, egészségügyi biztosítást működtetett, és árvaházat alapított.
Emellett nagy hangsúlyt fektetett a művészetek támogatására, köztük a helyi alkotókra is. Sok művet adományozott a helyi múzeumnak, de a legértékesebbet, Millet Kalászszedők c. festményét a francia államra hagyta. Amikor meghallotta, hogy Millet Kalászszedők című művét aukcióra bocsátják és amerikaiak szeretnék megvásárolni, osztotta a franciák általános felháborodását, amiért egy ilyen főmű elkerülhet Franciaországból, és kiadta, bármi áron meg kell vásárolni részére a képet. 1888-ban “ismeretlen vásárlóként” hatalmas összeget fizetett érte, s csak négy nap múlva derült ki, hogy ő állt az ügylet mögött. A képet azonnal a francia államnak adományozta, ma a Musée d’Orsayban látható.
Amikor Madame Pommery átvette az üzletet, évi 20.000 palack volt a forgalmuk. Amikor 45 évvel később elhunyt, kétmilliót adtak el világszerte.
Élisabeth Bollinger
Fotó: winecellarplus.co.za
Élisabeth (Lily) Law Lauriston-Boubers 1899-ben látta meg a napvilágot báró Olivier Law of Lauriston Boubers gyermekeként, aki skót bankárok francia leszármazottja volt. Lily 1923-ban ment feleségül Jacques Bollingerhez, a Bollinger ház vezetőjéhez. Amikor 42 évesen, 1941-ben, gyermektelenül megözvegyült, nem volt kérdés számára, hogy a feladata: továbbvinni a házat. Nem lehet mondani, hogy a világpolitikai helyzet épp a legkedvezőbb lett volna a pezsgőkereskedelemre. Férje halála után, a II. világháború kellős közepén a piac összeomlott és folyamatosan egyensúlyoznia kellett, a legenda szerint a náci megszállókat ingyen pezsgővel látta el. Mikor 1944-ben Aÿt lebombázták az amerikaiak, megnyitotta a pincéit a helyiek számára, hogy oda meneküljenek, sőt a temetéseket is maga szervezte. Mivel benzinhez nem lehetett hozzájutni, fáradhatatlanul járta biciklijén és felügyelte az ültetvényeit. A háború után kiemelkedő területeket vásárolt, ezzel érte el a birtok a mai 175 hektáros területét.
De számára is a nemzetközi piacok megszerzése állt a legfontosabb helyen, az angol és amerikai megrendelésekért küzdött a saját eszközeivel: kifinomult eleganciájával, stílusával és elhivatottságával. Neki köszönhető, hogy a Bollinger az angol királyi család hivatalos pezsgője lett, sőt még James Bond is ezt itta, amikor épp nem a – rázva, nem keverve fogyasztott - martinit népszerűsítette a világ megmentése közben. (Lehet, hogy csak véletlen, de a James Bond könyvek szerzője, Ian Fleming ugyancsak skót bankároktól származott. Főhősének kedvence, a Bollinger a negyedik regényében a Diamonds are Foreverben jelent meg 1956-ban, filmben azonban csak 1973-ban, az Élni és halni hagyni-ban.)
1961-ben vezette be a piacra az R.D.-t (R. D. Récemment Dégorgé- nemrég degorzsált), amely azóta is csak igazán kivételes évjáratokból készül. A szigorú eredetvédelmi szabályok szerint a champagne legalább 15 hónapot tölt palackban (ebből legalább 12 hónapot a szedimenten), a vintage champagne-ok esetében ez utóbbi minimálisan 36 hónap kell legyen. Az R. D. esetében azonban ez az időtartam 8 és 20 év között lehet. Ezek a pezsgők dugóval érnek, nem kapszulával, ami így további aromákkal gazdagítja a nemes italt. Mikor a pincemester úgy látja, elérkezett az idő, és a legszebb érettségi fokon áll a pezsgő, akkor kerül sor a degorzsálásra, aminek időpontját feltüntette a palackon. Lily is úgy látta a legjobbnak, minél tovább érjen a pezsgő a palackban, a degorzsálás után azonban minél előbb érdemes elfogyasztani, így lehet a kialakult komplex aromatikát igazán kiélvezni. Ettől az időponttől kezdve, az R.D.-nek köszönhetően tüntetik fel a champagne palackokon a degorzsálás időpontját. Érdemes erre odafigyelni és megkeresni!
A filoxérajárvány a francia területeken is végigsöpört a 19. században, a megoldás az amerikai alanyokra oltás lett, amelyek ellenállónak bizonyultak a kártevővel szemben. A Bollinger birtokon három egész kicsi terület valamilyen módon azonban elkerülte a filoxérát. Mára már csak kettő maradt meg, ezek az Aÿban található pinot noir ültetvények ún. clos-területek, azaz annak idején alacsony fallal, kerítéssel választották el őket. A szőlőt „en foule” azaz minden látható rendszer nélkül telepítették, és művelése kizárólag kézzel történhet. Az öreg tőkék gyökerei annyira mélyre mennek a földbe, hogy a borok roppant intenzitást mutatnak. Lily Bollinger 1969-ben eldöntötte, hogy önállóan is megmutatja a kizárólag innen származó szőlőből készült öreg tőkék champagne-t, a VVF cuvée-t (Vieilles Vignes Française).
Hozzátartozik a történethez, hogy nagyon makacs asszonynak tartották, aki roppant szigorú elvek mentén irányította a házat. Hiába lett népszerű például a rosé pezsgő a 60-as években, azt mondta, a Bollinger nem készít rosét, mert az a drága bordélyházak népszerű itala, és erről semmilyen eladási adatokkal nem tudták eltántorítani. Sőt ez az elv annyira tartotta magát, hogy a Bollinger az első non-vintage rosé champagne-t csak 2007-ben dobta piacra.
Legendás mondását, mely a Daily Mailnek adott 1961-es interjúban hangzott el, máig idézik. Mikor megkérdezték, mennyire szereti a pezsgőjét, a következőképp válaszolt: “Akkor iszom pezsgőt, amikor boldog vagyok és amikor szomorú. Néha akkor is iszom, ha egyedül vagyok, de társaságban kötelezőnek érzem. Iszogatok kicsit, ha nem vagyok éhes, és iszom belőle, ha igen. Egyébként sosem nyúlok hozzá- kivéve, ha szomjas vagyok.”
Camille Olry-Roederer
Fotó: www.facebook.com/LouisRoedererChampagne/
Camille Olry-Roederer özvegység tekintetében „túltett” az előtte említett hölgyeken: kétszer vesztette el házastársát. Első férje az I. világháborúban halt meg, a második, 1932-ben, éppen mikor a Roederer-ház története legsötétebb időszakát élte meg.
Ez a ház az orosz piacon kiemelkedően teljesített. Emblematikus pezsgője a Cristal ma már minden valamirevaló rapper számára kötelező, de ezt 1876-ban II. Sándor cár számára alkották és egészen 1945-ig nem került kereskedelmi forgalomba. A legenda szerint az orosz cár rettegett attól, hogy meg akarják ölni, ezért a palack alul sima kellett legyen (nehogy valami robbanószert el tudjanak oda rejteni), másrészt átlátszó is (nem zöld, mint a hagyományos champagne palack), hogy lássa, mi van benne, illetve nem utolsó sorban gyönyörködhessen a buborékokban és az arany szín tündöklésében. Az orosz arisztokrácia körében a Roederer ettől kezdve roppant népszerűségre tett szert, aminek a nagy októberi szocialista forradalom és az I. világháború vetett véget. Az orosz piac elvesztése hatalmas törést jelentett, az eladás egyharmadával csökkent. A második legnagyobb piacon sem tartott tovább a menetelés: a nagy gazdasági világválság és az alkoholtilalom Amerikát is elzárta előlük. A Champagne Louis Roederer a csőd szélére került, a korábbi 2,3 millió palackról az eladás 264 ezerre zuhant.
Helyzetét az sem könnyítette meg, hogy Champagne-ban jöttmentként kezelték, nem közülük való volt, ki kellett érdemelnie a helyiek bizalmát és elismerését. Imádta az eleganciát és a pezsgővel is ezt akarta eladni: luxust és csillogást. A társasági életben ügyesen mozgott, Reimsban és Párizsban is fenntartotta rezidenciáját, a kor neves művészeivel vette körül magát, mindenhol ott volt, ahol a gazdag és híres emberek összegyűltek. A pezsgő mellett másik nagy szenvedélye a lóverseny volt. Örökölt egy versenyistállót Normandiában, egyik lova háromszor nyerte meg az amerikai derbyt. Rengeteg időt töltött az Egyesült Államokban, hogy lovait és pezsgőjét népszerűsítse. Hol a lóversenypályán, hol az operaházakban tűnt fel, hogy pezsgőjét “reklámozza”. Az amerikai felsőbb körök imádták, az újságírók a champagne királynőjének nevezték, hiszen ő képviselte számukra a francia eleganciát. Mindig beszámoltak arról, milyen ruhákat és ékszereket viselt egy-egy jeles eseményen. Sikerült a Roederert a lóversenyek és az operaelőadások státuszszimbólumává emelnie, ami annyira tartósnak bizonyult, hogy máig a mindenkori amerikai elit itala maradt. Így lett a modellek kedvence a Studio 54-ben, hogy aztán 20. század végén a rapperek klipjeiben tűnjön fel.
Frédéric Rouzaud, aki jelenleg vezeti a házat, amikor a dédnagymamájáról kérdezték, úgy emlékezett vissza rá, mint egy nagyon méltóságteljes idős hölgyre, aki minden évben ott töltött egy hónapot, hogy felügyelje a házat. Mikor ott tartózkodott, senki nem mert ellentmondani, senki nem merte felidegesíteni őt. „À moi on ne me la fait pas!" Velem ezt nem lehet megcsinálni! - mondogatta. És nem is csinálták meg.
Ezeknek az asszonyoknak köszönhető, hogy a pezsgő történetében voltak olyan házak, amik akkor is odarakták a veuve szót a nevük elé, ha nem is volt özvegy a háznál, mert az „özvegység” elkezdett önmagában minőséget jelenteni.
Ami összekötötte őket, hogy egytől egyig felismertek, megértettek: a pezsgő luxustermék, amihez el kell érni a felsőbb köröket, és el kell tudni adni a francia könnyedséget, az élet örömét, az ünnep eleganciáját. Ki-ki az orosz cári udvarban, az angol királyi családban, a tengerentúlon találta meg azt a piacot, aminek hála mára fogalommá váltak ezek a házak, ezek a nevek.
Az élet öröme (a joie de vivre) számukra azonban folyamatos kemény munkát jelentett. Míg a pezsgőjük könnyed és lágy, egy dolog biztos, a nők a pezsgő mögött nem lágyak, nem könnyedek, nem illannak el, mint a buborék. Következetesség, kitartás, tekintély, vízió és bátorság nélkül nem jutottak volna oda, hogy ma a pezsgő nagyasszonyainként tiszteljük őket. És biztosak lehetünk abban, hogy bármilyen nehézséggel is találták szembe magukat, egy pohár champagne mindig visszaadta az erőt ahhoz, hogy folytatni tudják.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!