Pince a Bodrog partján
Kvaszinger Lászlóval beszélgettünk 1. rész
2015-06-12 | Tóth Adrienn
Tokajnak a hazai boros közéletben betöltött pozíciójához nagyban hozzájárul, hogy a már megszilárduló nagy nevek mellett folyamatosan tűnnek fel új, a magas minőség irányában elkötelezett pincészetek. Tokaji interjúsorozatunk kapcsán ezért fontosnak tartottuk azt, hogy még útjuk elején járó borászokkal is alaposabban megismerkedjünk, hiszen sok példát végigkövetve tapasztalhattuk már meg, milyen izgalmasak lehet az indulás időszaka. Most a Kvaszinger Borászatot irányító Kvaszinger Lászlót kérdeztük.
A Kvaszinger nem egy tipikus magyar név. A volt Poroszország területéről érkeztek az őseim, Königsberg mellől az XIX. században, egyenesen Olaszliszkára. Az üknagyapám a Vayi báró intézője volt, a Meszes Major nevű uradalmi birtokot vezette ötven évig.
Több mezőgazdasági tevékenység felügyelete mellett ennek része volt a szőlőművelés és a borkészítés is. Egy több mint ötszáz méter hosszú pincerendszer tartozott hozzájuk, amely később, a XX. század második felében a helyi kombinát reprezentációs pincéjeként működött, a fontos vendégeket fogadták itt.
Ezek alatt az évtizedek alatt a családunktól is elvették a vagyonunk nagy részét, a nagyapám a Hatalos-dűlőt meg tudta tartani, és az itt művelt szőlő bevételeiből élt. Ezt a területet a dédnagyapám még a Vayi bárótól vásárolta. Érdekes a történet, hiszen e szerint a báró elkártyázta az összes pénzét, és amikor még többre volt szüksége, akkor adta el a dédnagyapámnak a birtokot. Ezen a négyhektáros területen ma három hektárt borít szőlő, egyet pedig alma, de azt tervezem, hogy az utóbbi helyére is szőlőt telepítek majd.
Mennyire tekinthető folyamatosnak a családban a szőlőben való munkavégzés?
A nagyapámtól az apám vette át a stafétabotot. Ő Kecskeméten végzett a Kertészeti Főiskolán, és ott ismerte meg édesanyámat. Neki köszönhető, hogy a háromhektárnyi szőlőnk hatra emelkedett. Emellett azonban a szüleim mással is foglalkoztak: szántóföldet műveltek, pincét építettek, vendégházat üzemeltettek.
Náluk a bor szempontjából még a mennyiségi megközelítés volt a meghatározó, szőlőt és lédig bort értékesítettek. Végül azonban kicsit belefáradtak ebbe az egészbe, és ekkor jöttem én a képbe.
Végignéztem, milyen nagy erőfeszítést igényelt, hogy felépítésék mindezt, és úgy döntöttem nem akarok tanúja lenni a birtok széthullásának. Gazdasági agrármérkökként végeztem Debrecenben, majd három évig dolgoztam Budapesten a közigazgatásban, szintén agrár területen.
Először úgy gondoltam, hogy majd a fővárosban végzett munkával párhuzamosan otthon beletanulok a szőlőművelésbe, borkészítésbe, hiszen bizonyos szintű alapismeretekre már a korábbi tanulmányaim alatt szert tettem. Ahogy azonban egyre jobban beleláttam, milyen összetett ez a munka, úgy döntöttem, Kecskeméten én is megszerzem a szőlész-borász végzettséget.
Voltak ezzel kapcsolatban emlékeid a gyerekkorodból, vagy mindent elölről kellett kezdeni?
Édesapámtól szigorú nevelést kaptunk, az egész családnak kellett a szőlőben dolgoznia. Az olyan gyakorlati emberek, mint a szüleim, jól érzik magukat a szőlőben, és ez jó hatással volt rám is, beépült a szemléletmódjuk abba, ahogy a munkára gondolok. Amikor a középiskola alatt hétvégenként hazajöttünk, akkor is a szőlőbe kellett mennünk, apának az volt a szava járása: majd az iskolában kipihenjük magunkat.
Mit tapasztaltál, amikor szorosabban is bekapcsolódtál a családi borászatba?
2005 után azt lehetett látni, hogy egyre inkább beszűkül a korábban működő piac, egyre nehezebbé vált az értékesítés azokon a csatornákon, amelyeken korábban működtek. Egyértelműnek tűnt, hogy váltásra van szükség. Megfigyeltem a borvidéken fejlődő családi pincészeteket, és megtetszett az általuk követett irány.
Sokat számított az is, hogy Légli Ottó édesapám középiskolai osztálytársa volt Győrben, és általa egy másik világba pillanthattam bele. Kiderült, hogy nemcsak a szőlőben végzett munkáról szól ez az egész, kirajzolódott előttem, milyen szépségei vannak a borkészítésnek is.
Most ettől érzem kereknek az életem. Sokat dolgozom a szőlőben, de emellett van olyan is, amikor Budapesten kell borbemutatót tartani, és mindez együtt sokkal többet ad, mint egész nap egy irodában ülni.
Szemléletváltást hoztál tehát a pincébe. Hogyan zajlott az átalakulás?
2008-tól elkezdtünk palackozni, az első ilyen tétel egy száraz sárga muskotály volt. Emlékszem, igyekeztünk nagyon gondosan bánni vele, még Samuel Tinontól is tanácsokat kaptunk az ülepítés és a kíméletes préselés kapcsán. Emlékszem, hogy a Kossuth prést az éjszakába nyúlóan húztuk az öcsémmel, hogy minél kevésbé roncsoljuk a szőlőt. Jól sikerült a bor, hamar eladtuk. Fontos lépés volt ez; nekem is és édesapámnak is megerősítést jelentett.
Az egyetemi éveim alatt igyekeztem minél aktívabban részt venni mindebben. Idővel hárslevelűvel, furminttal, majd egy késői szüretelésű borral is bővült a palackos kínálatunk. Ezek a borok azonban még kis tételszámban jelentek meg, mindössze helybeli értékesítésre.
Ilyen sok turista jár Olaszliszkára?
Mi a kenusoknak történő értékesítésre specializálódtunk. Itt folyik a Bodrog a kertünk aljában, és van egy kóstolóhelyiségünk közvetlenül a folyóparton.
Volt olyan tokaji borász, akitől segítséget kaptál?
Szepsy Istvánnal évekkel ezelőtt felvettem a kapcsolatot, a vele való találkozás, ahogy ő szőlőt termeszt és bort készít, óriási hatással volt rám. Amikor megkóstoltuk a borait, tudtam, hogy ebbe az irányba, efelé a minőség felé akarok én is menni. A diplomamunkámat is az ő nagyobb és a mi kisebb pincészetünk összehasonlításából írtam.
Sokat jelent, hogy őt és Samuel Tinont ma is bármikor felhívhatom, ha kérdés merül fel bennem. Samuel világlátott ember, tudja, hogy más borvidékeken hogy készítik a borokat, ezért rendszeresen kérem ki a tanácsát, és sokat kóstolunk együtt.
Cikkünket ITT folytatjuk.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hasonló cikkek
A Top 100 legjobb bor közé már csak aranyérmesek kerültek
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!