Spanyol bortájakon - Rioja, a tempranillo bölcsője
2023-06-28 | Vinoport
Rioja minden kétséget kizáróan Spanyolország legjelentősebb borvidéke, sőt sokáig a spanyol minőségi vörösbor szinonimája is volt. Mások a „tempranillo bölcsőjeként” emlegetik.
Rioja sok szempontból volt úttörő az országban. Az újkori borkészítési technikák itt honosodtak meg először Spanyolországban, de ez volt az első földrajzi megjelölésű eredetvédelemmel (Denominación de Origen ) oltalmazott borvidék is. Talán még ennél is fontosabb, hogy az érlelési fokozatok hierarchiája, a crianza, a reserva és a gran reserva is innen terjedt el. A déli típusú, jól érlelhető, jellegzetes és elegáns vörösborai ma is mércét jelentenek.
A DO Rioja a maga 63.500 hektárjával és 18 ezer szőlőtermelőjével, közel 600 jelentős pincészetével a világ egyik legjelentősebb borvidéke. Az éves bortermelés mintegy 2,75 millió hl. Fehér-, vörösbor és rosado is készülhet ezen a területen.
1991-ben ez lett az első „csúcsborvidék”, azaz DOCa. Ez a legszigorúbb előírásokat is jelenti a borvidék számára. Pl. nincs nagybani – hordós – kereskedelem, s csak a szabvány palackokban hagyhatja el DOCa bor a borvidéket.
Az Ebro folyó felső folyása
A viszonylag keskeny Ebro első látásra jelentéktelennek tűnhet bár, nyolc mellékfolyójával – különösen a legváltozatosabb talajszerkezet kialakításában – jelentős hatással van a borvidékre, amelyet északon és délen is egy-egy hegylánc véd a kedvezőtlen éghajlati hatásoktól. A talaj rendkívül változatos: mészkő, agyag, hordalékos-kavicsos és a folyómedrek közelében még homok is előfordul. Kelet felől alacsonyabban találjuk az ültetvényeket, míg az Ebrón felfelé, északnyugat felé haladva egyre magasabbra kúsznak a termőhelyek. A kettő között mintegy 330 méter a szintkülönbség.
Nagyjából három talajtípust különböztethetünk meg. Az ültetvények mintegy fele alluviális, hordalékos eredetű. Ez nem csoda, ha az Ebróra és nyolc mellékfolyójára gondolunk. A fennmaradó részt fele-fele arányban vastartalmú agyagos és soványabb mészköves-agyagos talaj teszi ki.
A borvidék nevét a Rio Ojáról, az Ebro egyik mellékfolyójától kapta. Ma autonóm terület, de míg korábban a főváros nevét viselte a provincia, 1982-től a borvidék nevét vette fel. Bár a római korban is voltak itt szőlők, a régió újkori története akkor kezdődött, amikor a filoxéra kipusztította a szőlőket Bordeaux-ban. Sok nagybani kereskedő, szőlős- és borosgazda költözött Észak-Spanyolországba és telepedett le a körzetben.
Mi a helyzet a fehérborokkal?
A DOCa Rioja termel védett fehér- és vörösbort is, a fehérszőlő-területek azonban nem érik el a 10%-ot sem. A szakmaközi bizottság támogatja a fehérbortermelést, sőt, 2007-től engedélyezik a chardonnay, a sauvignon blanc és a Ruedában honos verdejo telepítését is. Megtört tehát az íratlan szabály, miszerint „tájidegen” fajtát nem engednek be a területre… Igaz viszont, hogy ezek fajtaborként nem palackozhatók. Ugyancsak 2007-től a javasolt szőlőfajták között van az őshonosnak számító maturana blanca, a tempranillo blanco (a kék tempranillo mutációja) és a turruntés. Ezek mindig is jelen voltak errefelé, de csak a nagyok árnyékában. Hagyományos fajta a szép savakkal és citrusosságával kitűnő viura, a testes borokat adó garnacha blanca és a malvasia de Rioja, amely nem rokona a „sima” malvasiának.
Vörösbor csak régi fajtából
A vörösboroknál viszont ragaszkodnak a régi fajtákhoz, s ez nagy előnye a borvidéknek. Természetesen a tempranillo a király, fontossági sorrendben a garnacha, a mazuelo és a graciano követi. A tempranillo – bár nem teljesen bizonyított – innen származik. Minden bizonnyal atlanti fajta, tehát hazája is Észak-Spanyolországban lehet. Riojában az összes szőlőterület 75%-át teszi ki. A graciano savakat, elég sok tannint, színt és gyümölcsösséget visz a házasításba, és nagyon jól egészíti ki a tempranillót. A jelentősége sokkal fontosabb annál, mint amit a 2 ezer hektárnyi beültetett terület mutat. Későn érő fajta, a szakértők nagy jövőt jósolnak neki. A garancháról tudjuk, hogy alkoholos és aromás borokat ad, a mazuelo, leánykori, francia nevén carignan, pedig kicsit durva, erős tanninjával tűnik ki. Néhány további, őshonosnak tartott, s csaknem elfeledett kékszőlőt is engedélyez a szabályzat. Ilyen a fűszeres-balzsamos jellegű, kis bogyójú maturana tinta, valamint a világos színű, meglehetősen savas borokat adó maturano és monastel de Rioja.
Követendő példa lehet, hogy a hagyományokat sem száműzve vezették be a legmodernebb eljárásokat, így igen eltérő borstílusokkal találkozhatunk.
A klasszikus vörösbor egy házasítás, cuvée, amiben a tempranillo dominál. Bár megszokott az érett (néha túlérett) alapanyag és a hosszas héjon áztatás, a ma néhány helyen oly divatos testesség, matt fekete szín és izmos struktúra nem kívánatos ezeknél a boroknál. A mai rioja bár sötét, de áttetsző rubinszínű. Tanninja fiatalon harapós lehet, de ritkán túlzó, még kevésbé nyers és érdes. Kevésbé igényes pincészeteknél inkább a hordóhasználattal akadhatnak problémák. Ornamentikájában a bogyós gyümölcsök szépen egybeolvadnak a fa fűszeres karakterével. A jobb borokat reserva és gran reserva érleléssel küldik piacra. A spanyol átlagnál hosszabb ideig érlelik még használt hordóban, és csak ezután palackozzák. Csak akkor kerülnek a polcokra, amikor már elérik az ihatóság „alsó határát”. Egy jó rioja tehát többnyire érett állapotban kerül a fogyasztó elé, nem kell külön megküzdeni fiatal tanninjával.
A legjobb évjáratokban készült gran reserva borok ugyanolyan jó érlelési potenciállal rendelkeznek, mint a világ nagy vörösborai. Ez inkább köszönhető természetes magas savtartalmuknak és gyümölcsösségüknek, mint tanninjaiknak. A jobbaknak 25 év sem árt meg. Érésükre jellemző a viszonylag korai fogyasztásra érettség, hosszú plató, majd egy hirtelen öregedés és szétesés. Ez kevés nagy borra jellemző.
A modern rioja mély színű, intenzív, néha akár túlzó piros és fekete bogyós gyümölcsökre emlékeztető illatú bor, ami új hordóra jellemző édesgyökér és csokoládé jegyeket is mutat. A termelők igyekeznek a terroirt (amelynek itt terruño a neve) is érvényre juttatni, így némi ásványosság is felfedezhető bennük. Gyakran készülnek tiszta tempranillóból. A különleges termőhelyek borait elsősorban árukról lehet felismerni, és nem a címkén szereplő minőségi jelzőkről. Lehet, hogy ezek a borok jobban tükrözik a meggyes, erdei gyümölcsös, szilvás fajtajelleget, mint a klasszikus házasítások, de hogy ugyanaddig lesznek-e majd eltarthatóak, arra csak a jövő adhat választ.
E két fő típus között azonban számtalan stílust találhatunk még. Jelentősége van még az évjárati különbségeknek is: az utóbbi évtizedben volt néhány kimagasló év, mint 2001, 2004, 2005 és 2007.
képek forrása: iStock
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!