Vadászkalandok és a pinot blanc 2. rész
Beszélgetés Töltl Józseffel
2008-10-23 | Tóth AdriennA soproni borásszal tegnap megkezdett interjút ma a vadászkalandokkal folytatjuk. A Fertő tó partján zajló őszi és téli vadászatok mellett szó lesz egy kis kanadai és afrikai kitérőről is. Tulajdonképpen nem is beszélgetés következik most, sokkal inkább olyan hangulatok sora, amelyet különböző erdőkben, különböző évszakokban tapasztalt meg Szepi.
A cikk első részét IDE kattintva olvashatja.
Nálam a vadászat a téli és az őszi hónapokra korlátozódik, amikor szinte minden vadfajra lehet itthon vadászni. Szerencsés vagyok, mert nálunk, a Fertő parti vadászterületeken nagy- és apróvadak egyaránt megtalálhatók.
A Fertő tavat fel lehet úgy fogni, mint egy vadkamrát. Biztos vagyok benne, hogy itt lehet még olyan vaddisznóval találkozni, amelyik soha nem volt kint ember által művelt területen, mondjuk egy kukoricásban, hanem ott élte le az egész életét bent, a náderdőben. A másik előnyünk, hogy apróvad szempontjából is nagyon jól állunk. Rengeteg nyúl és fácán él itt, meg persze vízi vadak a tó miatt.
A családi emlékeken túl miért vadászol, mit szeretsz benne?
A vadászatot nem azért űzöm, mert imádok lövöldözni, vagy mert gyilkolni akarok, azért szeretek vadászni, mert társasági ember vagyok. Nagyon élvezem azt, amikor vége van egy-egy ilyen apróvadas vadászatnak, elkészítjük a terítéket, mindenki megkapja a maga kompetenciáját.
Az ottani hangulatnál, egy ilyen téli napnál nincs szebb: havas minden, amikor végighajtasz egy-egy árokpartot, felszállnak a fácánok, és jó lövéseket látsz. Aztán mégis van ennél szebb, amikor vége van a vadászatnak, és a szűkebb társaságban megkérdezi valaki, hogy „gyerekek, akkor hova megyünk?”. És akkor ellátogatunk az én pincémbe vagy valaki máséba, ott leülünk és elkezdünk beszélgetni az aznap megélt, esetleg régebbi vadászélményeinkről, azokról a vadászokról, akik már nincsenek köztünk. Egy jó pohár bor mellett a vadászatról beszélgetni valami csoda.
Más az, amikor tavasszal nekiállok szőlőt metszeni, érzem a föld szagát, mert ekkor kezd el olvadni a hó és egy kicsit melegebb lesz. Inkább úgy mondanám, hogy ez egy illat, amit ilyenkor érzünk. Ettől feltöltődöm és elhatározom, hogy este kimegyek szalonkázni.
Mennyi ideig tart egy ilyen szalonka vadászat?
A szalonkáról azt kell tudni, hogy azt esti órákban, a szürkületben húz, gyakorlatilag tíz perc az egész. Ez azért jó, mert nem gátol semmiben sem, erre mindig tudok időt szakítani. Általában jön velem a nyolcéves unokám is, megállunk valahol, aztán vagy látunk szalonkát vagy nem. Ennek hangulata van: a tavaszvárás, a tavasz maga.
Télen egyedül is szoktál vadászni vagy mindig társasággal?
Olyan is előfordul, hogy télen, miután esett a hó, hideg van és decemberben éppen bort fejtünk a pincében, azt mondom magamnak, hogy ma kiülök vaddisznólesre. Mert az ember tudja, mikor milyen a holdvilág. A telihold az sohasem jó, mert annyira megvilágítja a havas erdőt, mintha a nap sütne, újságot lehet olvasni mellette. Ez abszolút előnytelen, a vaddisznó sem hülye, az sem jön ki.
Az a legjobb, amikor olyan jó háromnegyed vagy félhold van, vagy amikor felhős az ég és bujkál a hold. Fent ülök a lesen, dermesztő hideg van, kijön elém egy jó kan, és akkor azt tisztességesen meg tudom lőni. Mindig erre kell törekedni, nemcsak úgy egyszerűen odalövök, hanem rendesen meg kell célozni, a lényeg az, hogy ne szenvedjen.
Mi történik a lövés után?
Amikor már ott fekszik, lemegyek hozzá, megemelem a kalapomat, és azt mondom, hogy ezért érdemes volt most itt fagyoskodni, amit egyébként nem érzek kellemetlennek, mert csönd van, nyugalom, egyedül vagyok, a természettel próbálok élni és ennél nincs tökéletesebb.
Mióta vadászol?
Most már harminc éve kutatom a vadakat a Fertő tó mentén és a világ távolabbi pontjain. A borászathoz hasonlóan, a vadászatban is megérint a természet közelsége és az évszakok változása. Bár az őszi és a téli erdőkben tett magányos barangolások nagyon fontosak nekem, a vadásztársakkal, barátokkal eltöltött közös estéket sem hagynám ki semmi pénzért.
Egy őszi hangulat, amikor szüreti időszakban vagyunk, amikor a szőlőlevelek kezdenek barnulni, és netalántán éppen úgy alakul a dolgom, hogy a termés egyik része már le van bogyózva, és itthon van, bekerült a pincébe, a másik felét meg még csak holnapután szüreteljük, ilyenkor ellopom magamtól az időt, amit vadászatra fordítok. Mert egy őszi magyar erdő hangulata utolérhetetlen.
Milyen az, amikor mégsem egy magyar erdőben jársz a vadak után?
Megfordultam már szélsőséges időjárási körülmények között is. Voltam Kanadában vadászni, május harmadikán reggel hét órakor, amikor kinéztem az ablakon, azt hittem a szél üt meg, mert térdig érő hó volt.
Jól beöltöztünk, elmentünk reggelizni. Volt ott müzli, meg mindenféle ilyesmi, úgyhogy a második nap bementem a szakácsnőhöz, aki egyébként a második világháború után Európában élt egy amerikai tiszt feleségeként. Kérdeztem tőle, hogy hagymája, szalonnája, tojása van-e. Mind volt. Így végül azt kérdeztem, hogy megengedi-e, hogy főzzek a konyhájában? Persze, hogy megengedte.
Ezalatt kint ült tizenhét new york-i és egyre hosszabb lett a nyakuk, ahogy a konyhából jöttek ki az illatok. Másnap senkinek sem kellett a müzli. Azt mondták: ugyanazt kérjük, mint ami a magyaroknak van.
Miben különbözött az amerikai vadásztársaság az itthonitól?
Az amerikaiak mindenben fogadnak. Ki lövi a legnagyobb medvét, ki lövi a legkisebb medvét. Ezek általában 20-50 dolláros alapon mentek. És hát ki más söpörhette be a pénzt, mint mi ketten magyarok, akik nem tudtunk fogadni, és mind a két végletre tettünk.
Gondolom a vadászat menetében is vannak eltérések?
Persze, az más vadászat, mert ott úgy vittek bennünket, hogy felültettek egy threestandre, ami két élő fa meg egy mellé állított másik, és mondták, hogy mindjárt jön a medve. Én meg magamban mondtam, hogyha mindjárt jön a medve, akkor ez nem is olyan érdekes. Ki volt rakva egy hordó, amelyiknek le volt vágva a teteje, benne mindenféle húsmaradékok, letakarva egy ráccsal és rögzítve egy kővel.
Az mondjuk érdekes volt, ahogy a lesről láttam, hogy megjelent egy anyamedve egy boccsal, lesodorta a követ és a rácsot, elkezdetett enni belőle, a kicsi meg ott rohangászott a körülötte és nyámmogásszerű hangot adott. Ezt végignéztem, felvettem videóra. Ettek a medvék, aztán elmentek.
Majd jött a kísérő, és érdeklődött, hogy mi volt. És mikor meghallotta, hogy egy anyamedve volt egy boccsal, nem értette, hogy miért nem lőttem. Én egy kocát a mi erőinkben sem lőnék le, ha ott futkároznak a malacok körülötte, micsoda dolog ez!
Akkor zsákmány nélkül tértél haza? Vagy másnap is folytatódott a vadászat?
A második nap is ugyanoda vitt. Megint kiöntötte az ételt – és bár nekem kételyeim voltak, hogy a saját szagával elijeszti a vadakat – fél óra múlva megint ott volt az anyamedve. Harmadik alkalommal mondtam neki, hogy arra a lesre többet nem megyek.
Úgyhogy átrakott egy másik lesre, ahova egy jó kanmedve jár. Azt aztán meglőttem. De az az igazság, hogy amikor nem én magam figyelem meg, nyomozom ki, akkor elveszik a lényeg. Miután meglőttem a medvét, elszívtam egy cigit, vártam egy kicsit, ahogy szokás. Aztán lementem, megtaláltam a rálövés helyét és a vért is, de az állat nem maradt helyben, pedig jó lövésem volt.
Mi történik ilyenkor, megkeresitek a medvét?
Ez is másképp ment náluk, amikor odajött a lökött kísérőm, elmondtam neki, hogy meglőttem a medvét, itt a vér, de elment, hagyjuk békén. De ő erősködött, úgyhogy aztán rámentünk egy jó sűrű fenyőerdőben. Egyébként ezek a területek óriásiak, akkora erdősségek vannak ott, hogy azt mi európai szemmel fel sem tudjuk mérni.
Mondtam neki, hogy én nem félek a medvétől, mert a fekete medve egyébként sem olyan vad, mint az európai barna, vagy mint akár egy grizli, de azért mégiscsak medve, békén kellene hagyni, hadd legyen beteg, majd holnap megkeressük. Ahogy ezt kimondtam, tőlünk öt méterre nagy törés-zúzás, és épp arrafelé ment el. Tudni kell, hogy a medve csak akkor támad, ha be van szorítva egy sarokba, úgyhogy békén hagyott minket. Másnap reggel hajnalban visszamentünk, és onnan egy jó 3-400 méterre találtuk meg.
Milyen volt ezzel szemben a másik szélsőséges klímában, Afrikában vadászni?
Afrikában megint csak különböző a helyzet a miénkhez képest. Tíz éve voltam Namíbiában vadászni. Lőttem varacskos disznót, sakált és kudut, ami a mi gímszarvasunknál kétszer nagyobb antilopfajta.
Azt tapasztaltam, hogy az ott élők mentalitása európai szemmel megmagyarázhatatlan. Ezek az emberek türelmesek, nyugodtak, a csuklás nem jön rájuk. A másik dolog, ami már abszolút nem ilyen kellemes benyomás volt, amikor azzal szembesültem, hogy a fehér emberek még mindig mennyire lenézik a feketéket. Figyelmeztettek, hogy ne legyek túl kedves velük, mert azzal elveszítem a többi fehér ember tiszteletét.
Mi volt a helyzet magával a vadkereséssel kapcsolatban?
A vadászat arrafelé úgy zajlik, hogy az ember kap két néger kísérőt, de e mellett ott a házigazda is, aki a dzsipet vezeti. Namíbia földrajzilag is érdekes ország: vannak hatalmas fennsíkjai és homokos sivatagjai. Nagyon száraz ott a levegő.
Volt egy kalandom, amikor egyszer kint ültem egy vízlyuknál, ők így hívják a kis tavakat, ahová az állatok inni járnak. Ott ültem egy Gottlieb nevű kísérővel. Ez egyébként májusban történt, ami ott ősznek számít, volt olyan 25 fok, rajta volt a sapka és a begombolt kabát.
Kedveskedni akartam neki, tudtam, hogy cigarettázik, adtam neki egy cigarettát, amit jóízűen elszívott. Eltelt egy negyedóra és elkezdett kotorászni a táskájában, és egy koszos újságpapírba becsomagolva elővett egy szivarszerű dolgot, és mondta, hogy biltongnak hívják.
Én meg nem tudtam, mit kezdjek vele, soha nem is hallottam róla. Ő nagy élvezettel rágni kezdte, én meg azt gondoltam, hogyha neki nem lesz baja tőle, akkor talán nekem se, úgyhogy én is elkezdtem rágni. Ha volt valaha a szátokban büdös… mindenféle íze volt ennek… egyszóval katasztrófa volt.
Gottliebet arrébb küldtem valamiféle indokkal, hogy megszabaduljak ettől a furcsa rágnivalótól. Miután visszaértünk, odamentem a házigazdánkhoz, hogy megkérdezzem tőle, mit vettem a számba. Azt mondta, hogy ezt ők sem nagyon szokták megenni, mert rossz íze van.
Kiderült, hogy a fehér antilop húsát a fehérek ritkán eszik meg, odaadják inkább a legközelebbi bennszülött falu lakóinak, akik keskeny csíkokra aprítják, és kiakasztják a napra. Ott annyira száraz a levegő, hogy abban a pillanatban, amikor kiakasztják a napra, rögtön körbeveszi egy hártya, és így nem fér hozzá a légy. Ez az, amivel megkínáltak, utólag már értem, hogy amikor elkezdtem rágni és a nyálam életre keltette ezt a szárított húst, az miért volt ennyire penetráns. Végül is a fél biltongot megettem és nem lett tőle semmi bajom, szerintem azért, mert este megittunk egy kevés vörösbort.
Úgy gondoltam, hogy ez nem is rossz zárszó egy borásszal készített beszélgetés végére, hiszen tulajdonképpen azt mutatja, hogy sok veszélyes helyzetből menekülhetünk meg a bor fogyasztása által. Ami azért is fontos, mert a közszájon forgó mondással ellentétben, a mértékletes borfogyasztás arra, a sokszor lehetetlennek tűnő teljesítményre képes, hogy egyszerre tesz jót a szervezetünknek és a kedélyállapotunknak is. Bár pontos egészségügyi állapotát nem ismerjük, ez utóbbira mindenképp jó példaként szolgálhat Szepi.
Ha érdekelnek további írásaink a témában, jelentkezz Téma hírlevelünkre!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!