Az európai stílus volt a minta
Interjú Edward Donaldsonnal 1. rész
2015-01-15 | Tóth Adrienn
A Pegasus Bay pincészetét az új-zélandi és a nemzetközi boros sajtó is az ország vezető pincészetei között tartja számon. Bár magát a borászatot csak a ’80-as évek közepén alapították, már egy évtizeddel azelőtt elindultak a kísérletek. Az új-zélandi borkészítés komolyabb helyi előzmények híján ezekben az évtizedekben startolt, így Edward Donaldson marketingvezetőt arról is kérdeztük, a termőhelyi adottságaikat figyelembe véve mely más borrégiók inspirálták őket a kezdeti időszakban.
Egy családi pince a miénk. Édesapám – aki neurológus orvos – a ’70-es években kezdett érdeklődni a borok iránt, amikor édesanyámtól kapott egy, a témáról szóló könyvet. A kötet címe egyszerűen annyi volt: Wine, és bár korábban apát nem különösebben izgatták a borok, innentől el akart mélyedni a világukban. Ezért aztán anyával hosszabb időre elutaztak Európába, elsősorban a német és francia borvidékek érdekelték őket.
1975-ben tértek vissza Új-Zélandra, ahol kilenc másik orvossal együtt eltelepítették a régióban az első fél hektár szőlőt. Ekkoriban még csak Marlborough-ban volt néhány borszőlőnek szánt ültetvény az egész országban. A ’80-as években aztán egyre többen láttak potenciált ebben a tevékenységben, és megindultak a telepítések.
Mikor bővült tovább a kezdeti félhektárnyi szőlő?
1985-ben apám újabb területeket vásárolt, és megalapította a Pegasus Bay pincészetet. A déli szigeten, Central Otago és Marlborough között helyezkedünk el. Családunk először Christchurch határában művelt szőlőt, de ezek a területek túl hűvösnek bizonyultak. Ezért inkább Canterbury egyik alrégiója, a Waipara-völgy felé mozdultunk el, amelyet egy hegység véd a hideg légáramlatoktól, és ma már itt található a birtok központja.
Canterbury egyébként azért is egy érdekes bortermő terület, mert ez az egyetlen régió az országban, amelyben nincs jelen a filoxéra. Nem lehet pontosan tudni, miért is van ez így, hiszen hasonló talaj más, fertőzött borvidékeken is megtalálható. Ennek köszönhetően azonban az első telepítéseinknél nem használtunk alanyokat, azonban a tizenöt évvel ezelőtti újratelepítéskor már igen.
Mit érdemes tudni Canterburyn belül a Waipara-völgyről?
Canterbury északi részében található ez az alzóna. Két speciális adottságot érdemes megjegyezni vele kapcsolatban. Egyrészt itt az országos átlagnál alacsonyabbak a termésmennyiségek, mert a virágzás időszakában gyakran esős, szeles az idő. Így például a mi sauvignon blanc ültetvényünk általában fele annyi szőlőt terem, mint ami Marlborough-ban megszokott.
Másrészt az őszi időjárás lehetővé teszi, hogy hosszan kint tartsuk a gyümölcsöt a tőkéken, ami a portfóliónk szempontjából kritikus rajnai rizling esetében nagyon fontos. A vidékünkön gyakori a nappal és éjszaka közötti nagy hőmérséklet-különbség, és ez ugyancsak segíti a kiegyensúlyozott borok megalkotását azáltal, hogy lassítja az érés folyamatát.
Az északi fekvésű teraszokon hordalékos a vékony rétegű termőtalaj, és ez gátolja a tőkék túl erős növekedését. A másik fő talajtípusunkat pedig az agyag és a mészkő határozza meg. Az új-zélandi szőlőtermő területek közül nálunk a legnagyobb a talaj mészkőtartalma, amely alapján sok nemzetközi szakértő köti össze a zónánkat a pinot noirral.
Az alacsony termésmennyiséggel járó adottságok miatt errefelé inkább a kisebb, családi pincészetek a jellemzőek, a nagy cégek ebben a felállásban nem látnak túl sok fantáziát. Valószínűleg ennek is része van abban, hogy a nemzetközi borvilág számára a mi borvidékünk kevésbé ismert.
A kezdetekkor leginkább a külföldi utakon szerzett tapasztalatokat tekinthettétek támpontnak, hiszen nem léteztek a vidéken hagyományos, helyi fajták. Hogyan döntöttétek el, hogy mely fajtákból telepítetek?
A pincészet indulása előtti tíz év kísérletezésekkel telt, apa ebben az időszakban sauvignon blanc, semillon, chardonnay, rajnai rizling és pinot noir fajtákkal dolgozott, valamint művelt egy kevés merlot-t és cabernet franc-t. Ezek közül idővel a sauvignon blanc, a rajnai rizling és a pinot noir vált a pincészet számára meghatározóvá.
Hosszú utat jártatok be. Hogy fogalmaznád meg, hogy hol tart ma a pincészet?
A pincészetünk idén lesz harmincéves. Úgy gondolom, sokat jelent, hogy Új-Zélandon ott voltunk az első minőségi bort adó borászatok között, és ma is az ország vezető pincéinek egyikeként tartanak minket számon.
Négyen vagyunk fiútestvérek, közülünk hárman a Pegasus Bay-nél dolgozunk, egy fivérünk van, aki távol, Írországban él. Nekem a marketing a feladatom, Matt a borászatot, apa a szőlészetet irányítja, a feleségem pedig a pincészethez tartozó éttermet vezeti, amelyet az elmúlt öt évben zsinórban megválasztottak Új-Zéland legjobb borászathoz tartozó éttermének. Anya nagyon szeret kertészkedni; olívát, fügét termel, sőt nemrég telepítettünk tölgyfát is, amelynek közeléből reméljük, hogy öt éven belül szarvasgombát szedhetünk.
Összesen hat család dolgozik nekünk a pincében és az ötvenhektárnyi szőlőben, amelynek egyharmadát rajnai rizling, egyharmadát pinot noir és az utolsó egyharmadát több más fajta borítja. A Pegasus Bay márkához csak saját szőlőt használunk, a Main Divide borcsaládhoz azonban vásárolunk fel gyümölcsöt olyan gazdáktól, akikkel hosszú távú, szoros együttműködés keretében dolgozunk.
A pincészet működése egybeesik az új-zélandi borászat történetével. Mennyiben voltak tapasztalhatóak stílus- vagy fajtaváltások ezen időszak alatt?
Amikor mi indultunk, az új-zélandi borokkal szemben az volt az elvárás, hogy tiszták és gyümölcsösek legyenek, de apát jobban inspirálta Európa, mint az Újvilág. Olyan borokat akart készíteni, amelyeket inkább a textúrájuk, szerkezetük határoz meg, amelyek több rétegű aromatikával és hosszú lecsengéssel bírnak, jól működnek ételek mellett, és komoly potenciállal rendelkeznek. És mi ezekre a szempontokra fókuszálunk ma is.
Mi teszi mindezt lehetővé?
Minden szőlőfajta kapcsán másra kell odafigyelni, mások a kritikus pontok. A rajnai rizling esetében még a száraz borok szüretét is igyekszünk minél jobban elhúzni, hiszen ez teszi lehetővé, hogy az elvárt fenolos érettség megvalósuljon. A különböző szüreti időpontok azért is fontosak, mert több eltérő cukortartalmú bort is készítünk ebből a fajtából.
A sauvignon blanc-semillon házasításunknál – amely bortípussal a kezdetek óta foglalkozunk – különös jelentősége van a hosszú seprőn tartásnak, a két komponens azonban alapjában más-más módon készül el. A semillon a spontán erjesztést követően tíz hónapra hordóba kerül, hiszen az a cél, hogy súlyt, kerekséget adjon a házasításnak. A sauvignon blanc esetében is hasonló módon megy végbe a fermentáció, de itt a tízhónapos seprős érlelés már tartályban zajlik, hogy frissességet adjon a cuvée-hez.
A palackozás után e bort legalább egy évig érleljük még, mielőtt piacra kerülne. Ez a gyakorlat nem számít megszokottnak az új-zélandi borok esetében – amikor nálunk még a 2012-es tétel van forgalomban, addig a hasonló típusú borból mások már a 2014-est értékesítik. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy a borainknak jót tesz az idő, ezért tartjuk őket hosszabban a pincében; tudjuk, hogy még az ezt követő öt-hét évben is szépen fejlődnek majd.
E házasítás inspirációjaként természetesen a bordeaux blanc szolgált, de sok mindent megváltoztattunk a készítése kapcsán a francia recepthez képest, és még mindig kísérletezünk.
Cikkünket holnap ITT folytatjuk.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!