Kombinát, Disznókő, Árvay Pincészet
Interjú Árvay Jánossal 1. rész
2009-01-30 | Tóth AdriennA tokaji borásszal könnyű beszélgetni, csak úgy árad belőle a szó. Már az elején sejtettük, hogy ebből a látogatásból egy elég hosszú interjú születik majd, vétek lenne ugyanis kihagyni, a valószínűleg sokak érdeklődésére számot tartó részleteket. Az első cikkben János arról mesél, hogyan lett belőle borász, és hogyan fordult meg vele a világ, amikor a rendszerváltást követően a kombináttól egy francia tulajdonú pincészethez került.
Érdekes különböző emberekkel arról beszélni, hogy melyek a legkorábbi emlékei. Egy borásznak azonban ezt a kérdést sokkal specifikusabban teszem fel. Milyen korai képek élnek Benned a szőlővel, borral kapcsolatban? Hol kezdődött a történet?
Az egyik gyerekkori emlékem a Gárdony dűlőben lévő szőlőnkhöz kötődik, ami Édesanyáméké volt. Emlékszem, hajnalban, amikor még sötét volt, fel kellett kelnünk, és egy hátikosárral gyalog mentünk ki a hegyre. Nem tudom, hogy hány éves lehettem, de az mélyen él bennem, hogy mennyire nem szerettem a korai kelést, meg az utána következő hosszú gyaloglást.
Olyan képek is vannak még a fejemben, hogy mialatt a szüleim a szőlőben kapáltak, a nagy birsalmafa meg barackfa alá készítettek nekem egy bölcsőt, amiből nem tudtam kijönni. Három-négy éves lehettem, amikor ez történt, de a mai napig tisztán a szemem előtt vannak az öreg tőkék apró fürtjei és hajtásai. Ehhez hasonlóan nem felejtem a Vakhegy mogyoróbokrait vagy a Cékláson a cseresznyefát sem. Az Istenhegy közepén álló kőgátra is világosan emlékszem, amit az ott kiszedett kövekből építettek.
Eszerint korai emlékfoszlányokból, a kötődést kialakító pillanatokból nincs hiány. Mindig is borral szerettél volna foglalkozni?
Teljesen véletlenül keveredtem erre a pályára. Nyolcadikosként szüreteltünk Tállyán, ahol dohányzáson kaptak, és beírtak nekem egy osztályfőnöki rovót. Aztán emiatt nem vettek fel Kazincbarcikára a vegyipari szakközépbe, és így keveredtem ide, Tokajba. Itt lehetett választani, hogy sima gimnáziumba járok, vagy az akkor induló utolsó szőlőtermelő, borkezelő szakközépbe. Az utóbbi mellett döntve kerültem először a szakma közelébe.
Mielőtt azonban végleg a borkészítés mellett kötöttem volna ki, egy évet még dolgoztam a szerencsi csokoládégyárban, amit nagyon élveztem. Nem véletlen, hiszen jó illatok és sok szép lány vett körül. Utólag mindig nevetek, amikor egy életrajzot kell megírni, és eszembe jut, hogy masszaszállító-segédmunkás volt abban az időben a munkakönyvembe írva.
Hogy mennyire jól éreztem magam ott, az is bizonyítja, hogy megpróbáltam beiratkozni egy gyorstalpaló cukrászképzőbe, de két éves szakmai gyakorlatot kellett volna igazolni hozzá, nekem meg csak fél évem volt. Erre úgy megsértődtem, hogy amikor Tállyán, a kombinátnál üresedés támadt, átpártoltam oda pincemunkásnak.
Milyen volt az élet a kombinátos időkben? Hogyan dolgoztatok, mivel foglalkoztál?
1981-ben Tállya után kerültem Mádra, ami egy édes boros világ volt, szemben a korábbival, ahol csak száraz borokat készítettünk. Abban az időben az is különlegességnek számított, hogy mi voltunk a második olyan pince Hegyalján, ahol látogatókat lehetett fogadni. Máig bennem él, ahogy pincevezető-helyettesként a tejiparosokéra emlékeztető fehér köpenyben vezetem a vendégeket egy 109 ágú, 3 szintes pincelabirintusban.
Ezentúl azonban sok minden mással is foglalkoztam. Mint fiatal titán, mindenhova engem küldtek: voltam pálinkafőzdében, kitelepülésben szüreti felvásárlóként, Abaújszántón is helyettesítettem valakit néhány hónapig. Így majdnem mindent láttam az akkori folyamatokon belül.
Az abban időszakban uralkodó borstílust biztos másképp ítéltétek meg, mint ahogy azt ma tennéd.
Elvakultak voltunk, az adott körülmények között ez persze nem is lehetett másként. Nem értettük, hogy ezekben a gyönyörű borokban mi nem tetszik a világnak. A kocka 1992-ben, a privatizációs hullám kezdetén fordult aztán meg, amikor az akkori főnökömet akarták a Disznókőhöz küldeni.
Belém vésődött az a beszélgetés, ahogy ott ült a műbőr kanapén az irodában, a lábán a nadrág felhúzva térdig, és azt mondta, ő ezekkel a kagylófalókkal nem akar együtt dolgozni. Bevallom őszintén, akkor még nekem sem akaródzott, de a központból odaszóltak, hogy ha nem tudjuk eldönteni, akkor kirúgnak mindkettőnket.
Elég nagy lehetett a felfogásbeli különbség a kombinát és a között a pincészet között, amelynek tulajdonosa az AXA-Millésimes, és akinek több, a világ minden pontján elismert Bordeaux-i chateau van a birtokában.
Ez egy izgalmas időszak volt. Kezdetben az egyik dolgunk az volt, hogy helyet keressünk, ahol üzemelhet a pincészet, amíg megy az építkezés. Emellett azonban egy borkészletet is össze kellett állítanunk. Néha már azt hittem, hogy rájuk borítjuk az asztalt. Vittük nekik a gyönyörű furmintokat és szamorodnikat, ők meg csak köpdösték ki. Egyszerűen nem értettük, hogy mi bajuk van.
Édesek kóstolásából mondjuk egyértelműen mi voltunk a profibbak, de a szárazak tekintetében egyszerűen nem tudtunk egy hullámhosszra kerülni. Ha most visszagondolok, ez mind logikusan következett abból, ahogy Hegyalja a ’45-50-es évektől egészen a ’90-esekig teljesen el volt zárva külföldtől és attól az ízlésvilágtól, ami ott uralkodott. A világ pedig ez idő alatt jócskán továbbment.
Nálunk a magas terhelések, a kombinát felszereltsége, a pasztörizálás rányomta a bélyegét a végeredményre. Ezt a stílust pedig nemcsak a világ más részein nem szerették, de azzal sem egyezett, ami az igazi, eredeti tokajira jellemző volt.
Hogyan zajlott mégis a kommunikáció a franciák és közöttetek?
Nagyon érdekes folyamat volt, amire kikristályosodott bennem, hogy amikor én mondok valamit, akkor az az ő fejükben mit jelenthet. Kegyetlen időszak volt az, amíg egymásra nem hangolódtunk. Előfordult, hogy a tolmács otthagyott minket fél négykor úgy, hogy mi nem beszéltünk franciául, ők meg egy szót sem tudtak magyarul. De olyan is volt nem egyszer, hogy ugyan ott volt a fordító, de fogalma sem volt róla, hogy miről beszélünk. Ilyenkor kézzel-lábbal oldottuk meg ezeket a helyzeteket.
A közös nyelv hiánya mellett az összes ízbeli, ízlésbeli különbség megértése, a reggeltől estig tartó kemény munka után úgy érezem, újra megtanultam bort készíteni. Új alapokra helyeztem a fejemben sok dolgot.
Egy nemzetközi vállalat részeként gondolom lehetőséged volt arra is, hogy meglátogasd a többi pincészetet is.
Eljutottam a cég francia és portugál birtokaira, amelyeket - hála a közvetlen kapcsolatnak - belső szemszögből ismerhettem meg. Portóban például leültettek, mert nekik dolguk volt. Letettek elém 65 bort, és közölték, hogy van rá két órám, és valami véleményt szeretnének látni a végén.
Amikor visszajöttek, elmondtam nekik, hogyan csoportosítottam a tételeket, meg azt is, hogy néhánynál úgy éreztem, mintha ugyanazt kóstolnám, csak voltak, amelyek teli hordóból származtak, és voltak, amelyek darabban álltak. Megveregették a vállamat. Az segített a pontos véleményalkotásban, hogy a portóiban sok olyan jegy van, ami az érett, idős tokajiakban is megtalálható.
Beszéltünk a borkombinátról és a Disznókőről. Mégis hogyan indult el az Árvay Pincészet?
Családi pincészetünk története ott kezdődik, hogy amikor megnősültem, kaptunk a feleségem szüleitől 450 négyszögöl területet, négyszázötven tőkét a Meggyes dűlőben a szülőfalunk határában. Ez jelentette a családi gazdaság alapját. Rátka egy kis sváb község, itt nem lehetett mást tenni, mint rendesen dolgozni.
A kombináttal és a Disznókővel párhuzamosan is készítettünk otthon bort. 1994-ben már majdnem három hektáron gazdálkodtunk. Amíg a kombinát idejében megszokott volt, hogy miután az ember öt órakor végzett a munkával, evett valamit, és ment ki a saját vagy bérelt szőlőjébe, ahol addig dolgozott, amíg látni lehetett, addig ez a Disznókőn belül egyáltalán nem volt elfogadott. Másoknak nem is engedték, hogy otthon szőlészkedjenek, ne adj’ Isten bort palackozzanak. Velem kivételt tettek, és emiatt néha úgy mutogattak kint, mint valami csodabogarat.
1999-ben találkoztunk Sauska Krisztiánnal, és 2000-től a két család szőlőit visszük tovább, most már 85 hektáron, ez körülbelül 150 000 palackot jelentett évente. Mostanában a racionalizálással foglalkozunk, megvizsgáljuk mik az erősségeink. Azokat a területeket, amelyeket nem tudunk kellő alapossággal áttekinteni, vagy nem olyan kiemelkedő adottságúak, el szeretnénk adni.
Ezzel párhuzamosan elindult egy ültetvényrekonstrukció is, ami lényeges, mert erre évekig nem költöttünk. Mára termőre fordultak az új telepítések is, most látjuk igazán, hol tudunk nagyobb blokkokat kialakítani. A szívem csücske azonban maradt az Istenhegy meg a Padi-hegy, ahová gyermekkori emlékeim kötnek, de nagyon izgalmasnak tartom a közelmúltban felfedezett Birsalmást is.
Az intejút hamarosan folytatjuk.
Az interjút 2008. őszén rögzítettük, még mielőtt Árvay János megvált volna az Árvay és Társa Pincészettől. Mivel úgy gondoljuk, hogy a beszélgetés legtöbb részét ez a tény nem befolyásolja, úgy döntöttük, természetesen a borásszal egyeztetve, hogy megjelentetjük ezt az interjút.
Ha értesülni szeretne a magyar és nemzetközi borvilág híreiről, jelentkezzen Primőr hírlevelünkre!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hasonló cikkek
A Top 100 legjobb bor közé már csak aranyérmesek kerültek
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!