Egyszer fent, egyszer lent
Újra felizzott a vita a kétsebességes Tokaj több évszázados gondolata körül
2021-01-05 | Geri Ádám
Távolról sem előzmény nélküli a most elfogadott törvény, ami hegyi és síkfekvésű szőlőterületekre osztaná fel a Tokaji borvidéket. Igazából csak a szocializmus évtizedeiben szorult háttérbe a koncepció.
Címlapkép: mapire.eu
„Sajnos, az elé, hogy a Tokajhegyalján komoly idegenforgalomról beszélhessünk, egyébként még igen súlyos akadályok és nehézségek tornyosulnak. Egyik nehézség, amelyet már megemlítettem, a Tokajhegyaljának sok parlag szőleje. Ha mi egy borvidékre idegeneket hozunk, nehéz mutogatni olyan borvidéket, amelynek lankásai, príma szőlőterületei igen nagy százalékban nincsenek betelepítve (...) A másik nagy probléma, hogy az idegenforgalmat a Tokajhegyalján nem volna szabad csakis Tokajra korlátozni. (...) Ahhoz hogy ez a borvidék attrakciót nyújthasson, szükséges, hogy be lehessen autóbuszokon járni ezt az egész, egyébként gyönyörű vidéket, lehessen az egész tokaji panorámát megtekinteni és ennek valamennyi nagyobb községét bejárni. Ennél az elgondolásnál a legnagyobb akadály az, hogy ennek a vidéknek útjai kriminálisak.” E szavakkal foglalta össze felszólalásában a Tokaji borvidék problémáit gróf Széchenyi György a bortörvény 1936-os parlamenti vitájában. A tervezet mellett amúgy teljes mellszélességgel kiálló „tokaljhegyaljai” küldött mondatai szinte egy az egyben elhangozhattak volna a 2020. december 23-án elfogadott legújabb bortörvény kapcsán is az országgyűlésben.
Annál is inkább, mert a képviselő a beszédében később kifejti, hogy „príma” alatt a „hegyen többnyire magasabban” fekvő területeket érti a szoknya „aljszőlőivel” szemben. A tavaly karácsony előestéjén benyújtott, de csak idén augusztusban hatályba lépő mostani szabályozás rímel erre, hiszen lehetővé teszi, hogy „a Tokaj eredetmegjelölést kezelő hegyközségi szerv a hegyi és a síkfekvésű szőlők vonatkozásában eltérő szabályokat alkothat” (például hogy utóbbiakat a jövőben kizárólag zempléniként lehessen forgalomba hozni). A lépést sokan úgy értelmezik, a Hegyalján az elmúlt években bevásárló politikai potentátok most látták elérkezettnek az időt, hogy ily módon leszalámizzák versenytársaikat, az ötlet mindazonáltal egyáltalán nem légből kapott. Az említett 1936-os rendelkezés is különbséget tesz hegyi és síkfekvésű (kerti) tokaji szőlők között (csak előbbieket szabad „tokajhegyaljai”, „tokaji”, „hegyaljai” névvel illetni), maga az elgondolás azonban még ennél is sokkal régebbi.
A két kategória már az 1701-es tarcali törvénykönyvben felbukkan,
amikor kimondja, „a kert szőlőknek, házaknak és szántó földeknek Szent György nap a terminussa s addig kell pert indítani, mint a hegyi szőlőknek Gergely pápa napjáig”. III. Károly magyar király 1737. október 11-én kiadott körrendelete, ami a világon elsőként Tokajt zárt borvidékké nyilvánítja, kifejezetten „hegyekben” (összesen huszonkettőben) határozza meg azon területeket, amelyek egységesen kezelendők és ahol szabad aszút készíteni. Minőségi kalibrálást is végez a 18. században élt református prédikátor, Debreczeni Ember András „ős-kóstolójegyzetében”: miközben a tarcali szőlőhegyen termetteket fő bornak nevezi, a másikról lakonikusan mindössze annyit jegyez meg, „az is meg ihatós”.
Kép forrása: borecet.hu
Az 1736-ból származó összeírás a II. Rákóczi Ferenc fejedelemtől elkobzott és a kincstár által birtokba vett Tokaj városnál az alábbi szőlőhegyeket (promontoriumokat) sorolja fel: Klastrom, Boglyos, Keskenyág, Dobó, Izdenczy, Zugó, Zugóalja, Remete, Zsoltár, Csepegő, Barka, Szappanos, Posta, Hitván, Gatya, Verebes, Sánczi, Melegódal, Melegódal teteje, Hársas, Hidegódal, Aranyos, Mézesódal (Tapasztó.) Kalodás, Kalodásalja, Gyepüs, Szerelmi, Tófelé, Turzó (Mogyorós), Bige, Nagy Mogyorós, Kis Mogyorós, Konya, Konyaalja, Nesthalja, Baksóalja, Baksó, Kanducsalja, Kanducs, Kolcság, Kusalj és Paxi. A 42 szőlőhegyen kívül Óvárt és Hétszőlőt említi még, előbbit a Kolcság, utóbbit a Kusalj részeként.
A szőlőhegy nagyjából megfeleltethető a mai dűlő területi egységnek (de nem minden esetben: a mai Oremus dűlő például csak egy része volt a sátoraljaújhelyi Várhegy vagy Váralja szőlőhegynek). Magát a szót a szőlőre csak mintegy 150 éve használják, eredendően szántóföldeket jelöltek vele. Érdemes megnézni, a fenti, jelenlegi viszonyokat ábrázoló dűlőtérképen hány nevet találunk meg a régiek közül.
Az egyes ültetvények mindenkori besorolását illetően, pontosabb definíció hiányában (például: tengerszint feletti magasság, dőlésszög), a síkfekvésű és kerti kifejezések szinonimaként való használata szolgál támpontként. „A középkori Magyarországon a szőlőművelés általában a környezetéből kiemelkedő dombokon, hegyeken történt. A szőlőterületek természetes helye az a kiemelkedő terepalakulat volt, melyet a korabeli latinban mons, monticulum, promontorium, clivus, vinea/vineae/vinee in monte vagy az ad montem vinearum, illetve a magyar hegy, láz, mái, halom kifejezésekkel jelöltek” – írja Nagy Kornél a Történelmi Szemlében 2014-ben. Ezzel szemben „a szőlőskert, amelyet jogilag is megkülönböztettek a szőlőhegytől, a promontoriumtól, az alföldi táj jellegzetessége volt, szőlőskertek rendszerint a települések mellett, többnyire a közföldekből kiszakítva jöttek létre. Keletkezésük elválaszthatatlan a szőlőtermelés alföldi terjedésétől a XVII-XVIII. században” – tesz összehasonlítást az Etnographia című folyóiratban 1984-ben Orosz István. Mégis talán az alábbi, 1838-ban a Tudományos Gyűjteményben közölt indulatos elmélkedés fogalmazza meg leközérthetőbben a különbséget: „Minő gondolattol vezéreltetve plántálták be a' mindent buján termő, nagyobbadára fekete humusból álló alföldnek síkjait szőlővesszőkkel (...); holott az alföld térségében nemcsak minden nemei a gabonának, hanem a' gazdagon fizető vetett füvek, és a lóherének minden fajai, az annyira adakozó őszi, és tavaszi repczével együtt buján megtermenek? (...) Nem lehet é a' hegyi szőlőknek hanyatlani kezdő állapotját is az elszaporodott térségi szőlőskerteknek tulajdonitni?” Vagyis síkvidékinek (kertinek) azt tekintették, aminek a helyén más haszonnövény is jól megélt volna.
A kettős felosztás egyáltalán nem csak ezen a környéken létezett.
Az első magyar bortörvényként számon tartott 1893. évi, „a mesterséges borok készítésének és azok forgalomba hozatalának tilalmazásáról” szóló törvénycikk borvidéki beosztásai például deklaráltan a „hegyi borok védelmében” jöttek létre. Ekkortól a „meghatározott borvidékek geográfiái területén ugyan, de nem hegyen, hanem a sikon fekvő kertekben vagy homoki szőlőkben termett” borokat csak „kerti” vagy „homoki” jelzéssel láthatták el.
A kitűzött célt azonban nemhogy nem sikerült elérni, a rájuk vonatkozó szigorúbb szabályozás – mint utóbb kiderült – éppenséggel a hegyi borokat sújtotta. „A vevőknek ugyanis, a helyett, hogy az ilyen jobb minőségü borokat, azok természetes czukor-, illetve szesztartalmának megfelelő áron vásárolják meg, eddig sokkal jobban kifizette magát a silányabb minőségü síkvidéki borok összevásárlása. Ezekhez ugyanis rendszerint igen olcsó áron jutottak s e borokat szesz, czukor és mazsolaszőlő felhasználásával tetszésük szerint javithatván, belőlük, aránylag csekély költséggel, jobb minőségü hegyi borainkhoz hasonló bort állithattak elő” – áll az 1908-as második bortörvény indoklásában. A felülvizsgálatot sürgette az is, hogy a filoxéravész következtében teljesen megváltozott az ültetvényszerkezet. A homokon egyáltalán nem élt meg a szőlőgyökértetű, a síkvidéken pedig könnyebb és így olcsóbb volt ellene a védekezés, mint a lankákon. Ennek következtében a hegyi és síkvidéki szőlő aránya előbbi tízszeres túlsúlya után az újratelepítéssel kiegyenlítődött.
Az 1908-as XLVII. törvénycikk ezért eltörölte a megkülönböztetést, a síkvidéki bort a hegyi rangjára emelte azzal, hogy megtiltotta a „pancsolását”. Egyedül a tokaji boroknál maradt meg a párhuzamosság: tokaji, tokaji bor, tokaji aszú, szamorodni, hegyaljai, máslás elnevezés alatt továbbra is kizárólag hegyi bort lehetett forgalomba hozni. Ezek házasítása is csak a névvesztés terhe mellett történhetett olyan borral, ami „a tokaji borvidékbe tartozó községek határában, de nem hegyi, hanem síkfekvésű (kerti) vagy homoktalajú szőlőben termett”.
A 2020-as bortörvény idevágó passzusát kísérő kritikák fényében különösen érdekes, hogy bár bő 100 évvel ezelőtt gyakorlatilag éppen ellentétes rendelkezés született a kettősség megszüntetésével, akkor is a mostanihoz hasonló vád érte a döntéshozókat. „Abból a föltevésből indulnak ki a törvény tervezői, hogy a borok szeszezésének eltiltása és a cukrozásnak korlátozása a hegyi borok árainak emelkedését fogja eredményezni. (...) A törvény indokolásának ezen nyílt színvallása a Köztelek urainak minden tagadása ellenére nyilvánvalóvá teszi, hogy az új bortörvényt sem az országban tapasztalt borhamisítások és hamisított boroknak forgalomba hozatala (...) tette szükségessé, hanem a hegyvidéki — nevezetesen a tokajhegyaljai — nagyobbára mágnás urakból álló szőlőbirtokosok érdeke” – vélte felfedni a valós szándékot 1911-ben a Pesti Hírlapban Dr. Róth Pál, budapesti ügyvéd és kiskunhalasi szőlőbirtokos.
Más adminisztratív eszközökkel is próbáltak kedvezni a hegyi szőlőknek (1923-tól országosan megtiltották további síkon fekvő területek betelepítését), azonban a gazdasági környezet, mindenek előtt a világválság felülírta a törekvéseket. Ahogy egy gazda panaszolja a Borászati lapok 1932 karácsonyi számában, „a fogyasztóközönség anyagi erejének leromlása folytán természetszerűen az olcsóbb, sőt egészen olcsó borokat keresi, felfüggesztvén minden igényét a bor ize, zamata, alkoholtartalma iránt”. Mindez pedig arra kényszerítette
a nemes borvidékek termelőit, hogy boraikat ugyanolyan áron dobják piacra, mint amilyen a síkvidéki silányabb minőségű borok kerültek forgalomba.
Így fordulhatott elő – folytatja a feldúlt szerző –, hogy abban az évben a síkvidéki 16-18 fokos mustokat 20-24 filléres árakon vásárolták, míg a hegyaljai „20-22 fokos mustot 14-18 filléres áron voltak kénytelenek a gyenge kezek elkótyavetyélni”.
A Tokajra vonatkozó kitételt minden esetre még 1959-ben is gyakorlatilag változtatás nélkül hagyta az akkori új bortörvény. Az alacsonyabban fekvő ültetvényeket az 1961-65 közötti ötéves tervben elindított állami szőlőrekonstrukció hozta végképp helyzetbe. Tokajban ebben az időszakban méretüket tekintve nagyjából megduplázódtak a szőlőterületek – és közben lecsúsztak a lankákról. Az okokat, egyben az akkori szemléletet tökéletesen összefoglalja egyetlen bekezdésben Dr. Boros László geográfus, egyetemi tanár a Tokaj-Hegyalja szőlőtermelése és természetföldrajzi adottságai című 1971-es tanulmányában: „A magasan fekvő termőterületek megközelítése nehézkes, a gépesítési lehetőségek minimálisak. Márpedig gépesíteni kell egyrészről, mert kevés a munkaerő, a gazdaságok szinte állandó munkaerőhiánnyal küzdenek, másrészről a géppel való művelés jobb és sokkal olcsóbb. A hegylábi területek termésátlaga jóval nagyobb – helyenként és időnként 3-5-szöröse a meredek lejtőkének.”
Előtérben a „Tarcal Vezér Tsz" új telepítésű szőlője a Kopasz-hegy lábánál, háttérben a parlagon hagyott déli fekvésű lejtők. Boros László felvétele
A „fentről le” jelszó elhatalmasodása (miközben általa olyan elismert dűlők jöttek létre vagy bővültek, mint mádi Dancka és Sarkad, a bodrogkeresztúri Lapis-Palánt és a Pajzos alja Bodrogolasziban), számos visszásságot szült. „A hercegkúti termelőszövetkezet például kitűnő búzatermő helyre telepített szőlőt” – számol be nem kevés iróniával a Magyar Nemzet újságírója a 1967. október 21-i számban az egyébként hivatalosan a földvédelmi törvénybe ütköző jelenségről. A cikkben szót ejt a Sátoraljaújhelyi Tangazdaságról is, ahol nem sokkal korábban „úttörőjellegű” tereprendezéssel megteremtették a déli hegyoldalon a nagyüzemi termelés feltételét, hogy aztán az új tulajdonos állami gazdaság emberei levigyék onnan a tőkéket, így „most üresen néznek a napba a nagy költséggel megépített kőgátakkal védett táblák.”
Mindezen folyamatokat véste kőbe a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter szőlő- és gyümölcstermesztésről, valamint a borgazdálkodásról szóló rendelete, ami 1970-ben utolsóként Tokajnál is ejtette a hegy-síkvidék felosztást. Innentől a névhasználathoz elég volt annyi, hogy a bor „a Tokajhegyaljai borvidéken fekvő szőlőben termett Furmint, Hárslevelű, vagy Sárgamuskotály fajtájú szőlőből vagy azok keverékéből” készüljön. Sovány és későn jött vigasz volt már csak a borvidék számára Dr. Gecse Ferencnek, a tokajhegyaljai Borkombinát akkori vezérigazgató-helyettesének 1985-ös Figyelőbe írt önrevíziója, amelyben az az évi súlyos fagykárokról számot adva felveti, a jövőben „a szőlőtelepítést olyan, magasabban fekvő területeken célszerű végezni, amely a fagy miatti károsodásnak nincs kitéve”.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hasonló cikkek
A Top 100 legjobb bor közé már csak aranyérmesek kerültek
Két különleges bor a Jura borvidékről: vin jaune és vin de paille
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!