A weboldal 320px-es felbontás alá nincsen optimalizálva.

Kérjük tekintse meg nagyobb felbontású eszközről oldalunkat!
Menü

Szeretjük a kékfrankost!

Kedvenc vörösboros szőlőfajtánk

2018-06-29 | Bognár Attila


Szeretjük a kékfrankost!

A nagy tavalyi nagy sikerű Furmint éve után az ideit a Kékfrankos évének nyilvánította az Agrárminisztérium. Ez kiváló alkalmat teremt arra, hogy 2018-ban ez a fajta álljon a magyar vörösboros világ középpontjában és mi is átgondoljuk, összefoglaljuk itthoni jelenét és jövőbeli lehetőségeit.


 

Öröm ez számomra, mert a fajta nálam mindig is az érdeklődés centrumában volt. A Kékfrankos Április rendezvénysorozat ráadásul minden évben külön hónapot szentel neki. A fajta amúgy is a magyarok kedvenc vörösboros szőlőfajtája, a legnagyobb termőterülettel is rendelkezik közülük, jelenleg mintegy 7300 hektáron termesztenek kékfankost hazánkban. Szokás „igazi magyar” szőlőfajtának tartani, de nyugati szomszédaink, az osztrákok legalább annyira a sajátjukénak vallják, mint mi, és valljuk be őszintén több dologban még előttünk járnak. A cél, amit el kell érni tehát megvan, a lehetőségeiknek pedig semmivel sem rosszabbak, mint az övék, de tennivaló akad még bőven.

 

A tavalyi furmint mintájára idén mintegy ötezer példányban, angol és magyar nyelven megjelent a Kékfrankos Borkiválóságok Könyve, amely a tavasszal lezajlott borkóstoló és -kiválasztás eredményét dokumentálja, és amelybe nem csupán a 77 kiválasztott és legjobbnak talált bor fért bele, hanem részletesen leírja a fajta eredetét, elterjedését, egyéni karakterét is.

 

Mondhatnánk inkább Kárpát-medencei fajtának, hiszen határainkon túl Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken és Burgenlandban is megtalálható. A kékfrankosból készült bor gyümölcsös karakterű, markáns és frissítő savakkal, visszafogott tanninokkal rendelkező kell legyen, ugyanakkor legyen képes visszaadni a különböző termőterületek egyedi jellegzetességét is. Önmagában is jól fogyasztható bornak kell lennie, amelyből több pohárral is jól esik, de alkalmas a gasztronómiában különböző ételpárosításokhoz is. Önálló fajtaborként mutatja meg legszebb arcát, de házasításokban is kiemelt szerepe van, a bikavér esetén pedig a domináns komponensnek kell lennie.

 

Szeretjük a kékfrankost!

Fotó: Benkő M. Fanni

 

Itthoni vezető szerepét alátámasztja, hogy szinte mind a 22 borvidékünkön megtalálható, még az olyan tisztán fehérboros vidéken, mint Somló, is akad belőle néhány borásznál egy-egy féltve dédelgetett kis terület. A szőlészeti munkákat tekintve jó vele dolgozni, a könnyen kezelhetőbb fajták közé tartozik, megbízhatóan beérik. Ugyanakkor az idei év egyik fontos célja, hogy tudományos konferenciák, valamint genetikai kutatások révén még több ismeretet sikerüljön gyűjteni róla. Kiemelt feladat, hogy megfelelő mennyiségben és minőségben álljanak rendelkezésre oltványok, ezáltal lehetőség nyíljon a kísérletezésre is, a különböző klónok mélyebb megismerésére, és annak megtalálására, hogy melyik borvidékünkhöz melyik passzol a legjobban.

 

A kékfankos és a bikavér

A fajta hazai két kiemelt termőterülete Szekszárd és Eger. Itt nemcsak önálló borként jelenik meg a kékfrankos, hanem a két régió zászlósborának számító bikavér fő komponense is. Talán a szekszárdiak ébredtek rá először a fajta fontosságára és vezető szerepére, hiszen a szabályzást is ehhez igazították, és a fajtaválaszték is e köré épül. Külön Szekszárd feliratos palackot vezettek be a kékfrankos és a bikavér számára is (illetve a kadarkának), amelybe a meghatározott kritériumokat elérő és a hegyközségi bírálóbizottság által alkalmasnak talált borok kerülhetnek csak bele minden évben. Ez a típusú márkaépítés példaértékű kell legyen országosan is. A bikavér szabályozásánál is mintha kissé előrébb tartanának, mint egri társaik. A Szekszárdi bikavér ugyanis minimum 50%-ban magyar fajtákat (kékfrankost ill. kadarkát) kell tartalmazzon, míg a nemzetközi fajták aránya max. a másik 50% lehet. De több helyi borász is igyekszik a minimálisnál több kékfankost tenni a házasításba, ezzel is karakteresebb bort készíteni. Ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy 60-65%-nál nagyobb arányt már ne érjen el, mert akkor túl domináns lesz a házasításban.

 

Több boros rendezvényen igyekeznek a szekszárdiak közös standokon megjelenni és közös marketinget mögé tenni, külön standon a kékfrankosok, és külön a bikavérek, több termelő egyszerre történő jelenlétével, ami szintén az összefogást tükrözik. Kiemelt jelentőségűek már az egyes dűlőszelektált kékfankosok is, mint például Sebestyén Csabáé (Nánai 2016), míg más termelők a fajta öreg tőkés sajátosságát igyekeznek előtérbe állítani (Heimann Alte Reben kékfrankos 2015, Takler Kékfrankos Reserve 2015).

 

Egerben is egyre több a komoly kékfrankos és bikavér, viszont a minőség szélesebb spektrumon mozog. A csúcs Grand Superior bikavértől (pl. a St. Andrea pince 2014-ese) kezdve a szerényebb, alsó polcos tételekig minden belefér a kategóriába. Sokkal több a házasításban engedélyezett szőlőfajta is, ugyanakkor a kékfrankos domináns szerepe itt is megvan. Történtek itt is lépések az egységesítés irányába, ami szintén pozitív fejlemény. A borvidéken feltűnnek folyamatosan új húzónevek (Petrény, Havas és Tímár) is korábbiak (Gál Lajos, Dula Bence) mellett. A Borkiválóság TOP5-be például bekerült az egyik kedvencem, az Ostorosbor Soltész Prémium Kékfrankos 2015-ös tétele, míg a Juhász Testvérek Pincészetének több mint 50 éves tőkékről szüretelt Selection kékfrankosa is kiemelendő, mint új irányt mutató tétel.

 

Szeretjük a kékfrankost!

Fotó: Benkő M. Fanni

 

Ha Eger, akkor mindenképp külön kell kezelnünk a Nagy-Eged-hegyet, mint a borvidék legkiválóbb termőterületét, és az innét származó borokat, melyek egyik jeles képviselője Kovács Nimród 2012-es Grand Bleu-je: ez jelenleg a legmagasabb magyarországi területről szüretelt kékfrankos.

 

Kékfrankosok a Balaton körül

A Balaton elsősorban fehérboros régióként ismert, mégis az elmúlt években egyre több borász rukkol elő nagyon szép vörösekkel, melyek közül talán a kékfrankosok a legegyedibb tételek. A déli parton a vörösborok korábban is komoly szerepet kaptak, hiszen adottságaikat tekintve sokban hasonlítanak Szekszárdhoz. A Konyári pince például vezető szerepet játszik itt, és kékfankosai közül a Jánoshegyi az egyik első nagy élményem volt, azóta pedig minden évjárata kötelező darab. A Borkiválóság TOP5-be viszont egy eddig számomra ismeretlen boruk, a Piritye Kékfrankos 2015 került be: nem véletlenül, mert a fajta egyik legszebbje az idén.

 

Szintén említést érdemlenek még Légli Géza kékfrankosai, valamint egy kevésbé ismert borász, a kötcsei Veszprémi László borai. A nagy áttörés azonban a Balaton északi partján történt meg az elmúlt években. Egyre többen látták meg a kékfrankosban rejlő lehetőségeket és kezdték el telepíteni a fajtát, melynek ültetvényei sorra termőre fordulnak, és a figyelem is egyre erősebb a fajtán. Csopakon például a Homola és a Szent Donát pincék láttak benne fantáziát; mindkét pince egyedi, karakteres bora a gyümölcsösség mellett a csopaki terroir jegyeit is magában hordozza.

 

Szeretjük a kékfrankost!

Fotó: Benkő M. Fanni

 

A Csobánci Bormanufaktúra pedig az északi part túlsó felén készít egyre szebb kékfrankosokat, melyek szintén a hegy egyedi karakterét tükrözik. A jövőben a Balaton északi partja lehet az a régió, ahol érdemes a fajtát telepíteni, hisz itt érezhetően kiaknázandó potenciál rejlik benne, a fajta gyümölcsössége és a terroir kombinációja kiemelkedő minőségre lehet képes.

 

Sopron, a kékfankos városa

A „Soproni kékfrankos” hosszú évek óta fogalom, melyet viszont minőségi tartalommal csak az utóbbi nagyjából tíz évben sikerült a borászoknak megtölteni. Jelenleg a borvidéken mintegy 1200 hektáron termesztik ezt a fajtát, a legváltozatosabb stílusú borokat készítve belőle, a rozétól a tartályos érlelésű, egyszerű, könnyen fogyasztható borokon át a komoly hordós érlelést kapó csúcsborokig. A talajadottságok kiemelkedőek, a kékfrankos remekül érzi magát a palás, gneiszes talajon. A helyi borászok egyre többet kooperálnak a burgenlandiakkal, folyamatosak a tapasztalatcserék, új klónokat próbálnak ki, mindez pedig a borok minőségének javulásban is meglátszik. A borvidék vezető pincéi (Weninger, Ráspi, Luka Enikő, Jandl, Pneiszl, Taschner) szinte minden évben magas minőségű borokat tudnak készíteni. A Pfneiszl lányok „Mesés vidék” névre hallgató magnum palackos bora csak a legjobb évjáratokban kerül palackba; jelenlegi aktuális 2007-es évjáratuk a borvidék legjobb kékfrankosa szerintem. Franz Weninger biodinamikus művelésű dűlőválogatott (Steiner, Höllesgrund) boraiban érződik az osztrák precizitás és a kitűnő talajadottságok pozitív összhatása.

 

Ha már osztrák vonal, akkor érdemes megemlíteni a borvidék déli részét, Vaskeresztest, ahol az egyik számottevő birtok Garger Imre pincéje. A határ túloldalán, az Eisenberg részen találhatóak talán a legegyedibb burgenlandi borok, az adottságok pedig a mi oldalunkon is ugyanolyan jók. Imre a hosszabb érlelés híve, melyet borai meg is hálának. Muszáj kiemelnünk azonban innét egy kuriózumot is, a Nádor pincét, amely Garger Imre,osztrák unokatestvére, Rainer Garger, valamint Reinhold Krutzler osztrák borász közös projektje. A Nádor kékfrankos 4 év érlelés után kerül a piacra, komoly érlelési potenciállal. Ezek nagyon ritkán kóstolható borok, idén a bécsi VieVinumom volt szerencsém több évjárat magnum palackos verziójához. Hihetetlenül komoly, komplex, sokrétű kékfankosok ezek, és ne felejtsük el, a határ magyar oldaláról. Azt hiszem, ezen vidéken a jövőben kiaknázandó kincs rejlik.

 

A többi borvidék kékfankosai

Az általam fent kiemelt borvidékeken kívül is van kékfrankos élet. Sőt, nem is akármilyen. Villány mindig is a kékfrankos egyik fő területe volt, szinte minden borász foglalkozik vele, csak a bordeaux-i fajták mögött az elmúlt években háttérbe szorult. Többen azonban kezdik megtalálni a benne rejlő lehetőségeket és nagyobb hangsúlyt helyezni rá (pl. Heumann, Gere Tamás), illetve a Borkiválóság TOP5-be két villányi is bekerült (Csányi Pincészet, Teleki Selection Kékfrankos 2015, Vylyan Pincészet, Kékfrankos 2015), mindkettő olyan pincétől, amelynél a kékfrankos a kezdetektől fogva fontos szerepet kap.

 

A Mátra esetében a kékfrankos lehet az igazi kitörési pont. A borok többsége itt a gyümölcshangsúlyos, jól érthető, jól fogyasztható kékfrankos. Néhány pince azonban küldetésének tekinti a fajtát, ilyenek többek közt a Centurio borház, Losonci Bálint vagy Karner Gábor; olyannyira, hogy országos szinten is az élmezőnybe tartoznak. Az Alföldön pedig azért érdemes foglalkozni a fajtával, mert innét nagy mennyiségben lehetne egyszerűbb, de gyümölcsös, jól fogyasztható, baráti áron forgalomba hozható bort készíteni, melyek a kékfrankos világába jelentenének belépőt a fajtával ismerkedőknek. Ne feledkezzünk meg a határainkon túli régiókról sem, hiszen a Felvidéken Bott Frigyes, míg Erdélyben Balla Géza ugyan egymástól nagyon eltérű stílusú, de a legjobbak közé tartozó kékfrankosokat készít évek óta.

 

2018 a Kékfrankos Éve, tehát látogassunk el a borvidékekre, kóstoljuk a borokat a termelőknél, keressük a borbárokban, kérjük a sommelier-től az éttermekben az ételünk mellé, vegyük le a polcról a szaküzletekben. Mert csak így találhatunk rá a legjobbakra.

 

Fotók: Benkó M. Fanni



Minitanfolyam

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!