Portré a nyugdíjba vonuló Bacsó Andrásról
Az életmű építőkövei: könyvtárból kicsent kötet, spanyol nyelvlecke, alázat
2021-01-28 | Geri Ádám
Ő volt a borkombinát élén a rendszerváltozás idején, utána 27 évig vezetett egy magántulajdonban lévő birtokot. Bacsó András pályájának mostani felidézése nemcsak a borász, de az egész ágazat elmúlt 40 évét hivatott bemutatni.
„Jobb szeretek a jövőről, az előttünk álló feladatokról beszélni, mint a múltról” – szabadkozik Bacsó András a telefonban, amikor elmondom neki, hogy a napokban bejelentett visszavonulása kapcsán szeretnék portrét írni róla. A tolcsvai Tokaj Oremust 27 éven át szolgáló, a stafétát január 31-én átadó birtokigazgató ismeretlenül, a róla hallottak alapján éppen ilyen dolgosnak, fáradhatatlannak tűnt számomra. Furcsán is hatott a beszélgetésre felkészülés során a vele készített 2016-os Vinoport-interjút olvasni, amiben a Borászok borásza cím elnyerése után azt mondja, „egyre inkább a svájci nyugdíjasok életét szeretné élni: utazni, olvasni, nyugodtan reggelizni, járni az erdőt”. Persze egy másik helyen azért kiderül, hogy a vágyott „svájci nyugalomnak” szerves része lesz a ház körüli kiskert gondozása, ahol természetesen akad borszőlő is.
Nem csoda, hogy nem tud és nem akar a szőlőtől, a földtől elszakadni, mégiscsak tokaji boros családból jön a 67 éves szakember. Édesapja kádár volt, benne sem merült fel egy pillanatig sem, hogy ne a borral foglalkozzon. Érettségi után Pestre, a kertészetire ment tanulni. Elhivatottságának ékes példája, hogy az amúgy talpig becsületes fiú, miután ki nem vehette, kicsente a könyvtárból Hegedűs Sándor Borok királya királyok bora című könyvét, annyira lenyűgözte. „Hegedűs Sándor a tarcali vincellériskolát vezette a 19-20. század fordulóján, kiváló ismerője volt a borvidéknek. Fenomenális élmény volt a műve, egyrészt mert először olvastam könyvet Tokajról, ami ilyen meghitt szellemiséggel, örömmel átitatva íródott, másrészt mert kiváló korképet adott arról, hogyan állt fel a borvidék a filoxérából alig 20 év alatt. Nagyon inspirálólag hatott, amikor a rendszerváltás után az állami struktúrából éppen nekünk kellett valami újat felépíteni.” Bacsó aztán visszaadta a „kölcsönt”, amikor pár éve kijárta, hogy – mindjárt három nyelven – újra kiadják Hegedűs munkáját.
Az inspirálódás előtt persze még következett számára másfél évtized abból a bizonyos állami struktúrából. 1976-ban még gyakornokként, két évvel később már fix állású borászként került a Tokajhegyaljai Állami Gazdasági Borkombinátba. „Minden nehézség ellenére, amiből akadt bőven, hiszen a tömegtermelés nem igazán engedte az egyént kibontakozni, mégis fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt, akik elképesztő életművet és rengeteg jó bort hagytak maguk után. Ráadásul ők jelentették a kapcsolódást a szocializmus előtti Tokajhoz. Ez felbecsülhetetlen érték, hiszen mindenkor tovább kell örökíteni a hagyományt, azt a több száz évet, aminek az esszenciája itt van a kezünkben” – vallja. Ami az említett jó borokat illeti: azokból az évekből, ha teheti, legszívesebben 1983-as és 1988-as 5 puttonyos, valamint 1981-es 6 puttonyos aszút bont ki.
Bacsó a borkombinátban folyamatosan jutott felfelé a ranglétrán, mígnem 1990-ben előbb a megbízott, majd véglegesített igazgatója lett. „Vannak problémák, és ennek része az is, hogy az állami cégre nincs szükség. Erről ugyanaz a véleményem évtizedek óta” – nyilatkozta tavaly. Ennek szellemében igyekezett eleget tenni a rábízott feladatnak, vagyis hogy vezényelje le a vállalat privatizációját: hazai tőkések híján felelősen gondolkodó külföldi befektetőket próbált a borvidékre csábítani. Nem eredménytelenül, mint azt a Disznókő vagy éppen a Tokaj Hétszőlő ma is futó története mutatja. 1993-ban azonban más szelek kezdtek fújni. „Azt gondolom, sok mindent elindítottunk. Sikerült elérni, hogy ne egybe adja el az állam a céget, hanem decentralizáltan. Ezáltal lehetőség nyílt a régi, kis- és nagybirtokosokkal működő birtokrendszer revitalizációjára. 1993-ban mégis leállították a folyamatot és a kombinát maradék részét állami tulajdonban hagyták.” Ebből lett először a Tokaj Kereskedőház majd mára a Grand Tokaj.
Fotó: Szabad Föld
Bacsónak a megváltozott körülmények között értelemszerűen nem volt maradása. Ő is eljátszott a gondolattal, hogy sok egykori kollégájához hasonlóan családi pincészetet alapít, abban a bizonytalan időszakban végül nem vágott bele. Közben pedig befutott a Spanyolországban négy borászatot tulajdonló Vega Sicilia cégcsoport felkérése, segítsen a nulláról felépíteni Tolcsván a Tokaj Oremust. „Nincs bennem hiányérzet. Egy ekkora birtok létrehozása tökéletes szakmai kihívás. Megkeresni a legjobb termőhelyeket, felkutatni 18-19. században használt fajtaváltozatokat, egyéb értelemben is visszahozni a hagyományt, kiválasztani a művelésmódokat, később megérezni a változás szelét és korszerűsíteni a szamorodni stílust, ott lenni a tokaji száraz borok újjászületésénél és ezekhez a feladatokhoz mindig megtalálni a megfelelő embereket. Ez hatalmas, ugyanakkor nagyon ambicionáló munka.” Amikor kérdezem, nem is tud kiemelni belőle egy kedvenc részterületet. Éppen a változatosság jelentette számára az izgalmat. „Egyik percben még a kádárral beszélem át, hogy a zempléni tölgyek mellett kicsit nagyobb hangsúlyt fektessünk az amerikai tölgyre, egy órával később pedig egy külföldi kutatóval keresünk 50-60 éves ültetvényeken olyan öreg klónokat, amelyek segítenek megismerni az államosítás előtti szőlőművelést” – írta magáról 2019-ben.
Mindezt ráadásul spanyol tulajdonosokkal kellett véghez vinnie. „A két kultúra összeegyeztetése komoly feladat elé állított. Sok mindent tanultam tőlük, legfőképpen azt, hogy annál jobb, minél több ablakot nyitunk a világra.” Sokat elmond Bacsó hozzáállásáról, hogy a még olajozottabb együttműködés érdekében ötven éves korától három éven át minden szombaton felautózott Budapestre spanyol nyelvleckét venni. Ez az elképesztő alázat azóta is megmaradt és valószínűleg soha nem is fog kiveszni belőle.
„Van bennem drukk!” – mondja a már említett 2019-es cikkében, ami az ő főszereplésével (is) forgatott Folyékony arany című dokumentumfilm apropóján készült. Félreértés ne essék, nem a kamera láttán fellépő lámpalázról vall itt, hanem arról, hogy még több évtized és ennyi kiváló borral a háta mögött is ugyanúgy izgul minden egyes palack felbontása előtt. „Nemcsak arról van szó, hogy dugós-e. Elvárásaim vannak a borral és magammal szemben egyaránt. Milyen élményt fogunk kapni, hova jutott a az a tétel? És vajon mi kellően nyitottak vagyunk hozzá, meg fogjuk érteni, amit mondani szeretne nekünk?” Az elmondottakból is jól látszik, szerinte a bor nem kizárólag tudomány, sokkal több annál. „Tudomány és intellektus, egy eredendő élmény, kifinomultság, megbékélés, feloldódás a természetben. Ez mind együtt.”
A tenni akarás, a jobbító szándék – József Attila szavaival élve – „nem középiskolás fokon” buzog benne.
A Magyar Nemzet július elején az MTI közleménye alapján egy krónikában adott hírt a világ legjobb borainak versenyéről és arról, hogy aranyérmes lett a Tokaji. Ha egy úszó megnyer egy magyar bajnokságot, írnak róla egy negyed újságoldalt. Ha világelső az illető, akkor egy fél oldalt is megérdemel. A magyar bor is hoz annyi dicsőséget az országnak, miért bújik el a híre a lapokban?
– mérgelődött 1989-ben, amikor az újságok alig számoltak be a borkombinátnak a Bordeaux-i Vinexpóról hazahozott aranyérmeiről, nagydíjairól. 1995-ben részt vett a borászokat összefogó Tokaj Renaissance egyesület alapításában. „Nagyon elszánt volt akkor mindenki, miközben nem egyszerű egy térségi promóció megszervezése. Így viszont sikerült testületileg eljutnunk nemzetközi szakkiállításokra, ahol többek között Hugh Johnson tartott előadást a borainkról. Az ilyen kezdeményezésekre nagy szükség van, hogy a fiatalok lássák értelmét a munkának.. Csak így tudjuk a borvidéken tartani őket és csak a segítségükkel tudunk hiteles marketinget folytatni, bemutatni Tokaj szellemiségét, történetét, hagyományait.” Tennivaló bőven lenne még, az egyesület azonban ma finoman szólva takaréklángon ég, Bacsó pedig már kilépett onnan.
Úgy érzi viszont, legalább „munkahelyén” sikerült már mindezt megvalósítani, így nyugodt szívvel adja át a „pincekulcsot” utódjának. „27 év után kijelenthető, fenntarthatóvá vált az Oremus. Motivált, okos, nyelveket beszélő fiatal csapatunk van, ők a folytonosság biztosítékai, munkájuk garancia arra, hogy amit kitűztünk rendszerváltáskor, vagyis hogy újraálmodjuk Tokajt, azt el fogjuk érni.”
Az említett folytonosság ráadásul még „Bacsó-vonalon” is megvalósul: három éve az egyik gyermeke, az ifjabb András a birtok borásza. Mondhatni, az utolsó kocka is a helyére került egy hamisítatlan tokaji életműben. Irány a kiskert!
Winelovers borok az olvasás mellé
Hasonló cikkek
Mesterkurzusok “vájt orrúaknak” a Winelovers Grandon
Az aszúk tökéletesek, a vörösök többségének kell még egy kis idő
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!