Borospalack
2010-02-08 | Tóth AdriennElőzmények
Az ókori időkben, a legtöbb esetben amforákban szállították a bort a mediterrán világ egyik csücskéből a másikba. A klasszikus bortermelő vidékektől távol eső tájak borkultúrájának kezdetére az ott talált amfora maradványokból következtetnek ma is a régészek. Az általában két füllel rendelkező, csúcsos végű agyagedényeket sok esetben fenyőgyantával vonták be belülről, hogy a porózus felületen ne szivárogjon el semmi az értékes nedűből, a lezáráshoz pedig parafát vagy kiégetett agyagot használtak.
A legendás idők amforáit a hordók váltották fel, amelyeket jó néhány évszázadon keresztül nemcsak a bor erjesztésekor és érlelésekor használtak, hanem ebben szállították az értékesített bort, sőt, közvetlenül innen is mérték ki őket. Egészen a tizenhatodik századig kellett azonban várni arra, hogy az üvegpalackok szélesebb körben elterjedjenek, mint bortároló eszközök.
Innentől azonban nem volt megállás, hiszen bár ma már léteznek műanyag palackos, zacskós vagy dobozos borok is, mégis a több száz éve velünk lévő üvegeknél - úgy tűnik - egyelőre nem akad jobb megoldás.
Az üvegkészítés
Nagyon nehéz megmondani, pontosan mikor is készült az első üveg. Minden valószínűség szerint a véletlen műve volt. Legalábbis mondák keringenek arról, hogy még időszámításunk előtt egy hajó viharba keveredett, komoly károk érték, így a nátronnal megrakott közlekedési eszköz a parthoz sodródott. Itt a föníciai hajósok a homokban a nátronból tüzet gyújtottak, aminek helyén másnap igazgyöngyre emlékeztető üvegdarabkákat pillantottak meg.
A valóságban azonban egészen a Krisztus előtti V. évezredig mehetünk vissza az üvegkészítés múltját kutatva. Ekkor azonban az üveg még csak melléktermék volt, ami a kerámia készítése során keletkezett. Az üvegkészítés csecsemőkora akkor következett el, amikor az emberiség már a fémfeldolgozás korába lépett. Ugyanis az üveg egyik alkotóeleme a fém, amely magas hőfokon való olvasztást, égetést követel meg.
A Kr. e. IV. évezredben az egyiptomiak és a szíriaiak már képesek voltak tudatos odafigyeléssel a fémek olvasztásakor keletkezett üveget felhasználni „eredeti” funkciójában, bár ebből az időből csak gyöngyök maradtak fenn az utókor számára.
Ebben az időben a homokmag körüli formálást használták az üvegtárgyak előállítására, ami úgy nézett ki, hogy tűzálló homokból a kívánt edény belső üregének megfelelő méretű magot formáltak, majd egy fémpálcát helyeztek bele. Ennek segítségével egy izzó masszatömegbe mártották a magot. Miután lehűlt az üveg, meg kellett tisztítani a magtól, és már készen is állt a felhasználásra az új üvegtárgy.
Ezeket és az ókorban készített üvegeket még ne olyannak képzeljük el, mint a mai ablakok teljesen átlátszó fajtáját. Homályos, szinte átlátszatlan zománcok voltak ezek. Azonban hamarosan, vagyis Kr.e.I.században megjelent az üvegfúvás, amely Szíriából eredeztethető és a Római Birodalom üvegművesei fejlesztettek tovább. A technológia során a fémpálcát egy csővel helyettesítették, amin keresztül levegőt fújtak az üvegmasszába. Ahogyan mozgatták ezt a fúvócsövet, úgy formálódott az üvegtárgy alakja.
Csak néhány száz évvel vagyunk Krisztus születése előtt, amikor is az üvegmegmunkálás olyan magas fokát érték el például a rómaiak, hogy azt már lehetett épületekben is használni. A következő lépcsőfok a formafújás volt, amely során a már előfújt üveget fémformába tették, és tovább fújták, míg fel nem vette a forma alakját. Kr.u. 500 körül már síküvegeket is tudtak gyártani, megjelent az üveg aranyozása (Egyiptom), illetve a metszés is egyre nagyobb teret nyert (Mezopotámia).
Ugorjunk egy nagyot, ugyanis az üvegkészítési technikákban csak minimális fejlődés figyelhető meg a következő évszázadokban. Azonban a X. század akár az „üvegbumm” nevet is viselhetné, ugyanis ekkor egész Európában szinte egy szempillantás alatt elterjedt ezen iparág. Velence ontani kezdte magából híres Murano (ami egy Velence melletti kis sziget) üvegjeit. Folyamatosan fejlesztették tudásukat az itteni mesterek, és így kifejlesztették például a kristályüveget, a zománcozott üveget, a jégüveget vagy akár a millefiori üveget.
Közben Itáliától északabbra, Csehországban is megjelent a kristályüveg készítés, azonban az itteni mesterek műve könnyed, átlátszó öltözetben kezdett hódító körútba, ráadásként a XIX. századra igazi nagymenő lett ezekből a termékekből, egyre több mester alkalmazta ezt a technikát. A síküvegek gyártásának fellegvára azonban nem itt és nem is Velencében volt, hanem Franciaországban, akik ezzel a tükörgyártás urai is lettek.Angliais csatlakozott az üvegiparhoz, rögtön egy új alkotóelemet adva az üveghez, amivel George Ravenscroft megalkotta 1675-ben a könnyebben megmunkálható ólomkristályt.
Az 1800-as években, mikor az ipari forradalom évtizedei söpörtek végig a világon, az üveggyártásra is rányomta bélyegét a gépesítés. Ekkor vált ketté a művészi és az ipari üvegkészítés, előbbi főleg Németországban, Ausztriában és Csehországban volt kiemelkedő. A XIX. században az Egyesült Államok is becsatlakozott egy új technológiával, amelyet préselésnek hívtak, mivel olvasztott üveget egy kívánt formába öntöttek, majd mindezt összepréselték. Ezzel gyakorlatilag a csiszolást váltották ki.
A szecesszió és a jugendstil sok szívet és művészt meghódított a század végén, olyan hírességek alkottak ekkor, mint az amerikai Louis Comfort Tiffany vagy épp a cseh Ludwig Moser. Szép lassan átsétálva a XX. századba, megjelentek a sorozatgyártás eszközei, így nyílt lehetőség Irving Wightman Colburn által az ablaküvegek gyártására, de az üvegpalackok és poharak is automatizált formában készültek.
A világháborúk az art deco stílusát hozták, majd a megújulás időszakában jöttek a technikai frissítések is, ilyen volt például a murrha üveg. Saint Gobain volt az, aki forradalmasította az üveggyártás egyik ágát, ugyanis megoldotta, hogy az öntött üveget közvetlenül a kemencéből érkező olvasztott üvegből lehessen készíteni.
A következő lépésnek az üveggyártásban az optikai hibák javítása állt, amely a 20-as évek közepén a húzott üveg, majd a 30-as években az üvegszál előállítását eredményezte. Néhány évtizeddel később újabb lendületet adott a már kissé lelassult üvegkészítés világának a Studio Glass irányzat. A művészi önkifejezés eszköze lett e stílus, amely bekígyózott a német és olasz, de számos más európai ország üveggyárába is.
Az 1900-as évek végén az üveggyártás egyre koncentráltabb lett, sok országban bezártak a kohók és a huták, azonban a nagy tradíciókkal rendelkező vidékeken, így Csehszlovákiában, Németország déli részén és még hazánkban is tartották magukat az üveggyárak, amelyben napjainkban főképp különböző oxidokkal olvasztásával készülnek az üvegek. Ezekről azonban bővebben következő cikkünkben olvashatnak.
Az üveg történelmi áttekintése során esett már néhány szó arról, milyen alapanyagokból épül fel az üveg, egy kis technikai háttérrel is gazdagodott tárházunk, azonban most részletesebben is nézzük meg, miből is áll mindennapi használati tárgyaink anyaga, az üveg. Kezdetben a kvarc-homokot még képtelenek voltak a szakemberek a megfelelő hőmérsékletre, vagyis 1700 celziuszra melegíteni, így nátriumot vagy káliumot kevertek bele, ami csökkentette az olvadási pontot. Az alkáliák sótűrő növényi hamuból, hamuzsírból vagy a leggyakrabban használt natúr szódából állhattak. Ezek azonban az üveg stabilitását csökkentették, ami miatt szükségessé vált még egy anyag, a mészkő belekeverése a masszába.
Ha pedig egy-egy színes üvegre fájt pár száz éve egy földesúr foga, akkor abba különböző fémeket kevertek, így kaptak például mangánoxidból lilát, kobaltoxidból kéket, krómból zöldet, szelénből narancsos színt, kadmium-szulfidból sárgát és nikkelből vagy mangánból feketét. Hogy ezeket épp az előző cikkünkben említett római üveghez (homok, mészkő, natúr szóda házasítása), vagy a szíriai típushoz (ebben a homok mellett sótűrő növény hamuja van) használták-e fel, az mindig stílusoktól és mesterektől függött.
Eddig kevés szó esett azonban az erdei alaptípusról, amely például hazánkban is az igen elterjedt huták produktuma volt, ezekben a különböző szennyeződések miatt általában zöld színű termékekkel kellett számolniuk munkásoknak. Bár a legkorábbi adatok szerint Németországban voltak az első huták, Magyarország sem panaszkodhat az üveggyártásnak ezen a terén.
A középkorban nátrium-karbonátot (levantei szódát) adtak a homokhoz a magyar mesteremberek az olvadáspont csökkentésére, azonban e karbonát idővel megfogyatkozott, beszerzése nehézségekbe ütközött. Így elődeink a fák égetése során keletkezett hamuból hamuzsírt készítettek, amely nem adott tökéletes üvegminőséget. Főképp bükköt használtak fel hozzá, és mivel ezek általában zöld színűek voltak, ablaküveget és dísztelen öblösüveget készítettek belőlük az üvegfúvók. A díszítést karcolással, festéssel, üvegfonással oldották meg.
Magyarországra is eljutott a 19. században kristályüveg készítése, főképp a cseh és morva stílust vették át a szakemberek. Ezzel együtt járt a csiszolás, formázás művészetének elsajátítása is. A huták ekkorra már az erdők részeivé váltak, hiszen hamu igényüket a legegyszerűbb és leggyorsabb módon innen lehetett pótolni. Az újabb korok hutáiban már káliüveget készítettek, amelyben szilikátot mésszel és hamuzsírral kevertek össze, majd tisztítóanyagokkal javították az üveg minőségét.
Hazánkban a huták a nagyobb hegyvidékek erdeiben gomba módra terjedtek el a 19. században. Ezeknek nyoma még számos falunévben (Répáshuta, Háromhuta, Óhuta) ma is fennmaradt, múzeumok és eredeti alakba visszaállított huták (Bükkszentlászló, Kisgyőr, Parádsasvár, Mátraszentistván, Pusztabánya) hirdetik, valaha ez az iparág Magyarországon magaslatokon mozgott. Manapság már csak néhány városban van jelentősebb pohárgyártás, így például még Ajkáról szerezhetünk be kristálypoharat borkóstoláshoz, de Orosháza ipari létesítményéről sem szabad megfeledkeznünk a nagy üveg gyártók említése során.
A bordói típus
Mára talán a legismertebb palackformává vált a bordói, amely Franciaország Bordeaux borvidékéről kapta a nevét. Ahogy ott a régióra leginkább jellemző cabernet sauvignon, cabernet franc és merlot szőlőfajtákból készített borokat töltik az ilyen palackokba, úgy a világ összes többi borvidékén is általában ilyen formájú üvegbe kerülnek ezek a borok. A klasszikus példákon túl azonban széles körben alkalmazzák őket, a helyi kékszőlő fajták erjesztett leve mellett sokszor töltenek beléjük fehérborokat is, ennek megfelelően színük általában a sötétzöld helyett átlátszó.
Európai bölcsőjéből kimászva a palacktípus az Újvilág pincészeteinek körében is meglehetős elismertségre tett szert. Persze sokan nem elégedtek meg a hagyományos bordóival, így keletkeztek a Dél-Amerikában igencsak jellemző széles vállú ultra-nehéz üvegek.
A burgundi típus
A burgundi palack tartalmának archetípusa az elegáns és elvont pinot noir és chardonnay, amely Burgundia legjobb dűlőiben terem. A váll nélküli, tömzsibb palackokat azonban nemcsak ehhez az észak-franciaországi borvidékhez kötjük, hanem a tőle délre fekvő Rhone-völgyéhez is, ahol a kevésbé ismert viognier mellett a már hazánkban is elterjedt syrah-t vagy syrah alapú házasításokat töltik bele. Ez utóbbi azért érdekes jelenség, mert a legtöbb esetben ez a szőlőfajta a korábban leírt bordói palackba kerül az őshazát jelképező Rhone-völgyén túl.
A burgundi palackot leggyakrabban lágyabb struktúrájú, elegánsabb vörösborok tárolására használják, de szívesen választják komolyabb fehérborok készítői is.
A rajnai típus
A rajnai borvidék a bortermelés szempontjából északinak számító Németországban található. Az itt készített borok túlnyomó többsége fehér, jellemzően határozott savgerinccel bírnak.
A palack neve pedig másfelé sem tagadja meg önmagát, elsősorban hűvös klímáról származó fehérborokat töltenek bele, például a határ túl felén található Elzászban.
A pezsgős palack
Ha belegondolunk, egy hagyományos Champagne-i technológiával készített palackos erjesztésű pezsgős üvegnek kell a legtöbb macerát elviselnie az összes borosüveg közül. Hiszen a második erjedés a palackon belül megy végbe, amely ezt követően rázóállványra kerül, ahol ma már legtöbb esetben géppel forgatják annak érdekében, hogy az erjedés során képződő üledék később eltávolítható legyen. Miután kinyitják az üveget ebből a célból, pótolják a maradékot, majd egy parafa dugóval újra lezárják.
A pezsgős palackok pontos formája és mérete mutatja talán a legnagyobb változatosságot az összes klasszikus palack közül. Ebben az esetben ugyanis egy átlagos bort messze meghaladó méretvariációkkal lehet dolgunk. A klasszikus Champagne-i, mérettől függő elnevezéseket megismerheted Lexikon rovatunk Champagne címszavából.
A tokaji palack
Utolsónak hagytuk, pedig nem így gondolunk rá. A Tokaji szamorodni, aszú és eszencia borok egy, számunkra megszokott, nemzetközi viszonylatban azonban különlegesnek számító fél literes palackba kerülnek. Ebben az esetben azonban a korábbiaktól eltérően mindig színtelen üveggel van dolgunk. Nem is hallottunk még olyan tokaji borászról, aki lemondana arról, hogy ezzel az aranyárnyalattal kényeztesse szemünket, amely a hordós érlelés és az alapanyag eredeti gazdagságának eredményeként jellemzi ezeket a borkülönlegességeket.
T.A., V. Cs.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!