Törökország borászata

2008-09-15 | Tóth Adrienn

Több olyan országot ismerünk, amelynek ókori kultúrája híres volt borkészítési hagyományairól, ma mégsem tartjuk számon a vezető borhatalmak között, nem látjuk borait a szaküzletek polcain, és nem ismerjük hagyományos szőlőfajtáinak nevét sem. És bár Görögország lassan kikecmeregni látszik ebből a gödörből, Törökországról még mindig ritkán hallani borvonatkozásban.

Az ország egyébként nem kis területen foglalkozik szőlészettel: 570 000 hektárt fed ugyanis ez a gyümölcs, amely komoly potenciált jelent, ha úgy nézzük, hogy hazánkban ugyanez a szám 86 000, Ausztriában mindössze 48 000, de még Olasz- és Franciaországban sem éri el a 900 000-t.

Persze most logikus lenne a kérdés, hogy ha ennyi a szőlő, hova tűnt el eddig a bor, csak nem egy titkos csatornán át a Marsra exportáltak belőle? A válasz ennél sokkal egyszerűbb és prózaibb. Törökország ugyanis leginkább étkezési szőlőjéről és mazsolájáról híres, amely a termés 95%-át le is fedi.
Mindössze a maradék öt százalékból készül alkohol tartalmú ital, és itt nem arról van szó, hogy egy szinonimát kerestünk volna a borra, mert még nem tartunk ott. Ezen mennyiség negyedéből ugyanis a Raki névre hallgató, nemcsak a turisták, de a helyi lakosság körében is népszerű párlat készült. Csak az ezután megmaradt mennyiségből készül bor.

Fő borvidékei a Trákia-i és a Marmaris-i régió, de a Fekete-tenger és Kappadokia vidékein is foglalkoznak borkészítéssel. Ha pedig turistatársaink, sőt esetleg idegenvezetőnk előtt szeretnénk fitogtatni tudásunkat, íme a legelterjedtebb szőlőfajták, amelyeket borkészítésre használnak. A fehér vonalon a hasandede, a narince és az emir neveket érdemes memorizálni, míg a kékszőlők terén a bogazkere és az öküzgörö számít biztos befutónak.

A török lakosság borfogyasztása, bár veri az indiaiak kiskanál/év-es mennyiségét, még messze van az európai mértéktől (hazánkban is lecsúszik egy átlagember torkán egy év alatt 30 liter) a maga 0,3 liternyi, azaz nem egészen fél palacknyi mennyiségével.

Egy közepes minőségű török borért átlagosan hat eurót kell otthagynunk, ha a magasabb régiókba szándékozunk eljutni, akkor körülbelül tizenöt eurót szánhatunk egy palackra.

Miután a jelenlegi viszonyok főbb paramétereit tisztáztuk, tegyünk egy kis időutazást és pillantsunk a múltba. Persze nálunk magyaroknál sem éppen tegnap kezdődött a szőlőkultúra, de Kis-Ázsiában már időszámításunk előtt 3000 évvel léteztek szőlőtőkék. Ezen a területen a bortermelés virágkora szintén nem a közelmúltra esik, ehhez a Hettita Birodalom idejére kell visszatekintenünk, az ie. 1650. és 1200. közötti időkre, amikor főleg az anatóliai bor számított elismertnek magas minősége miatt, ennek megfelelően pedig az árát is megkérték.

A borkultúra virágzása aztán az oszmán időkben jelentősen visszaesett, amikor a bortermelést elég erősen korlátozni kezdték. Kizárólag a nem muzulmán kisebbségek, azaz az örmények, görögök és a zsidók készíthettek és fogyaszthattak bort.

A megszorítás végleges feloldására elég sokat kellett várni, egész pontosan 1923-ban történt, hogy Kemal Atatürk a Török Köztársaság megalapítója, aki egyébként maga is szívesen fogyasztott bort, engedélyezte a magánborászatok létrehozását. Ezután három évvel, 1926-ban Isztambulban Maison Vinicole néven alapították a ma már Doluca néven üzemelő egyik legrégibb pincészetet.

Még pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Atatürk szándéka megvalósuljon. Törökországban a hetvenes és nyolcvanas évekre tehető a szemléletváltás, amely nagyobb mennyiség és magasabb minőség felé tolta a borászatokat.

Manapság az ország európai részén, Marmaris és Trákia vidékén található a legfontosabb termőhelyek 40 százaléka. Errefelé ugyan jelen van, mégis kivételnek számítanak az általunk ismert nemzetközi szőlőfajták, mint a pinot noir, a semillon vagy a rajnai rizling. Sokkal jelentősebbek a helyi, úgynevezett autochton fajták, amelyekből mind fehér-, mind vörösbor készül.

A török borok igazi őshazájának számító területen, a Fekete-tengernél ma már csak kisebb szőlőültetvények találhatók, jellemzően török fajtákkal, mint a vörös dimrit és sergikarasi, vagy a fehér narince.

A következő borvidék, amelyet számba veszünk, a Kappadokia régió, amely Ürgüp térségére esik, errefelé ugyanis különösen sok borgazdaság működik. Az éghajlat itt kontinentális (meleg nyár, száraz tél), ami pedig különösen kedvesen hangzik sok borfogyasztó szívének: a talaj vulkáni eredetű. A két tényező együttes jelenlétének köszönhető, hogy az ország legjobb minőségű borai itt készülnek.

Végül következzen az Égei-tenger vidéke, ahol már több a csapadék, mint az ország belső, szárazabb területein. Nem feledkezhetünk el erről a tájról, hiszen itt állítják elő az ország borainak kétharmadát. A nemzetközi szőlőfajták mellett, mint a grenache, carignan és az egyre növekvő mennyiségben telepített merlot és cabernet sauvignon a helyi calkarasival is gyakran találkozhatunk.

Címkék

török törökország

Hírlevél

Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!